Beugró

Nem tehetek róla, de az elmúlt napokban csak úgy gyűlt bennem a düh. Ahogy egyre pontosabb képet kapunk a mérhetetlen pénzszórásról, a klientúraépítés bőségszarujáról, illetve azon díszletek fényűzéséről (szivarszobák és társaik), amelyek között meghozták a kevesek gyarapodását segítő döntéseket. És még alig pár hét telt el a kormányváltás óta. Mi minden jön még? És hol van a nokiás doboz, amely annak idején (mintha évszázadokkal korábban történt volna) váltott ki belőlünk mélységes felháborodást, és lett a korrupció nem hivatalos mércéje. Ma már ez a „mértékegység” olyan túlhaladottnak tűnik, mintha centiméterben próbálnánk megadni a Hold és a Föld közötti távolságot. Hiszen már nem is milliók, hanem milliárdok porladnak szét a szemünk előtt, miközben az államadósság nő, az ország kasszája üres és közös ügyeink legtöbbje alulfinanszírozott, hogy finoman fogalmazzak.

Szóval igen, megy fel bennem a pumpa, ám ennek pont olyan kevéssé örülök, mint amikor a szégyen érzete uralkodott el bennem a NER politikája, és annak kapcsán, hogy milyen hírünk lett emiatt a nagyvilágban. Csakhogy alapvetően nem füstölögni szeretnék, hanem visszatalálni a régi higgadtságomhoz, mert csak úgy lehet az örökölt, régi rendszert eltüntetni, felülírni. Ahogy Babarczy Eszter is fogalmazott a minap az egyik posztjában: „Megérteni szeretnék: hogyan működhetett, ami működött. Hogyan tettük lehetségessé a saját magatartásunkkal, hogyan tették lehetségessé mások az ő magatartásukkal.” Az érzelmek, még ha jogosak is, csak távolabb sodornak ettől a megértéstől.

Persze még konyhapszichológusként is tudom, hogy ez a düh nagyon is emberi. Benne van az elszalasztott lehetőségek miatti frusztráció, az átverés miatti keserűség. És azt is tudom, hogy a harag nagyon jótékony is lehet, hiszen jelzi, hogy dolgozik bennem, bennünk az igazságérzet, kileng az erkölcsi inga. És ez a földrengés odabent még úgy is erős, hogy a független sajtó tényfeltáró cikkei miatt ezt korábban is tudtuk, a többit pedig sejtettük, ám most, ahogy végképp testet ölt egy szivarszoba hűvös márványában, mégis elementáris tud lenni.

Ennek ellenére igyekszem visszafogni magam. Pedig akkor is fel-felhorgad bennem, amikor a Fidesz táborának megmaradt része még ezt is mentegeti valahogy, belekapaszkodnak az új miniszterelnök agresszív stílusába, ezzel próbálják eltakarni az ő arcukba is berobbanó valóságot. Mert ott is van még düh, és még ott sem a megértés iránti vágy dominál. De inkább előbb, mint utóbb el kell jutnunk ide is, hogy felmentsük, aki felmenthető, és elítéljük, aki elítélhető. Jogilag és erkölcsileg. De a düh idejének lassan le kell járnia, mert sok vesztegetni való időnk már nincs: minden recseg-ropog, ezernyi helyen kell a gyors segítség. Az átgondolt és józan cselekvés még mentheti azt, ami így vagy úgy túlélte az elmúlt tizenhat év ellehetetlenítéseit, és már az utolsó tartalékait éli fel. A többit pedig újjá kell építeni, szinte az alapoktól. Ebben a düh pedig már hátráltatna. Ez viszont most mindennél nagyobb luxus lenne. 

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 19-én.