A Magyar Hang cikke.
Az Orbán-kormány a Benes-dekrétumok ügyében látványosan cserben hagyta – nem először – a határon túli magyarságot. Hogyan váltak a NER geopolitikai játszmáinak eszközeivé a külhoniak? Mire mennek el a nekik szánt pénzek? Milyen hatással van Székelyföldre a fideszes politika? Cikksorozatunk második részében erre kerestük a választ. (Az első rész itt olvasható.)
A magyarországi közvélemény nagy része máig nincs tisztában azzal, milyen radikális módon megváltozott az erdélyi magyarok élete az 1990-es évek Ion Iliescu elnök nevéhez kötődő nacionalista kurzus óta. A folyamat kettős irányú: a nem egy tömbben élő magyarság, különösen a szórványban lélekszámban és arányaiban is apad. A tízévente tartott cenzusok eredményeit összevetve látványos, hogyan tűnnek el az egykor domináns városlakó magyarok például Kolozsváron vagy Nagyváradon. 2011 és 2022 között a romániai magyar lakosság aránya 10–14 százalékkal csökkent. A sok tekintetben félresiklott 2022-es népszámlálásból kiindulva 11 év alatt 130–170 ezer magyar tűnt el Romániából. Ugyanakkor a 13 ezer négyzetkilométeres Hargitát, Kovásznát és Maros megye egy részét magában foglaló Székelyföld (amelyet a román szlengben egy ideig Ungaria Reducatanak, azaz Kis-Magyarországnak neveztek) folyamatai ezzel részben ellentétesek. Hargitában az abszolút számokat nézve a megye lakossága tovább fogyott – mintegy 25 ezerrel –, ugyanakkor a magyarok aránya 85,2-ről 85,7 százalékra emelkedett.
Autonómiára ma nincs esély
Erdélyben az utóbbi évtizedekben négy-öt nagyobb társadalomépítési vízió kristályosodott ki, mondja kérdésemre Bárdi Nándor történész. Dióhéjban ezek a következők: természetjogi alapon jár nekünk az autonómia, vallja Tőkés László, kezdjünk el tehát úgy dolgozni, mintha ez minden tekintetben magától értetődő volna egy jogállamban. A társadalom alapszöveteiben kell jelen lenni, a család, a gyerekek szocializációján keresztül, a belső erkölcsi nemesedést keresve és a világban ezt tettekkel megvallva, erre példa a Böjte Csaba képviselte építkezés. Kató Béla volt református püspök úgy gondolja, bástyát kell építeni, infrastruktúrát és humán erőforrásokat, ami hosszú távon biztonságot adhat: a Magyarországról érkező pénzeket is felhasználva létre kell hozni és folyamatosan erősíteni kell az erdélyi intézményeket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget 1993 és 2011 között irányító Markó Béla politikája pedig azon alapult, hogy interetnikus, a román partnerek kölcsönösen előnyös alkukon alapuló megnyerésével lépésről lépésre kell haladni. Helyi szinten pedig sok polgármester az önkormányzati lehetőségeket kihasználva próbál otthonosságot adó programokat, szerkezeteket kiépíteni, erre példa Tamás Sándor és Antal Árpád működése.
A székely területi autonómia bevezetésére ma nincs reális esély. Ugyanakkor a magyar többségű önkormányzatoknak – és ilyen településeken él az erdélyi magyarok több mint 60 százaléka – a magyarországinál jóval nagyobb a mozgásterük. A magyarországival ellentétes folyamat lényege, hogy az állam hatalmi jogosítványokat adott át a prefektúráknak (az állam által kinevezett megyei közigazgatási szerveknek) és a megyei tanácsoknak. Az RMDSZ-nek azt is sikerült elérnie, hogy két abszolút magyar többségű megyében (Hargitában és Kovásznában), illetve két olyan megyében, ahol számottevő magyar él (Marosban és Szatmárban) nem csupán magyar, de az RMDSZ jelöltje a prefektus. A megyék, de különösen a városok költségvetése jelentősen megnőtt az uniós és a romániai pályázati lehetőségek kiszélesedésének köszönhetően. Mindez a Markó Bélához kötődő, lépésről lépésre haladó stratégiát igazolja.
A helyi elitre ugyanakkor nagy hatást gyakorol a fideszes minta, hiszen az ottani vezetők 2004 óta szinte csak fideszes politikusokkal érintkeztek, hozzájuk kötődnek. A Fidesz identitáspolitikájának legfontosabb eleme a lokális elit megszólítása, illetve a rendszer részévé tétele. Ezek az elitek pályázati támogatáshoz jutnak a helyi közösségi programok (falunap, fesztiválok, testvértelepülési programok, sportrendezvények stb.) megszervezésére. Ebben a magyar hagyományörökségre építő közegben érezheti egy székelyföldi szinte azt, hogy Magyarországon él, amit tovább erősít, hogy a magyar állami és kereskedelmi csatornákat nézi.
Románul alig
A székelyföldi modernizáció motorját nem a turizmusban, a természeti környezetben látja Bárdi Nándor, hanem sokkal inkább a kilencvenes évek magyarországi és a jelenlegi európai vendégmunkák során elsajátított és hazahozott minták adaptálásában. A fiatalok már magyar médiatérben szocializálódnak, románul általában rosszul vagy alig beszélnek, és az óhatatlan szeparáció a Románián belüli érvényesülést megnehezíti. Ehhez jelentősen hozzájárul, hogy a románnyelv-tudás megszerzése érdekében befektetett erőfeszítésekkel (a középiskolások tanulással töltött idejük körülbelül 40 százalékát a többségi nyelv elsajátítására fordítják) párhuzamosan ott az alternatíva: világnyelvek tanulása, külföldi munka vagy egy budapesti egyetem. Az utóbbi ráadásul gyakran olcsóbb, mint a kolozsvári továbbtanulás, ami viszont az elvándorlást gyorsítja.
Az erdélyi magyar közvélemény az elmúlt tíz-tizenöt évben radikálisan átalakult, mondja kérdésemre Markó Béla. Ennek következményeként a helyi magyarság többsége sajátos ellentmondásban él: a határon túl élő magyar közösségek elemi érdeke, hogy az Európai Unió erősödjék, hogy továbbra is olyan határok nélküli Európában élhessenek, ahol teljes a mozgásszabadság. Ehhez képest az utóbbi másfél évtizedben a magyarországi kormánypropaganda a manapság szuverenizmusnak nevezett nemzetállami szemléletet támogatja. Az erdélyi magyarok vélelmezhető többsége igazodik is a magyarországi propagandához, és szembefordul az unióval. A magyar kormánypropaganda velejárója, hogy például a helyi román és magyar közvélemény másként ítéli meg az orosz–ukrán háborút. A magyarok sokkal inkább oroszbarátok, holott az 1990-es években a környező országok euroatlanti integrációjának egyik biztos támogatója a helyi magyarság volt.
– Ha Romániában ugyanaz a típusú nemzetállami szuverenitás vezető ideológiájává válna, ami Magyarországon uralkodó – mondja Markó Béla –, akkor nekünk Erdélyben nagyon nehézzé válna az életünk.
Markó viszont úgy véli, hogy a magyar kormánypropaganda hatása csak rövid távú lehet. Akik Erdélyben képzelik el a jövőjüket, azok érdekeit olyan közeg szolgálja, ahol a különböző kultúrák békésen megférnek egymás mellett. Korántsem biztos persze, hogy valóban az a többség, ami annak látszik. Hiszen a határon túliak kis része regisztrál a magyarországi választásokra. Könnyen lehet, hogy az egyet nem értők inkább nem adnak hangot véleményüknek.
137 milliárd forint
Az elmúlt tizenöt évben a kormányzat jelentősen megnövelte a határon túliaknak szánt támogatást. Míg az összeg 2010-ben 13,8 milliárd forint volt, addig 2018-ra már a tízszeresére, 138,6 milliárdra emelkedett. A meglévő jótékony gazdasági és közösséget erősítő hatások mellett Szarka László történész, a révkomáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának volt dékánja szerint a Budapest központú, a helyi érdekekre esetlegesen odafigyelő támogatási politika akarva-akaratlanul is kiskorúsítja a magyar közösségeket. Függő helyzet alakult ki, amelynek működtetője a magyar politikai elit és a kormányzat által megszólított helyi elit lobbizáson, kölcsönös előnyökön alapuló intézményesült kapcsolata. Ez pedig aláássa a párhuzamos kisebbségi társadalmak alapjait, így többek között a lokális politikai érdekvédelmet, nyilvánosságot, közművelődést, kulturális szférát. Mindezek ugyanis a saját szakmai logikájukat követve tudnának igazán hatékonyan működni, de mivel a forráselosztás a politikai elit kezében van, nem szakmai, hanem politikai elvárásokhoz igazodva léteznek.
Ahogy Bárdi Nándor fogalmaz, mivel a határon túli magyar intézmények nagyrészt elvesztették Budapesttel szembeni önállóságukat, és még a saját sorsukat illetően sincs vétójoguk, képtelenek önálló párhuzamos társadalomként működni. Holott a magyar kisebbségi stratégia lényege immár száz éve, hogy a különböző szomszédos országokban élő magyarság körében léteznie kell a megmaradást biztosító párhuzamos társadalomnak, amelynek meghatározó alapelve a szubszidiaritás (vagyis, hogy az ügyek lehetőleg helyben dőljenek el), a belső demokratizmus, az önkormányzatiság és a jogállamiság.
Ennek velejárója az is, hogy tovább mélyül a magyar kisebbségi elitek legitimációs válsága, hiszen kérdésessé válik, hogy a közösség képviselői hogyan kerülnek vezető pozícióba. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy például a Vajdaságban becslések szerint a magyarok 25–30 százaléka nem magyar pártokra szavaz. A Felvidéken ez az arány még rosszabb, egy 2024-ben született felmérés szerint a magyar válaszadók 40 százaléka szlovák pártokra szavazna. (Erdélyben ez az arány 5-6 százalék lehet.)
A magyar államtól érkező hatalmas összegek ráadásul nem feltétlenül olyan helyekre mennek, ahol a kisebbségi magyarságot szolgálják. Bányai Barna politológus arra hívja fel a figyelmet, hogy miként alakult át az évek során a szubvenció jellege. 2010-ben és 2011-ben legnagyobb részben az oktatási kiadásokra, 2012-ben a honosítással járó többletfeladatokra, 2013 és 2015 között a nemzetpolitikai és kapcsolattartási kiadásokra és az oktatásra kaptak támogatást. 2016- ban hasonló arányban érkezett pénz gazdaságfejlesztési, oktatási, politikai célokra és a sportra. 2017–18-ban jött a fordulat, ekkortól vált dominánssá a gazdasági szubvenció.
Anyaországi cinizmus
Fontos tudni, hogy a határon túli magyar cégek támogatásának egy része valójában tőkekivitel, csak látszólag szolgál például munkahelyteremtést vagy bármiféle fejlesztést. Nézzünk meg egy elsőre extrémnek tűnő, ám egyáltalán nem egyedi esetet: megérkezik a pénz, címkéje szerint műfüves sportpálya kialakítására. A felek persze tisztában vannak azzal, hogy a támogatásnak valójában más a célja, hogy a kormányzat és a többségi nemzet egyik politikai ereje által helyzetbe hozni kívánt jelölt visszautasíthatatlan támogatásáért cserébe kapták. A határon túlra küldött nagylelkű szubvenciók egyre fontosabb szerepet játszanak a magyar kormány geopolitikai játszmáiban. Így abban, hogyan lehetne megnyerni a helyi nem magyar eliteket, vagy hogyan juttassanak olyan magyar képviselőket az adott ország törvényhozásába, akik a Fidesz rokonpártjait erősíthetik. A helyi magyarság érdeke eközben nyilván háttérbe szorul.
A magyar kormányzat határon túliak számára megalázó cinizmusa egyre látványosabb. Ugyanakkor hibáznánk, ha a Fidesz kapcsolatát a külhoniakkal kizárólag nyers politikai haszontól vezéreltnek gondolnánk. Orbán Viktorék eredendően – véli Bárdi Nándor – a határon túli magyarság „problémakörét” nem mint tehertételt, hanem a kezdetektől mint természetes adottságot fogták föl. Személyesen érintette őket a kérdés, úgy gondolták, hogy barátaik, hálózataik, származásuk révén szerves részét képezik annak a másik világnak is. Valószínűleg ebből adódóan ők néztek szembe a legkövetkezetesebben a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseinek kudarcával és a magyar–magyar viszony intézményesítésének szükségességével. A mára uralkodóvá vált, Kövér László megfogalmazta doktrína, hogy nincsenek különböző magyar érdekek, csak egységes magyar érdek van, részben ennek a következménye. Ezzel a Fidesz azt a transznacionalizációs folyamatot gyorsította fel, amely az 1989–90-es rendszerváltozás óta, ha nem is uralkodó tényezőként, de jelen volt a hazai politikában.
A doktrína jegyében számolta fel különösebb szívfájdalom nélkül a NER az általa korábban leuralt erdélyi magyar sajtó nagy részét. Egyedül a kevés független tudott megmaradni. A helyi média pozícióját jórészt az anyaországi kormánypropaganda vette át. Ugyanakkor a ma is működő, Karmelita-közeli helyi sajtó ugyanazt szajkózza, mint magyarországi társai. A Political Capital 2023. január 1. és július 15. között végzett – romániai, szerbiai, szlovákiai és ukrajnai magyar nyelvű médiumokra fókuszáló – felméréséből kiderül, hogy a magyar kisebbségi érdekek legitim képviselete hogyan vált e közösségek pártérdeket követő kizsákmányolásává az illiberális értékek és oroszbarát narratívák exportálásával, ami alapvetően áll szemben a magyar kisebbségi közösségek hosszú távú érdekeivel, de a szomszédos országok nemzeti érdekével és az euroatlanti közösség biztonságával is. A legelterjedtebb dezinformációs narratíva – az 1245 internetes cikket és Facebook-bejegyzést érintő minta alapján – az orosz–ukrán háborúra vonatkozott mintegy 40 százalékos többséggel. Ezután következett a migráció (29 százalék), a gender (19 százalék) és a szankciók témája (12 százalék). A tanulmány szerint a szlovákiai és romániai magyarság van „leginkább kitéve az Orbán-rezsim általi narratívákon alapuló befolyásnak. Bár Szlovákiában van a második legnagyobb – 450–460 ezres – magyar diaszpóra, az összes dezinformációs narratíva 57 százaléka ott keletkezett. Ehhez képest az 1,1 milliós, ezáltal a legnagyobb magyar kisebbségi közösséggel rendelkező Románia »csak« a dezinformációs cikkek 24 százalékát produkálta”.
Orbán lapít
Szintén az egyetlen magyar érdek doktrínájából adódóan a határon túliak könnyen áldozattá válhatnak a közös cél oltárán. Jellemző esete ennek, amikor Orbán Viktor tihanyi beszédében a vélt magyar geopolitikai érdekekből kiindulva azt a magyarellenes soviniszta George Simiont tüntette ki támogatásával, aki korábban elévülhetetlen érdemeket szerzett az úzvölgyi magyar katonatemető feldúlásában.
Hasonló a mostani helyzet is, amikor az Orbán-kormány lapít a Szlovákiában a Benes-dekrétumok megkérdőjelezése esetére hozott, az alapvető szabadságjogokkal is szembemenő büntetőszankciók ügyében. A magyar kormány mentalitása ezen a ponton találkozik a szlovák és román politikusok mentalitásával. A határon túli magyarság mindkét esetben eszköz, amit nyilván a Karmelitában is átlátnak. Így a felvidéki magyarok, akikre Robert Fico reálpolitikai játszmájában csupán mint múló demográfiai kérdésre tekint, nem mások, mint felhasználható tényezők. A Benes-dekrétumok ügyében hozott jogszabály sokkal inkább irányul a Fico-féle SMER riválisa, a Progresszív Szlovákia ellen, akikre a törvény segítségével kívánja ráhúzni a hazafiatlanság vádját. A magyar kormányzat pedig a geopolitikai térben szövetséges Fico miatt lenyeli a békát.
Tudomásul kell venni, mondja Bárdi, hogy a határon túli magyarok nem lehetnek a magyar kormány geopolitikai szövetségkeresésének eszközei, esetleg áldozatai. Mint ahogy azzal is szembe kellene nézni, hogy a kisebbségi magyarok nem etnikai rabszolgaként vagy pusztán a reprodukciójuk érdekében élnek, hanem épp úgy, mint polgár- és nemzettársaik, „jó életre” vágynak, társadalmi mobilitásra, saját azonosságukat megőrizve, fejlesztve. Ennek elfogadásához azonban a kormányzati politika radikális újragondolására lenne szükség.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2026/04. számában jelent meg március .
A szerkesztő megjegyzése
Mint látható, a cikk (a január végi első része után) március 22-én jelent meg a Magyar Hang nyomtatott változatában. Azóta történt egy és más, a látlelet azonban érvényes – szerencsére immár a múltat illetően. (Tehát ma a cím így olvasandó: Milyen hatással volt Székelyföldre a fideszes politika?) Értékét az adja, hogy megmutatja, felsorolja, mit kell megváltoztatni. Nem csak a magyar kormánynak, hanem önmagán a kisebbségi képviseletünknek is!
