Jól működő polgári demokrácia nem létezhet kormányzóképes jobboldali és baloldali politikai alternatíva nélkül, Magyarországon az Országgyűlést azonban jelenleg kizárólag jobboldali pártok képviselői népesítik be – ez pedig aligha maradhat így.
A megáradt Tiszába az illiberális rezsimet megelőzve, elsőként a posztkommunista baloldal roncs pártjai fulladtak bele, vagyis a DK és az MSZP, hűséges segédcsapatuk, a kulturális baloldaliságot demonstráló Párbeszéd oldalán. Mit jelent a posztkommunista fogalma ebben a szóhasználatban? Mindenkit és bárkit, akinek Molnár Zsolt osztott mandátumot és kerületet, aki valaha is szövetkezett Gyurcsány Ferenccel, aki bár megoldásnak hazudta magát, a probléma részévé vált, és fényes megélhetést nyert abból, hogy négyévenként az Orbán-rendszer leváltását hazudja, aztán dagályosan megfogadja: a következő négy évben még keményebben fog dolgozni – de ő, mindig és csak ő, aki a posztkommunista elittel kötött szövetségéből meríti a pozícióját meg a legitimitását.
Rogán Antal kifejezetten ennek a fajta álbaloldalnak és az azzal újra meg újra szövetségre lépő álliberális alternatívának a szervezésére és szolgálatban tartására szánta Molnár Zsoltot, a skinheadből lett szocialista pártigazgatót, akinek a notesze szinte közjogi intézményként funkcionált, mert az abban való szereplés akárkit ellenzéki jelöltté tett akármilyen köztisztségre Magyarországon.
Nem kétséges, hogy ennek a fajta baloldaliságnak a megsemmisülése nem csapás, hanem lehetőség a magyarság számára, ahogy az is nyilvánvaló, hogy a társadalom kellő érdekképviseletéhez Magyarországnak igenis szüksége van baloldalra – azonban cseppet sem mindegy, hogy miféle baloldal lesz ez.
*
Schiffer András olyan baloldaliságot kínált fel Orbán Viktornak és rendszerének, amely a hazai moszkovita illiberalizmus valamennyi fontos dogmáját osztja az angolszász Nyugat megszállott gyűlöletétől és a keleti despotizmusok iránti elfogódottságtól a nemzetállami szuverenizmus Brüsszellel mint valamiféle birodalommal szemben vívott szabadságharcának jogosságán keresztül a nemzetközi liberális hálózatok elleni hazafias ellenállás mélységes érzelmi átéléséig. Ezt a fajta baloldaliságot az Orbán-rendszer hívei nem pusztán hőn óhajtották ellenzéküknek, hiszen abban szinte teljesen önmagukra ismernek, de Bayer Zsolt is örömmel kínálja fel azonosulásra a tévéműsorában, ahogy maga Vlagyimir Putyin is bőkezűen kitöm rubellel Európa-szerte szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártokat egyaránt, a fontos feltétel ugyanis az, hogy a szóban forgó erő a fennálló európai konszenzusok megdöntésében legyen érdekelt. Ahogy a Sztálin-szobrok jól megférnek az ortodox ikonokkal Putyin rendszerében, éppúgy nem képez ellentmondást a hitvalló marxizmus a széles gesztusokkal demonstrált antibolsevizmussal, ha mindkettő a nyugati szabadság ellenségeként lép fel. Persze tény, hogy ez a bizonyos nyugati szabadság elsősorban a tőke, és csak másodsorban az egyének szabadsága, de amint a Moszkvából vezérelt, tömeggyilkos despotizmussal kerül összevetésre, ez a másodlagos szempont már egyáltalán nem tűnik mellékesnek. Orbán Viktor akár fontosabb tisztséget is szánhatott volna rendszerében Schiffer Andrásnak és az általa reprezentált baloldaliságnak a bezzegellenzékiség mellékszerepénél, ő azonban maradéktalanul elégedett volt Gyurcsány Ferenccel és Molnár Zsolttal meg a bennük kifejeződő baloldalisággal, úgyhogy úgy vigyázott rájuk, mint a maga mértéktelen és végeláthatatlan hatalmának zálogaira. Jól tudta, hogy amíg ők uralják a baloldalt, addig attól nem kell tartania. Nem is kellett: ahogy várható volt, végül a jobbközép buktatta meg. Schiffer András baloldaliságának szellemét a moszkovita Thürmer Gyula Munkáspártja őrzi tovább.
*
A baloldaliság előtt ma három út áll. Egyik a woke-kultúrától és identitáspolitikától ihletett és meghatározott kulturális baloldaliság, amely a szó tényleges értelmében nem szocialista, ugyanis bár valóban forradalmi lelkületű, mégis alapvetően tőkepárti szélsőliberalizmus, amely ugyanakkor a szó tényleges értelmében nem liberális, ugyanis valójában szabadságellenes. Ez a fajta baloldaliság Antonio Gramsci olasz baloldali gondolkodó köpönyegéből bújt elő, aki megértette, hogy a politika alapja mindig a kultúra, és aki így a baloldal politikai hegemóniájának megteremtését a kultúra intézményeinek, vagyis az egyetemi tanszékeknek, a tudományos akadémiáknak, a színházaknak és filmstúdióknak, az újságok és folyóiratok szerkesztőségeinek, a könyvkiadóknak, valamint a művészeti műhelyeknek és szalonoknak a módszeres szellemi és eszmei megszállásával képzelte el – ezt nevezte a baloldal hosszú menetelésének a kultúra intézményein keresztül a politikai hegemóniáig.
Gramsci elutasította a jobboldaliság és a baloldaliság politikai váltógazdaságának demokratikus ideáját, és azt vallotta, hogy a baloldalnak a kulturális intézmények megszállásával a közhatalom minden szintjén leválthatatlanná kell válnia. Nos, mára ennek a megszállásnak a nagyszabású művelete a Nyugat széltében-hosszában lezajlott, amelynek eredménye a woke-kultúra és az áldozatiságot politikai ütőkártyává formáló identitáspolitika átfogó térfoglalása lett. A feminizmus harmadik hulláma meg a kisebbségek előjogait követelő baloldali identitáspolitika nem úgy jutott uralomra, hogy pártokat alapított, amelyek választásokon többséget szereztek, hanem úgy, hogy a kultúra színterein kikezdték és leváltották a baloldaliság régi konszenzusait, dogmáikat kulturális alapvetéseknek meg emberiességi minimumoknak kiáltották ki, s így szellemiségük sorban szállta meg a szocialista és szociáldemokrata pártokat. Ez a fajta baloldaliság váltotta le Nyugat-szerte a munkásosztályt az etnikai és szexuális kisebbségek tagjaira, s ezzel mára bebizonyította alkalmatlanságát arra, hogy történelmi szerepét, a dolgozói érdekképviselet funkcióját betöltse: önmagát a munkavállalók tömegeitől elidegenítette, akik jobb híján az európai és tengerentúli szélsőjobbnál keresnek érdekképviseletet. Ez a baloldaliságot eredeti jelentéséből kiforgató kulturális-politikai kísérlet hanyatlása éveit éli, mert minden fennálló társadalmi konszenzusban meglátta az igazságtalanságot, csak az egyre növekvő szociális különbségekben nem, ideológusainak és komisszárjainak ugyanis túl becsesek voltak a multinacionális részvénytársaságok esélyegyenlőségi és toleranciakampányai, meg azok részvétele az aktuális melegjogi demonstrációkon. Ha a magyarországi baloldal ezt az utat választja, biztosan nem talál vissza a dolgozók tömegeihez, akiket a kisebbségek megnyerésének érdekében könnyelműen hátrahagyott.
*
A hazai baloldal másik útja a populista szociális uszítás és a társadalmi tulajdon radikális újraosztása a vagyonadó átfogó alkalmazásával. Nos, nem gondolom, hogy az a fajta szociális alapú sovinizmus, amelyik Botka László 2017-es kampánya során a „Fizessenek a gazdagok!” szlogenjében kifejeződött, és amelyik Mészáros Lőrinc meg Tiborcz István ebül szerzett vagyonát nem elszámoltatás, hanem adóztatás útján akarta visszavenni, a hagyományos értelemben vett etnikai sovinizmusnál bármivel is különb volna, hiszen mindkettő magyart uszít magyar ellen, csak míg egyik származási, addig másik tulajdoni alapon.
Nyomatékosan felhívom a figyelmet arra, hogy Botka László az Orbán-maffia oligarcháinak gazdagodására hivatkozva akarta elvenni olyanok tulajdonát, akik a maguk javait pont nem lopták, hanem munkával keresték meg. Alapvetően igazságtalan olyan javak adóztatása, amelyek egy állampolgár egyszer már leadózott jövedelméből származnak, ahogy alapvetően igazságtalan egymás anyagi biztonságáról gondoskodó nemzedékek sok évtizedes erőfeszítésének eredményét az államhatalom erejével köztulajdonná formálni – arról nem is szólva, hogy ez a politika milyen súlyos csapást mér a középosztályra, amely minden polgári társadalom bázisa. Ez a fajta baloldaliság nem pusztán a kapitalizmussal áll konfliktusban, hanem a társadalom osztályszerkezetével, nem a tőke zsarnokságával, hanem magával a meritokráciával – eszmei alapja nem szociális érzékenység és társadalmi felelősségérzet, hanem irigységre települő és azon burjánzó önkény, amelynek nem is titkolt szándéka a társadalmi viszonyok mesterséges átszabása állami lerablás és újraosztás útján.
Mi, magyarok az ilyen társadalmi kísérleteket különösen jól ismerjük a XX. századból, és az a keserű történelmi tapasztalat mutatkozik, hogy ahol a bolygón valaha felszámolták a kapitalizmust, ott az emberi és polgári jogoknak is befellegzett. A baloldal történelmi szerepe az emberiesség szempontjainak politikai képviselete, ennek kihívása pedig nem a magántulajdon elleni küzdelemre, hanem erőteljes szociálpolitikára, konkrétan progresszív adórendszerre és ezáltal a megtermelt jövedelmek humánus és közjót szolgáló elosztására kell hogy vonatkozzon – a skandináv, és nem a szovjet minta szerint.
Mindkettő baloldaliság, mégis óriási a különbség. A skandináv típusú jóléti berendezkedés korántsem a vagyonadóra épül: fontos elemei a magas személyi jövedelemadók, a jelentős fogyasztási adók, a széles adóalap, az erős szociális ellátórendszer, az univerzális és színvonalas közszolgáltatások, a magas foglalkoztatottság és az állami intézmények iránti erős közbizalom. Jelzem, hogy a baloldali populizmus hirdetőitől nem ennek a modellnek az alkalmazása várható.
*
A harmadik út, mely a baloldal előtt áll az én szememben az egyedül helyes – ez a hagyományos értelemben vett, huszadik századi típusú szociáldemokrata politika helyreállítása: a dolgozók érdekvédelme, a Magyarországon nyomokban is alig létező szakszervezetiség előmozdítása, s általában a tőke és a munka közti tengelyen a munkavállalók képviselete a mindenkori tőkeérdekekkel szemben. Ez a fajta baloldaliság, amelyik nem felszámolni akarja a kapitalizmust, hanem erős állami szerepvállalással, szolidáris adópolitikával, a dolgozók érdekképviseletével és a szegénységben élők társadalmi mobilitásának elősegítésével emberséges viszonyokat igyekszik teremteni benne, Magyarországon Kéthly Anna hagyatéka. Ha a hazai baloldal újjá akar születni, akkor szakítania kell a maga történelmileg súlyosan terhelt bolsevik és posztbolsevik örökségével – márpedig az utolsó, bolsevizmustól érintetlen pont a hazai baloldal történetében Kéthly Anna politikai munkássága. A hazai baloldalnak Kéthly Anna elejtett fáklyáját kell újra magasba emelnie, és azt a fajta szociáldemokrata politikát kell újra magáévá tennie, amelyik a tőkésosztály és a munkásosztály érdekérvényesítő küzdelmében találja meg a maga politikai helyét és szerepét a jogaiktól megfosztott és egzisztenciálisan kiszolgáltatott dolgozók oldalán. Csakis egy radikálisan antikommunista baloldal nyerheti vissza a maga történelmi legitimitását, és töltheti be a munkások érdekképviseletének terén régóta tátongó űrt a hazai társadalomfejlődésben.
