Kossuth-díjas magyar filmoperatőr, rendező, televíziós szerkesztő, a Budapesti Városvédő Egyesület elnöke. Az alkotó, közéleti ember, akinek neve leginkább összeforrt a világ legszebb városáéval. Összeállításunk az Újnépszabadság cikkei alapján készült.
Apja Ráday Imre színművész, anyja Ferda Erzsébet Magdolna (Ferda Manyi). Tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd az ELTE művészettörténet szakán végezte. 1968 óta folyamatosan a Magyar Televízióban dolgozott; 1979-ben létrehozta hírneves városvédő műsorát Unokáink sem fogják látni… címen, amely a jó és a rossz példák bemutatásával lassanként elérte, hogy az emberek jobban megbecsüljék a műemlékeket és általában az épített örökséget. (Tovább – életpályáját, tévéfilmjeit, könyveit, elismeréseit – lásd a Wikipédia szócikkében.)
Kereszty András: Ráday Mihály Budapest díszpolgára
Ahogy az ember halad előre a korral, úgy lesznek távoli barátai. Azok, akik tíz, húsz, negyven éve közeli barátai voltak. Fárasztó már elmenni otthonról. Fárasztó átszelni a várost, vagy egy megyét egy órányi találkozásért. Elfogynak a témák is. Mi marad? Dühöngés a jelen álapotai miatt. Tudunk egymásról mindent. Fejünkben van a másik életrajza. Ismerjük azt, mire gondolhat éppen. Ismerjük azt kedves nőt, akit évtizedek óta szeret. Tudjuk, hogy a másik mit gondol a világról. Ugyanazt, amit mi is. Hiszen bár távoli barátok lettünk, de létezik az a rezgés, amely összeköt.
Ráday Misi most meghalt. El lehet olvasni az összes nekrológot. De leginkább csak a 24.hu, a Népszava, a telex.hu írásait. Mert ez most ilyen világ. A nekrológok is megosztanak.
Ilyenkor az ember hajlamos arra, hogy megkérdőjelezze az élet értelmét. Pedig Ráday Misinél értelmesebb életet kevés ember élt.
Cserhalmi Imre: A nosztalgia fénye és árnyéka – Ráday Mihály: Házak nyilvános titkai
A kétkötetes, összesen csaknem 750 oldalas kiadvány végén közölt mutatóból kiderül, hogy több mint 40 település épületeinek számtalan érdekes történetében csaknem – megszámoltam! – 1500 név szerepel. Lenyűgöző számok! Amint sok éven át lenyűgözővé vált az értékfeltáró mozgalom is, amely Ráday Mihály operatőr, rendező szenvedélyes tevékenysége nyomán jött létre.
Lassanként már két olyan generáció is felnőtt, amelyik nem láthatta a tévében Ráday műsorát, a gazdag képi illusztrációval előadott történeteket különféle épületek múltjáról, gyakran hányatott sorsáról, alakváltozásairól, funkciójáról, alkotóiról és lakóiról. Mondandói mindig széleskörű tárgyismeretre épültek, jelentős építészeti, művelődéstörténeti és természetesen történelmi tudásanyagot tartalmaztak, gazdagon fűszerezve anekdotákkal és Rádaynak a témához fűződő személyes viszonyának, illetve munkatapasztalatainak a sztorijaival.
Nézettségének, sikerének egyik fő oka volt, hogy következetesen (olykor bátran) bírálta az akkori közállapotokat: a hanyagságot, a figyelmetlenséget, a buta, tehát indokolatlan spórolást, az értékek kezelésében és őrzésében érzéketlen hatóságokat és lakókat. Keménysége rafinált volt: nem szigorú jelzőkkel, hanem szinte atyáskodó gúnnyal – rezzenéstelen arccal! – bírált; így volt igazán ereje. Hiteles pedig azért lehetett, mert ez a stílus nagyon egybevágott Ráday személyiségével.
Tehát csak lelkesen üdvözölni lehet a Fekete Sas Kiadó vállalkozását, hogy ezt a különös, a maga nemében és méreteiben máig egyedülálló ismeretterjesztő tevékenységet megőrizze és két igényes kötetben „kézzelfoghatóvá” tegye. Nemes ügy ez, és jó látni, hogy kormányzati támogatást is kapott.
Más kérdés, és nem kevésbé releváns, hogy 2020-ban (tavaly jelent meg a könyv) mit és hogyan tud mondani például azoknak, akik a tévében majd később, az Interpress Magazinban közölt írásaiban (s ott közölt portréfotóin) nem láthatták, olvashatták, hallhatták a szerzőt, tehát amikor/ha ezt a kötetet lapozgatják, nem vélik hallani is, látni is őt. Emiatt feltétlenül szegényebbek a nosztalgia nagyon kellemes élményével, amely nyilvánvalóan a könyv létrehozását is motiválta, hiszen egy életkor után minden alkotónak természetes törekvése, hogy a termését betakarítva lássa.
Ezért miközben nem lehet eléggé dicsérni és köszönni, hogy ilyen közérdekű és hatalmas teljesítmény nyomtatásban is rögzül, méltatlan lenne hozzá nem tűnődni azon is, hogy – lám! – mennyire különböznek egymástól a beszélt és írott műfajok szabályai és hatáselemei. Hogy amit az élő-mozgó ember látványa magával sodor, azon az olvasó ember szeme megakadhat. Így, írásban feltűnik az olykor körülményes megfogalmazás, a gyakori „jut még eszembe”-típusú mellékszál vagy a kitérő a szerző privát életére.
Összefoglalóan úgy vélem, hogy ez a különösen értékes gyűjtemény megérdemelt volna egy avatott olvasószerkesztőt, aki megszabadította volna a szöveget a 30-40 év után már idejétmúlt, a túlírt, tehát az olvasásélményt terhelő részektől. Nem tudom, hány fotót tartalmaz a két kötet, de rengeteget. Ez semmi mással nem pótolható értéke a kiadványnak, de itt is az az ember benyomása, hogy kevesebb több lenne. Egymás hegyén-hátán képeket látni nem meglepő egy fotóalbumban, itt azonban a szerkesztés során nem eléggé tisztázódott a szövegnek és látványnak a szerepe és/vagy aránya, így aztán hol azt érzi az ember, hogy a látványnak nem jutott elég hely, hol azt, hogy a szövegnek. Mindenesetre a tördelői munkát jegyző Sinka Andrea nem lehetett könnyű helyzetben.
Mindez semmit se von le a nagy ívű munka értékeiből – beleértve a Pauker Nyomda teljesítményét is –, s abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy ennek a könyvnek a hiánya – nagy hiány lenne.
Ráday Mihály: Házak nyilvános titkai 1-2.
Fekete Sas Kiadó, Budapest 2020
368+376 oldal, teljes bolti ár 9900 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 7920 Ft
ISBN 978 615 616 8160
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Ráday Mihály újra mesél. Most is ugyanazzal a közvetlenséggel, amit már megszoktunk tőle. Magukkal ragadó történetei igaz mesék, melyek azért születtek, hogy felhívják figyelmünket épített környezetünk értékeire. Nemcsak írója, de fotósa is a kiadványnak.
A Kossuth-díjas operatőr, rendező Ráday, aki egyúttal a Budapesti Városvédő Egyesület elnök-alapítója és szellemi atyja, az 1980-as években kezdte el népszerű ismeretterjesztő sorozatát (Unokáink sem fogják látni címmel) a Magyar Televízióban. Később mindezt nyomtatott formában folytatta az InterPress Magazin hasábjain. Célja mindkét esetben ugyanaz volt: az emberek ismerjék és becsüljék meg jobban a műemlékeket, az épített kulturális örökséget. Figyeljék meg a házak kapuit, homlokzatait, és ne feledkezzenek meg az utcabútorokról, padokról, kandeláberekről sem.
A kétkötetes impozáns kiadvány tíz év anyagát öleli föl, s az ismert épületek mellett szerepelnek benne olyanok is, amelyek méltóak lennének a megismerésre. Városházák, kastélyok, templomok és városi bérházak egyaránt feltárják az olvasó előtt különleges szépségüket, rejtett titkaikat.
Horváth Góré Mihály: Ejnye Mihály, csak úgy ukmukfuk?
Szüleim lakásaban forgattál a Török utcában ott láttad meg a három vagy négy régi, eredeti Verne könyvet míves borítóval ! Elkérted, s én szívesen adtam, mert tudtam TE MINDEN VÉDŐ VAGY! Véded a múltat a jelentől a jelent a jövőtől és a relikviáit is gyüjtőd! Nagyszerű okos, értelmes mindent is jólcsináló EMBER voltál! A könyveimet visszadhattad volna, tovább őriztem volna, míg Isten engedi! Megkérem a JÓISTENT, adjon nyugalmat békességet, pihentető százévet MERT SZÁZ ÉVENTE SZÜLETIK ILYEN EMBER!
A Hosszúépés. Járunk az írja rólad: „Nehéz ember volt. Nehéz ember, aki egy nehéz ügyet vállalt fel: Budapest épített örökségének megóvását, ápolását és kompromisszumok nélküli védelmét. Amikor Ráday Mihály 1979-ben elindította legendás műsorát az akkor egyetlen magyar tévécsatornán, hétről hétre százezrek eszméltek rá, milyen gazdag örökségünk van, amit hagyunk elporladni. A minden civil kezdeményezésben ellenséget kereső pártállami diktatúra idején igazi polgári öntudatot adott műsorával és fáradhatatlan munkájával. Amikor valamit bontani akartak, ő ott volt, kérdezett, mindent rögzített mert tudta, ami a városból egyszer elveszik, az örökre megszűnik létezni. Mi, akik Budapest történeteivel foglalkozunk, valahol mindig Ráday Mihályhoz képest határozzuk meg magunkat. Ő az origo, az a kezdőpont, ami nélkül nem lennénk mi sem. Ma örökre elbúcsúzott rajongásig szeretett Budapestjétől. Nem fog többet jellegzetes mély hangján dörgedelmes átkokat szórni mindenkire, aki hozzá merne nyúlni egy régi kerékvetőhöz, aki lebontana egy reformkori házat vagy éppen műanyag ablakot tenne egy bauhaus bérpalotára .Örökségünknek az eddig azt védő Ráday Mihály is részévé válik. Budapest történelemkönyvében a legnagyobbak, Podmaniczky Frigyes, Bárczy István és társaik mellé kerül.”
Karácsony Gergely: Budapest elveszítette legkérlelhetetlenebb védelmezőjét
Budapest elveszítette legkérlelhetetlenebb védelmezőjét, elhunyt Ráday Mihály.
Éppen csak egy hónap telt el azóta, hogy a város nevében törleszthettük felé a régi adósságot, és végre Budapest díszpolgára lett; mélyen megrendít, hogy máris búcsúznunk kell tőle.
Ráday Mihály elsőként ismerte fel, hogy a nyilvánosság erejével már a hetvenes évek végén is lehetőség volt változást elérni a hatalom hanyagságával, bornírtságával szemben: filmrendezőként és Budapest szerelmeseként a közönség, a budapestiek erejét segítségül hívva óvta meg fővárosunk számos építészeti értékét. Megérezve szavainak súlyát, riportjainak hatását, vidéken is nyitott szemmel és forgó kamerával járt, hogy ne csak imádott városa, de egész hazája másként tekintsen a múlt fakuló örökségére.
A Budapesti Városvédő Egyesület alapítójaként és haláláig tiszteletbeli elnökeként, civillelkű várospolitikusként a Parlamentben és a Fővárosi Közgyűlésben is mindig Budapest egyetemes értékeit képviselte, minden küzdelme egy célt szolgált, hogy Budapest visszanyerje régi fényét és más városokkal együtt megbecsülje páratlan örökségét.
Bátor kezdeményezései nélkül – túlzás nélkül állíthatom – ma egy szürkébb, lepusztultabb városban, országban élnénk. Bár számos kitüntetést és díjat kapott az országtól és Budapesttől is, amit mi mindannyian tőle kaptunk, azt nehéz lett volna elég elismeréssel viszonozni.
És most már nem is lehet. Isten nyugosztaljon, Mihály!
(Karácsony Gergely főpolgármester Facebook-bejegyzése)
Ruttka Andrea: Negyvenhét éven át
Édes barátok, azt nem is kezdem el ecsetelni, Mihály milyen zseniális volt, milyen fantasztikus életművet hagyott hátra, mennyire szerettem, tiszteltem, támogattam és néha értően tűrtem, mert rögtön elkezdtétek ezt ti, meséltek róla, méltatjátok, érdemeit soroljátok, ami őrült jól esik, árad belőletek a sok szeretet, megbecsülés, elismerés, amit igen megérdemelt, nekem, nekünk meg erőt ad, segít felfogni a felfoghatatlant, igazán hálás vagyok és köszönöm nektek.
Aki kicsit jobban ismer engem, az tudja, hogy grafomán vagyok. Egy pillanatnyi érzést, hangulatot, helyzetet azonnal rögzítek és küldöm a szeretteimnek alkalomra vagy csak úgy. Szüleim halála óta írom „slágvortokban” a velük kapcsolatos emlékeimet, feljegyzem az unokáimmal együtt töltött időben született tüneményes „bemondásaikat”, rejtélyes szókreációikat. Üzeneteket írok, jegyzetelek és cédulázok kamaszkorom óta.
Akár egy-két napos forgatásra is pakoltam Mihály poggyászába cetliket, játékos üzeneteket, céduláztam, cédulázom a gyerekeimmel is. De a cédulák mindig ugyanarról szólnak, függetlenül a tartalmuktól. Szeretetről, hazavárásról, féltésről, rágondolásról. Mihály is cédulákon, itt-ott üzeneteket hagyva, főleg Radnóti, József Attila verseket citálva udvarolt annak idején, tudván hogy imádom a verseket. Néha becsúszott egy-egy szerelmes szonett is a saját szavai mellé, alkalomtól függően. A cédulákra gyakran firkák, szárított virágszirmok, édes kis semmiségek is kerültek. Így azt is lehetne mondani, hogy két (fél) cédulás találkozott annak idején, 47 évvel ezelőtt.
Leírni is megdöbbentő, hogy ennyi évet éltünk meg együtt. Pedig higgyétek el, nem tűnik soknak. A kicsit zajos, néha zűrös, de nagy, szerető családban, a remek három gyerekünkkel és most már tündéri unokáinkkal, az izgalmas, érdekes munkákkal, utazásokkal, baráti együttlétekkel repül az idő.
A talán hosszú ideje rejtőzködő, de utóbbi hónapokban megmutatkozó alattomos máj és vesebaj miatt Mihály időnként pár napot kórházban töltött, a nehezebb pillanatokban az ágya mellé mindig került egy cédula, egy firka-szív, néhány szeretettel-aggódással teli szó, ha felébred, tudja, hogy máris ott vagyunk, gondolunk rá, nincs egyedül, és mindjárt megyünk haza…együtt.
Sajnos a cédulák közt létezik egy, amit nem mi írunk, az az utálatos, fekete és nyomasztó, a parte-cédula, amin nincs semmi jó. De vigasztalásul mondom (mondom, mondom, mondom) magamnak és nektek is, az jó érzés, hogy azon mégsem az lesz majd olvasható: „fájdalommal és türelemmel viselt hosszú betegség után…,” mert attól nagyon tartott, hanem végül is békésen, fájdalom nélkül elaludt.
Én meg még fel sem fogtam…
Kiemelt kép: HELLO BALATON
