Jól emlékszem még arra, hogy úgy tíz évvel ezelőtt a magyar kormánytól független nyilvánosságban is sokan rosszallták, amikor az angolszász sajtóban – például a New York Timesban – Orbán Viktort egyre gyakrabban kezdték szélsőjobboldali magyar miniszterelnökként emlegetni.
Volt, aki szerint ez a jelző túlságosan véleményes, és már önmagában befolyásolja az olvasót. Mások azzal érveltek, hogy Orbán hivatalosan a jobbközép Európai Néppárthoz tartozik, ezért egyszerűen nem korrekt szélsőjobboldalinak nevezni. És akadt olyan magyarázat is, hogy rendben, a sorosozó plakátkampánynak valóban volt antiszemita felhangja, a menekültellenes kampány pedig finoman szólva is rasszista volt – de Orbán biztosan nem gondolja ezt komolyan. Ő csak egy cinikus hatalomtechnikus, aki mindig azt mondja és teszi, ami éppen politikailag hasznos.
Aztán eltelt néhány év. Orbán egyre inkább fasisztoid hatalomtechnikai eszköztárának szerves részévé vált már magyar állampolgárok – például olyan elesett vagy kiszolgáltatott csoportok, mint a hajléktalanok, a szerhasználók, vagy éppen a melegek – politikai megbélyegzése is, miközben Európa több, náci vagy neonáci gyökerekkel rendelkező szélsőjobboldali pártjával már nem egyszerűen kokettált, hanem hivatalos politikai szövetséget kötött.
Jozef Gertli-Danglár szlovák karikaturista Orbán sokat bírált tusványosi beszédére utalt, amelyben
a kormányfő arról beszélt,hogy Magyarország és Közép-Európa nem szeretne kevert fajú régióvá válni
Amit egy nagy külföldi szerkesztőségből – ahol az újságíróknak és szerkesztőknek jóval szélesebb nemzetközi összehasonlítási alapjuk van, és ha valami hápog és totyog, akkor azt igenis kacsának nevezik – már évekkel korábban látni lehetett, azt idővel Magyarországról is egyre nehezebb volt nem észrevenni. Az olvasók számára az immár teljesen kézzelfogható valóságot leíró jelzők – például a „szélsőjobboldali” – mégis valamiért továbbra is rendre elmaradtak.
És akkor eljutunk a mai naphoz. A Mi Hazánk képviselői ülve maradtak, amikor a parlamentben a roma holokauszt áldozataira emlékeztek. Három hónapja pedig kivonultak az ülésteremből, amikor egy roma gyerekekből is álló tamburazenekar a cigány himnuszt játszotta.
Vajon ez a két eset – és akkor a kivonuló-ülve maradó képviselők korábbi, jobbikos időszakának még sok száz hasonló ügyét ne is említsük – már elég lesz ahhoz, hogy a jövőben ne egyszerűen „radikális jobboldali” vagy „keresztény konzervatív” pártként hivatkozzunk rájuk? Hány hasonló jelenet, hány újabb határátlépés kell még ahhoz, hogy az Európai Parlamentben konkrétan neonáci képviselőkkel is egy frakcióban ülő Mi Hazánk végre azokat a jelzőket – és ennek megfelelően riporteri kérdéseket – kapja meg, amelyek nem szemérmesen finomítják, hanem leírják a valóságot?
És tulajdonképpen mikor végzi jól a dolgát a magyar újságírás? Akkor, ha továbbra is kerüli azokat a megnevezéseket, amelyeket külföldi kollégák természetes módon használnak a Mi Hazánkra és európai testvérpártjaira? Vagy akkor, ha egy ponton félreteszi ezt a nyelvi óvatoskodást, és egyszerűen annak nevezi a dolgokat, amik?
Előfordulhat, hogy valaki szerint azt, akit magunk közt egyszerűen fasisztának, nácinak nevezünk, egy újságcikkben már nem helyes nácinak nevezni: mert ez érzelemvezérelt, szakmaiatlan túlzás, szükségtelen moralizálás vagy történelmileg pontatlan megbélyegzés. És valóban, az ilyen jelzők használata erkölcsi-politikai állásfoglalás is lehet.
A kérdésem inkább az, hogy vajon az ellenkezője nem ugyanúgy az-e. Ha valakit szándékosan nem nevezünk annak, aminek valójában gondoljuk, és aminek egyébként büszkén mutatja magát; ha következetesen enyhébb, semlegesebb, szalonképesebb megnevezéseket választunk helyette, az nem ugyanúgy erkölcsi-politikai állásfoglalás-e?
Ezt vitaindítónak szánom, és tényleg érdekelne, mit gondolnak erről az olvasók és az újságíró kollégák.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 10-én. Az illusztrációt szintén a Facebbookon találtuk. (u7szerk.)
