Nem egészen két évvel ezelőtt a brit Munkáspárt hasonló földcsuszamlásszerű választási győzelemmel vetett véget a Konzervatívok tizennégy évi kormányzásának, mint most a Tisza a Fidesz tizenhat évi hatalmának. Sok brit sem érti teljesen, hogyan fordult el országa és pártja ilyen gyorsan a Labourt történelmi mélypontjáról 2024-ben a csúcsra emelő Sir Keir Starmertől, akit előbb a múlt heti helyhatósági és autonóm tartományi választásokon a szavazók aláztak meg, majd frakciótársai fordultak el tőle a fejét követelve.
A Labourre kevésbé jellemző az idő előtti vezetőváltás, mint a 2016-2024 között öt kormányfőt elfogyasztott torykra. Starmerről nem derültek ki visszásságok, azt kínálta kormányzása alatt, amiért megválasztották. Precíz technokrata, aki karizmáját nem hirtelen vesztette el, soha nem volt az erőssége. A választók víziót és az ígért változásokat, a közszolgáltatások javulását, a megélhetési válság enyhülését, a növekedés elindulását várják tőle. Miközben nemzetközi tekintélynek örvend, szavazópolgárok, munkáspárti honatyák és a párt működését finanszírozó szakszervezetek sem érzik, hogy képes hosszú távon egyben tartani a párt szélső-, puha balos, centrista és jobboldali elemeit. Még inkább tartanak attól, hogy nem tudja megfékezni sem a szélsőjobb, sem a szélsőbal előretörését.
Miközben Starmer a káosz elkerülésére hivatkozva nem mozdul, csütörtök estére drámaian ért véget a patthelyzet. Előbb délben első számú riválisa, Wes Streeting mondott le az egészségügyi miniszterségéről, estére Manchester főpolgármesterének hullott az ölébe a szerencse. Makerfield képviselője, Josh Simons feladta mandátumát, hogy Andy Burnham elindulhasson a pótválasztáson, amivel megnyílhat előtte az út Starmer esetleges őszi utódlására. A bizonytalanság csak fokozódik.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 15-én.