Halom utcai telephelyén 2026. március 23-án (Fotó: Magyar Hang/Lukács Csaba)
Különös hagyomány a Kárpát-medencében, hogy a nép minden rendszerváltás előtt azt reméli, hogy valaki majd elintézi helyette. Mintha a történelem egy jól szervezett közszolgáltatás volna, amelyre előfizethet, és amelynek keretében a szolgáltató kiszáll, hogy rendet tegyen. Ez a gyermeki képzet, amely a hazai társadalomfejlődés harminchat éves megrekedéséhez vezetett, a legbeszédesebb tünete a magyarság állapotának.
Az elmúlt tizenhat évben egy olyan politikai projekt hajtotta végre a maga civilizációárulását, amely csak az ázsiai típusú modellek iránti vágyódásként írható le. Nem orientalizmus ez a szó nemes, kultúrtörténeti értelmében, hanem önkényuralom iránti sóvárgás, amely rendszerint ott lapul azokban a politikai kultúrákban, amelyek nem élték meg a polgárosodás nehéz és felelősségteljes folyamatát. Orbán Viktor nem egy aberrált kivétel a magyar közéletben: ő a természetes eredménye annak a mentális infrastruktúrának, amelyet a kádárista elit az államszocializmus évtizedei alatt épített a magyaroknak, aztán a posztbolsevik politikusgarnitúra gondosan rekonstruált az 1989-es rendszerváltás után, nehogy a magyarok önállóan dönthessenek a sorsukról.
A kelet-ázsiai hűbériség ideje lejárt. Nem azért, mert a magyarság felvilágosult, és polgári öntudatra ébredt, hanem azért, mert az autokrácia összeroskadt a saját bűnei alatt: a rezsim, amely hazugságból élt, a maga hazugságának martaléka lett – csakhogy ez még nem gyógyulás. Ez nem több mint a fertőzés lázának csekély enyhülése, és akinek esze van, az tudja, hogy a lázcsillapító nem gyógyír a bajra.
Magyarország romokban hever. A társadalom tagjai tizenhat évnyi gyűlöletpolitika után úgy néznek egymásra, mint akik közt polgárháború zajlott le, amelynek mégsem volt frontja, csak végeláthatatlan, mételyes propaganda, hömpölygő gyanakvás, félelem és gyűlölet, mely minden barátságba, minden párkapcsolatba és minden családba beférkőzött, hogy belülről marja szét. A társadalmakat nem bombák pusztítják el, hanem a közösségi bizalmatlanság módszeres tenyésztése. E téren Orbán Viktor valóban korszakalkotó teljesítményt nyújtott, mint az elmúlt harminchat év legszuggesztívebb árokásója.
A magyarság elcsüggedt, depressziós, traumatizált állapotát a politikai elemzők nem szívesen kalkulálják be a változók közé. Kényelmesebb intézményi reformokról, jogállamiságról, EU-konformitásról, fékekről és ellensúlyokról meg médiapluralitásról beszélniük. Mindezekre természetesen szükség van, csakhogy ezek nem a fekvő beteg, hanem a gyógyult beteg elérhető céljai. Egy nép, amelyik két éve riadt fel a tizennégy éves éber kómájából, nem bír másnap felkelni, és polgári társadalmat alkotni magából. A bénultság nem szűnik meg azzal, hogy felnyílnak a szemek: az izomzat elsorvadt, a reflexek eltompultak, a valóságérzékelés eltorzult, a közösségi érzés kritikusan alacsony szintre zuhant. A magyarságnak lábadoznia kell, önbizalmat kell gyűjtenie és új reflexeket kell kialakítania, egyik magyarnak a másikkal hangot kell találnia és kölcsönös bizalmat kell fejlesztenie. Ha a társadalom nem szán türelmet a felépülésére, nem jöhet más, csak visszaesés.
A szó, amelytől a magyarság görcsbe rándul: felelősség. Nem az elit felelőssége – az majd következik, és azzal sem lesz kellemes a számvetés. Itt azonban először is a magyar ember felelősségéről van szó, aki négyévenként nyerített egyet, amikor a pártja nyert, és mordult egyet, amikor vesztett, miközben végig azt képzelte, hogy a szabadság egy passzív állapot, amelyet elég nem visszautasítania. Csakhogy a szabadság nem státusz, hanem cselekvés, amellyel a polgár nap mint nap a közös szellemi és fizikai teret gondozza, hangot ad a kultúra által diktált értékvilágnak, és viseli mindazok sorsának súlyát, akik ezt a hangot önmaguk nem találják meg.
Pannónia és Hunnia felülről tömeggyártott és identitáshazugságokra alapozott polgárháborúja harminchat évet vett el a magyarságtól. Harminchat évet, amelyet a magyarok munkával meg adózással töltöttek, és amelynek bevételeit közszolgáltatásokra, közoktatásra, közegészségügyre és élhető közterekre fordíthatták volna. Ehelyett a szavazatszédelgő elit megtanította Árpád vezér unokáit igazán lángoló indulattal gyűlölni egymást, megtanította őket megvonni egymástól a polgári méltóságot, mert ha egyik magyar nem eléggé nemzeti, a másik meg nem eléggé európai, és mindketten kizárhatók abból a közösségből, amelynek a tagjaivá születtetek, akkor ez a megosztott magyarság semmi másban sem fog tudni egyetérteni, és a politikai osztály mindörökre elrejtheti zsákmányszerző hajlamát meg a rabolt nemzeti javakat a kultúrharc lövészárkainak mélyén.
A vasárnap nem ünnepnap, hanem munkanap. Annak a fáradságos munkának az első napja, amelynek a neve: polgárosodás. Nekünk, magyaroknak meg kell tanulnunk végre a gyűlölet kódrendszere nélkül kommunikálni egymással. Meg kell tanulnunk konszenzusokat kötni ahelyett, hogy leigáznánk a másik magyart, hogy a saját kulturális dogmáinkat és életmódunkat rákényszerítsük. Meg kell tanulnunk jogállamot és polgári demokráciát építeni ahelyett, hogy vezért választanánk. Vigyázat: ha visszazuhanunk az éber kómába, újra önkényuralomban ébredünk, és akkor már senki nem mondhatja, hogy nem tudta, mi következik.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/15. számában jelent meg április 10-én.
