Aligha fogom megérni, hogy Magyarország labdarúgó-világbajnokságot nyerjen, de ha elképzelem, hogy milyen lenne a hangulat Budapesten a diadalmas döntő estéjén, akkor a vasárnap éjjel látott képek tárulnak lelki szemeim elé. Bármilyen sporteseménynél nagyobb tétje volt a választás estéjén végződött küzdelemnek, amelyet az ellenzéknek olyan pályán kellett megnyernie, amely az állampárti térfél felől lejtett.
Az örömünnep azt mutatta, hogy Magyarország polgárai érezték: sokkal többről volt szó, mint egy négyévenként esedékes választásról. Vasárnap a magyar polgárság fölényesen győzött a moszkovita illiberalizmus tizenhat éves rendszere felett, és felszabadította magát a hűbéri rezsim önkényuralma alól. Megdőlt a legyőzhetetlennek hitt feudális regnum, amely megpróbálta felszámolni a politikai versengést, propagandagépezetté züllesztette a közmédiát, ellopta a közpénzeket, az ellenzékét pedig kollaboránsává tette ebben. A hazai polgárság kiszabadult azon nemzeti radikális uralom fojtogatásából, amely megpróbálta megfosztani őt a szabadságától, amely parancsoló hangon szólt bele abba, hogyan éljen, kit szeressen és mit juttasson a szervezetébe. Magyarország polgárai lemosták magukról a putyini szövetség gyalázatát, és megszabadultak attól a rémálomtól, hogy civilizációjukat harminc rubelért elárulva Európa szégyenévé váljanak.
A hazai polgárság tudta, hogy vasárnap nem pártok és programok, nem szakpolitikusok és ideológiák közül kell választania. A választás a Volga Párt és a Tisza Párt közt zajlott, a tétje pedig az volt, hogy a magyarság végleg eldobja-e magától István király örökségét, és betagozódik-e a közép-ázsiai autokráciák közé, vagy visszatér a maga ezeréves közegébe, Európa kultúrnemzeteinek szövetségébe. A magyar utcákon és köztereken elszabaduló eufória nem pusztán egy választás eredményének, hanem az eltévelyedett nemzeti identitás helyreállásának, az eltérített magyar államiság száznyolcvan fokos fordulatának, az önazonosságából kiforgatott magyarság nyugati civilizációba való visszatérésének szólt. Magyarország polgársága a szakadék peremén rántotta félre a kormányt – a mozdulat jelentősége felmérhetetlen, a hátsó ülésen ugyanis nemcsak a mai magyarok gyermekei, hanem a meg nem született unokáik is ott ülnek.
Csakhogy a Tisza-kormány megalakulásával még nem ér véget a rendszerváltás. Már maga a tény, hogy rendszerváltásra volt szükség, mert Orbán Viktor a keleti sztyeppékre vezető ámokfutását tizenhat éven át kétharmados felhatalmazással rendezhette meg Magyarország élén, épp azért eshetett meg, mert 1990-ben a magyarok azt hitték, hogy az első szabad választással a rendszerváltás munkálata véget ért. Így 2026. április 12-én nem tizenhat, hanem harminchat év zárult le. Nem pusztán rendszerváltás, hanem korszakváltás történt. A Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában a fideszes elit a kommunista rezsim bukását követő átmenet két zavaros évtizedéről beszélt, amelyhez érdemes hozzászámítani az Orbán-rendszer tizenhat évét, amely bár nem volt zavaros, viszont kifejezetten mocskos volt. A magyar polgárság harminchat évet zár le, amelynek mérlegét meg kell vonnia.
Az új korszakban szüntelen polgári éberségre, öntudatra és felelősségérzetre lesz szükség. Az a fiatal nemzedék, amely eldöntötte a 2026-os választást, nem követheti el azokat a hibákat és bűnöket, amelyek az 1989-es ellenzéki magyarok generációját terhelik. Az egykori rendszerváltók azt hitték, a frissen született demokrácia majd magától felcseperedik, és éretté válik, nekik pedig semmi dolguk nincs, csak négyévente be kell húzniuk egy körbe két egymást metsző vonást. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. A harminchat éve megszerzett szabadság és önrendelkezés majdnem elveszett, úgyhogy a hazai polgárságnak mostantól sokkal inkább védelmeznie kell. A polgár munkája és felelőssége nem abban áll, hogy négyévente elmegy szavazni, és főleg nem abban, hogy vállalhatatlan politikai formációnak adja a voksát, mondván, hogy az a kisebbik rossz.
Az 1989-es rendszerváltó generáció úgy nézte végig, hogy országa berendezkedését gyermekbetegségekkel küzdő demokráciából illiberális autokráciává formálják át, és ahogy belesodródott Oroszország halálos ölelésébe, mint lassan forralt vízben megfőtt békák társadalma. Ahhoz, hogy ez ne történhessen meg újra, a fiatal választóknak nyugati értelemben vett polgárokká kell válniuk, akik tanulni tudnak a szüleik nemzedékének gyávaságából és lustaságából, megalkuvásából és hitszegéséből.
A hazai polgárságnak nem szabad hagynia, hogy elsikkadjanak a rendszerváltást megalapozó választási ígéretek. Nem engedheti meg, hogy a megdöntött rendszer hatalmasságai megtarthassák közpénzből gyűjtött magánvagyonukat. A nemzeti vagyont nem azért kell visszaszerezni, a tolvajokat nem azért kell elszámoltatni, hogy a magyar állampolgárok elégtételt vegyenek az őket kirablókon, legyen bár az indulatunk mégoly megalapozott, hanem azért, mert az Orbán-rezsim bukott elitje ezermilliárdos vagyonát a politikai hatalom visszaszerzésére fordíthatja: arra, hogy a népakaratot megkerülve, a demokráciát kijátszva szerezzen befolyást – éppúgy, ahogy 1989-et követően az állampárt átmentett javait az utódpárt és holdudvara befolyásra és hatalomra váltotta. Az ügynökakták tartalmát nem azért kell nyilvánosságra hozni, hogy a hivatalba lépő hatalom leszámolhasson az egykori besúgókkal, hanem azért, hogy soha többé ne lehessen ügynökmúlttal zsarolni, továbbá azért, hogy a posztkommunista ügynökhálózatot egyszer s mindenkorra ki lehessen söpörni Magyarországról.
A most ünneplő tömegeknek és különösen azoknak, akik előtt még sok évtized áll Magyarországon, nem szabad megelégedniük azzal, hogy Orbán az óhajuknak megfelelően eltakarodik, hanem óvniuk és ápolniuk kell a 2026-ban újra megszülető köztársaságot, amely legfeljebb annyira lehet majd jogállami és demokratikus, amennyire a benne élő polgárság öntudatos, felelősségteljes és szolidáris lesz.
Soha többé nem szabad a magyar állampolgároknak bizonyítottan hazug, tolvaj, becstelen politikusokra szavazniuk azzal az indokkal, hogy azok alternatívája még nagyobbakat hazudik, még többet lop és még becstelenebb. Több évszázados, jól működő demokráciákban megszokott, hogy öntudatos polgárok rendszeresen arra a pártra adják le voksukat, amelyre már a szüleik és a nagyszüleik is szavaztak. Nem azért, mert agyatlan szavazógépek – ellenkezőleg: szilárd értékrenddel és megalapozott világnézettel rendelkeznek, amely egy adott párthoz köti őket. Amint azonban úgy érzik, hogy pártjuk cserben hagyja őket, haladéktalanul megbüntetik: nem azzal, hogy más értékrendű pártra szavaznak, hanem azzal, hogy nem vesznek részt a választáson, s ezzel megfosztják szavazatuktól az arra érdemtelenné vált pártjukat.
Ha 2010 után az ellenzéki érzelmű választók nem mentek volna el újra meg újra a kisebbik rossz logikája alapján a balliberális óellenzék bukott pártjaira szavazni, Orbán Viktor illiberális rendszere már rég leváltható lett volna. Ha előbb megtörtént volna az ellenzékváltás, és a magyar állampolgárok hagyták volna Orbán megélhetési álellenzékét kizuhanni az Országgyűlésből, akkor valóban lett volna négy olyan év, amikor a Fidesz kilencven százalék feletti többséggel kormányoz a Mi Hazánk asszisztálása mellett, de jelzem, hogy ez semmilyen érdemleges különbséget nem eredményezett volna a kétharmados többséghez képest – ez alatt a négy év alatt viszont megképződhetett volna egy új, Orbán Viktor rendszerének leváltására valóban alkalmas politikai formáció.
Ahhoz, hogy Magyarország jogállami alapokon álló, demokratikus, a nyugati civilizációba és annak szövetségi rendszereibe stabilan beágyazott, sikeres országgá váljon, elsősorban arra van szükség, hogy lakosai ne krumplilevesért ácsingózó, szolgalelkű alattvalók, hanem tájékozott, éber, felelősségteljes és a politikai osztály bírálatára mindig kész polgárok legyenek, akik saját választott pártjukat is kritikusan szemlélik, sőt: épp azt a pártot szemlélik a legkritikusabban, amelyet szavazatukra érdemesítettek. A választás után ünneplő fiatalok, akik mostantól először fognak a moszkovita illiberalizmustól eltérő rendszerben élni, alkalmasabbak erre, mint bármelyik korábbi nemzedék, de tudniuk kell, hogy munkájuk nem ért véget április 12-én, hanem most kezdődik igazán – tudniuk kell, hogy egy újabb autokratikus rezsim országfoglalását csak öntudatos és szabad polgárok társadalma akadályozhatja meg.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/16. számában jelent meg április 17-én.
