Ritkán érzem magam olyan tehetetlennek, mint amikor elromlik a laptopom. Kicsit olyan, mintha elvágnák az egyik köldökzsinórt, ami összeköt a világgal, mintha a képernyővel az életem egy része is elsötétülne, pedig nem tartom magam függőnek. Csak hát olyan sok minden sűrűsödik össze benne: ezzel keresem a kenyerem, írok és szerkesztek, vásárolok vele, itt nézem a tévét, filmeket és sportközvetítéseket, olvasom a híreket, levelezek, tartom a kapcsolatot távoli barátokkal és ismerősökkel, itt tárolom a fényképeimet, az emlékeim java részét, és még zenét is vele hallgatok. Ahányszor csak bekapcsolom, mindig eszembe jut, hogy mekkora utat is tettünk meg alig egy emberöltő alatt. Korábban a történelemben évszázadokra volt szükség ilyesfajta fejlődési ugrásokhoz.

Igencsak élénken emlékszem arra a kolozsvári napra, amikor valamelyik távoli rokonunknál egy ártatlan látogatás során kipróbálhattam egy írógépet. Úgy 12–13 éves lehettem, s talán látszott az arcomon, hogy rettentően unatkozom, ezért rutinosan elővették a gépet, és odaültettek, hogy pötyögjek. Először a nevemet írtam le, hosszan keresve a betűket, majd egy teljes mondatot, ha jól sejtem, éppen ezt: Írok egy mondatot. Varázslatos pillanat volt. Akkor tapasztaltam meg, milyen az, amikor egy gondolat, legyen az bármilyen jelentéktelen is, mások számára is megmutatja magát, anélkül, hogy beszélnék róla. Ami az imént még a fejemben kavargott, alaktalanul és testetlenül, hirtelen megjelent előttem, szinte visszavonhatatlanul. Beleszédültem a lehetőségbe. Addig is olvastam könyveket, de az fel sem merült bennem, hogy azok épp így, ilyen megszülető mondatokból állnának össze. Efféle pillanatok láncolatai lennének. Olyan volt, mintha benézhettem volna kedvenc mesém kulisszái mögé.

Legszívesebben magammal vittem volna a gépet, de erről szó sem lehetett. Nem pusztán azért, mert nem akartak megválni tőle, hanem főként amiatt, mert a diktatúra veszélyes eszközként tartotta számon az írógépet. 1983-tól engedélyt kellett szerezni a birtoklásához, majd bejelenteni a helyi rendőrségen, ahol nyilvántartásba vették, írásmintát vettek róla, és ezt minden év elején meg kellett ismételni, mert a „milicisták” a betűk kopását és az esetleges javításokat is számon akarták tartani. Mert így könnyen be lehetett azonosítani minden illegális szöveg forrását. Ilyen közegben elképzelhetetlen lett volna, hogy én hazaviszek egy ilyen csodát, és otthon gyakorolok. Talán csak a papírlapot tarthattam meg, ami egy idő után persze elkallódott.

Csak a fordulat után, a kilencvenes évek elején kaphattam írógépet, de az mindjárt elektronikus volt, nem kellett erővel püfölni, csak finoman megérinteni a billentyűket. Ezért az első novellákat kézzel írtam, amit azért nem szerettem, mert folyton eszembe jutott valami, amit be akartam toldani, emiatt aztán egyre követhetetlenebbé vált a szöveg. Ráadásul beíráskor, amikor a szabványos betűk már némi távolságtartást adtak a saját eleven mondataimtól, jobban ki lehetett szúrni a hibákat, szóismétlést, pongyola fogalmazást, így aztán újra át kellett fogalmazni. Az én szöszölős, tépelődős írásmódomhoz a számítógép passzolt igazán, ez hozta el az igazi felszabadulást. (Általában öt-hat nagyobb javítást fogadtak el egy-egy kéziraton a szerkesztők, ha több volt, akkor újra le kellett pötyögni az oldalt, lehetőleg úgy, hogy a vége passzoljon a következő oldal elejével. Most megszámoltam: csak ebben a bekezdésben huszonnyolcszor javítottam valamit. Vagyis legalább ötször kellett volna újragépelni.)

Azt viszont meg kellett szoknom, hogy a számítógép „elnyeli” a szöveget, nincs jelen, nem megfogható, csak virtuálisan létezik. Egy processzor mélyén. Regény esetében ezért is nyomtatok ki még ma is 50–60 oldalnyi részt, hogy meg tudjam fogni, érezzem a szöveg testét, esetleges súlyát vagy könnyűségét. Az aránytalanságok és következetlenségek is jobban megmutatják ilyenkor magukat, mintha csak a képernyő szűk kivágatát nézem, a történet egy-egy pillanatfelvételét.

Mindezekhez képest elképesztő, hogy ma a hónom alá csapva bárhova elvihetem, és szinte bárhol fogalmazhatok a laptoppal: pályaudvaron, kávézóban, padon és tengerparton. Mintha csak kézzel írnék. (Végül minden fejlődés körbeér?) Majd pár kattintással az elkészült szöveg ki is élesedhet. Ha úgy akarom, meg sem kell várnom a megjelenést. Ezt a régi tizenéves énem, bár falta a sci-fiket, el sem tudta volna képzelni. Jobban hitt a lebegő autókban és a teleportálásban, mint egy ilyen utópisztikus lehetőségben.

Talán ezért is van, hogy amikor elromlik a gép, kicsit megint a diktatúra levegőtlenségében érzem magam. Elveszítem a szabadságomat, a kreativitás megélésének lehetőségét. De amíg szervizben van, több az olvasás, hosszabbak a séták Bellával, legfeljebb addig magamban pakolom egymás után a mondatokat. Lehet, hogy pár év, évtized múlva már eszköz sem kell ehhez? Egyenesen egy hordozóra mondom majd, amit gondolok? Egyből megjelenik mondjuk egy szemüvegen, ami lazán egyensúlyoz az orromon? Séta közben lehetne megírni egy egész regényt?

Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 0206. május 25-én.