Nem az a kérdés, hogy Sulyok Tamásnak és az Alkotmánybíróság összes tagjának menniük kell-e, hanem az, hogy milyen bélyeget visznek magukkal, és kik, milyen hatáskörrel lépnek a helyükre.
valóban a szabadabb, emberibb jövő felé indulunk-e Fotó: Flajsz Péter Forrás: Népszava
1990. április 9-én, hétfőn, egy csodás napon, a szabadság és a szebb jövő reményével ébredtünk: kinyílt a világ, és hittük, hogy a magyar nemzet felemelkedése következik. Úgy éreztük, jókor születtünk, és e hittel kezdtük építeni a jövőt. Mégis félresiklott minden. Ma már tudjuk: nem a véletlenen múlt, hanem egymást követő, ártatlannak tűnő döntések vezettek oda, hogy egy Orbán Viktor által jelképezett sötét rendszer telepedhetett ránk – amely az elmúlt harminchat évből húszat elrabolt, és további éveket követel majd a társadalom gyógyulásához és az elmaradt fejlődés pótlásához.
Mindez nem a véletlen műve volt. Az első demokratikus parlament képviselőjeként, a változások aktív résztvevőjeként döbbenten figyeltem, miként igazolják barátaim a demokratikus értékekkel össze nem egyeztethető, „átmeneti szükségszerűségként” tálalt döntéseiket. Az archívumok őrzik, hogy ezek egyikét sem hagytam szó nélkül: felszólalásaimat a közvélemény elismerte, de a politikai döntéshozók saját tévedhetetlenségükbe vetett hite, mindent elsöprő hangereje mellett – kivétel azért volt – többnyire hatástalanok maradtak.
Hiába figyelmeztettem, hogy korrupcióhoz vezet az a döntés, amely a rendszerváltó pártok anyagi megerősítését az „irányított privatizációból” kívánta fedezni. Közmegegyezéssé vált, hogy ez nem korrupció, hanem átmeneti szükségszerűség. Pedig lehetőség lett volna az államadósság felszámolására, hiszen a privatizálható vagyon jelentősen meghaladta az adósságunkat. Felszólalásaimat a gazdaság irányítói, a média, például még a HVG is alaptalan aggályoskodásnak minősítette. Harminchat évvel később pedig az Európai Unió legkorruptabb országává váltunk.
Hiába figyelmeztettem, hogy az a pártok közötti hallgatólagos megállapodás, miszerint nem szólnak bele egymás jelöltjeibe a kulcsfontosságú kinevezéseknél, a demokratikus rend félrecsúszásához vezet. A megállapodás következtében a legkiválóbb szakemberek helyett többnyire pártelkötelezett, jobb esetben középszerű felkészültségű személyek kerültek a demokráciát védő intézmények vezetésébe.
A 365 fős parlamentben mindössze hárman – a képviselők kevesebb, mint 1 százaléka – támogattuk a végrehajtó hatalmat is kontrollálni képes közvetlen köztársasági elnök-választást, miközben az 1989. november 26-i népszavazáson a választók 49,9 százaléka ezt tartotta volna kívánatosnak.
Minimális támogatást kapott az ügynökakták nyilvánosságra hozatalára vonatkozó javaslatom is. Így viszont a hatalmon lévők kölcsönösen zsarolhatták egymást. Ennek lett a következménye, hogy az elmúlt 36 évben három miniszterelnökről és számos miniszterről, állami vezetőről is tudjuk, vagy okkal feltételezhető róluk az állampárt titkosszolgálatában való szerepük. Ezek csak példák, amelyekről a döntések az 1990. április 9-i csodás ébredést követő első hetekben, hónapokban születtek meg, és vezettek később az Orbán-rendszer kialakulásához.
2026. április 13-án hétfőn, harminchat évvel később ismét a szabadság és a szebb jövő reményével ébredhettünk: kinyílt a világ, és megalapozottan hihetjük, hogy történelmi időszak, a nemzet felemelkedése előtt állunk. Ugyanakkor most is az első döntések a meghatározók: ezeken múlik, hogy valóban a szabadabb, emberibb jövő felé indulunk-e, és hogy ezúttal képesek leszünk-e ezen az úton maradni.
A mostani választáshoz vezető hónapok számomra egyszerre voltak felemelőek és aggasztóak. A demokratikus ellenzék ahelyett, hogy erejét Orbán leváltására összpontosította volna, megosztotta magát, és többnyire méltatlanul egymást gyengítette. Az elmúlt húsz év során emberileg és szakmailag is bizonyító korábbi szereplők kiszorítása a jövő építéséből, a nyomásgyakorlás, hogy vonuljanak vissza, támogatóik megtévesztése, majd e magatartás indoklásának elvtelen, valótlan és szükségtelen volta előbb vagy utóbb, de magyarázatra szorul.
A siker és az öröm ma az előretekintést indokolja: a lehetőség ismét adott, legyünk ezért felszabadultan boldogok. Ugyanakkor most, harminchat év után ragaszkodjunk a kijelölt úthoz, adjunk bizalmat és legyünk aktívak, de ne legyünk naivak, mert a vak bizalom súlyos kockázatot jelentene.
Az első hetek számomra nem várt mértékben pozitívak voltak. Ez azért meglepő, mert a Tisza Párt jelöltállítási gyakorlata inkább a lojalitást, mint a bizonyított alkalmasságot és önállóságot helyezte előtérbe – így továbbra is inkább a kormányhoz kötődő parlamenti többség körvonalazódik, és nem az önálló parlamentnek felelős kormányzati tevékenység. Ugyanakkor biztató Magyar Péter ígérete, hogy az 1990 óta a magyar parlamentben helyet foglaló valamennyi frakciótól eltérően a Tisza képviselőcsoportja nem „nyomógombos” módon működik majd – bár ezt az eddigi európai parlamenti és fővárosi gyakorlatuk még nem igazolta.
Az optimizmusom az egekbe emelkedett! Az elmúlt hetekben bemutatott kormánytagok többsége nekem olyan szakembernek tűnik, akitől a miniszterelnök kritikátlan követése nem várható.
Lannert Juditt gyermek- és oktatási, Ruff Bálint Miniszterelnökséget vezető, Vitézy Dávid közlekedési és beruházási, Ruszin-Szendi Romulusz honvédelmi, Kátai-Németh Vilmos szociális és családügyi, Gajdos László élő környezetért felelős miniszterjelölt számomra garanciát jelentenek arra, hogy a leendő kormány működését nem a „nyomógomb-effektus” határozza majd meg. Szakmai pályájuk alapján elmondható: önálló, elkötelezett szereplők, ami régóta várt változást hozhat a kormányzati munkában. Bízom abban is, hogy munkatársaikat szabadon választhatják meg, és nem kapnak politikai korlátozásokat a szakértőik kiválasztásában.
Biztos, hogy az előttünk álló hetek és hónapok nehéz kihívások elé állítanak majd bennünket, különösen Magyar Pétert és a Tisza Pártot. Meggyőződésem, hogy minden helyzetre létezik jó válasz, amely átvezet ezeken a nehézségeken. Ugyanakkor fennáll a veszélye az olyan hibáknak is, amelyek a most kiharcolt újabb esélyünk elvesztéséhez is vezethetnek. Ne így legyen: mert nem kell így lennie. Szárnyaljunk, mert már nagyon megérdemelnénk néhány csodás évtizedet.
A Fidesz–KDNP nem tekinthető demokratikus szerveződésnek, pártszerű működésük sem igazolható. A Mi Hazánk Mozgalom értékrendje pedig összeegyeztethetetlen a demokráciával. Így a parlament mára – történelmi kuriózumként – lényegében egypártivá, demokratikus ellenzék nélkülivé vált, amely önmagában nem képes a demokratikus elvek védelmére. Mindezt a napokban Magyar Péter is megerősítette, amikor azt mondta: „Maffiafőnökökkel nincsen demokratikus ellenzék”. Ezért a demokratikus többpárti szerepet átmenetileg a demokrácia védelmére hivatott külső szervezeteknek kell átvenniük.
Ezt a szerepet részben a független bírói rendszer is betölthetné, amelyet azonban most jelentősen korlátoz a korábbi egypárti parlament által alkotott jogszabályokhoz való kötöttsége. E korlátot elvileg oldhatná, hogy 2004 óta az Európai Unió demokratikus joga elsőbbséget élvez a tagállami joggal szemben, ám ez a hazai bíráskodás egyik leggyengébb pontja: az elmúlt két évtizedben nem találni példát arra, hogy bíróság vagy hatóság az Európai Unió Bíróságának (EUB) döntése nélkül is közvetlenül kizárólag az uniós jog alapján ítélkezett volna. Pedig erre minden hatósági és bírósági szinten, az EUB megkeresése nélkül is lehetőség lenne, a tagállami jognak az unió jogával ellentétes szabályainak figyelmen kívül hagyásával. Ezt a szemléletváltást egy új alkotmány, vagy addig az alaptörvény megerősítő kiegészítése is ösztönözhetné.
Van azonban két további terület is, ahol a Tisza-kormánynak már az első hetekben hosszú távú szervezeti és személyi döntéseket kell hoznia, és amelyek részlegesen pótolhatják a parlament demokratikus működésének hiányosságait, különösen az ellenzék hiányát. Ezek a köztársasági elnök és az Alkotmánybíróság intézménye.
Nem az a kérdés, hogy Sulyok Tamásnak és az Alkotmánybíróság összes tagjának menniük kell-e, hanem az, hogy milyen bélyeget visznek magukkal, és kik, milyen hatáskörrel lépnek a helyükre. Kitérek majd arra is, miért fontos, hogy a távozók az alkalmatlanság bélyegével távozzanak. Ennél azonban most fontosabb hangsúlyozni: e két intézmény esetében nemcsak a jogi keretek megerősítése, hanem a megválasztott személyek kétségbevonhatatlan alkalmassága, szakértelme és függetlensége a legfontosabb alapkövetelmény. Részletes jogi elemzés helyett ezért legyen itt néhány név, amelyek önmagukért beszélnek.
1. Az Alkotmánybíróság intézménye
Az elképzelésem egy Bárándy Péter volt igazságügyi miniszter által vezetett olyan Alkotmánybíróság, amelyben a tizennégy alkotmánybíró között ott találnánk Fleck Zoltán jogász-szociológust, Majtényi László jogtudóst, Kiss László jogtudóst – és vannak még páran, akiknek személye garancia, a szakmaiságuk kétségmentes, továbbá a külső befolyásolhatóságuk is kizárt.
Az Orbán-rendszer tizenhat éve alatt nem találni olyan vitatott jogi kérdést, amelyben a fenti személyek ne adtak volna szakmailag megalapozott, kritikus választ a jogsértésekre, összhangban az Európai Unió Bíróságának esetleges későbbi döntéseivel. Az Alkotmánybíróság a jogi pálya csúcsa, ahol már a kinevezéskor is a legmagasabb szintű szakmai múlt elvárás kell, hogy legyen.
Az elmúlt tizenhat év Alkotmánybírósága elveszítette társadalmi támogatottságát és szakmai hitelességét. Az új, jogköreit visszakapó testület a kezdeteknél azzal szerezheti vissza a közbizalmat, ha a tagjai személyükben már kinevezésükkor magukkal hozzák a saját, bizonyított szakmai múltjukból fakadó hitelességüket.
2. A köztársasági elnök intézménye
A köztársasági elnöki intézményt ma gyakran pusztán protokollárisnak tekintik, amit Orbán utóbbi négy elnöke „aláíró tollként” erősített meg. A jövőben túl kell lépni az aláíró tollként működő – Schmitt Pál, Áder János, Novák Katalin és Sulyok Tamás által megtestesített – személyeken, mert ők egy bűnszervezet kivételezettjeiként töltötték be ezt a posztot.
Tény, hogy a köztársasági elnöki intézmény hatásköreit érdemes lenne bővíteni, azok ugyanis ma sem kizárólag formálisak.
Göncz Árpád tízéves elnöksége alatt személyében megtestesítette a társadalom és a nemzet egységet és az emberséget. A korabeli felmérések szerint pártállástól függetlenül a társadalom 83–85 százalékának a bizalmát élvezte. Népszerűség valamennyi parlamenti párt esetében, a párt támogatói körében is megelőzte a párt elnökének népszerűségét, Antall Józsefét éppen úgy, mint Orbán Viktorét. A taxisblokád idején a kormánnyal szembeszállva visszarendelte a hadsereget a laktanyákba, és azt is megmutatta, hogy sem jogalkotással, sem más módon senkit, így az államfőt sem lehet kötelezni olyan döntés aláírására, amelyekkel nem ért egyet.
Göncz Árpád példája bizonyította, hogy a parlament által választott köztársasági elnök is képes lehet a társadalmi egység őrzésére, bár ezt ő is csak komoly politikai konfliktusokat vállalva tudta elérni, míg Orbán választottai inkább e modell gyengeségeire hívták fel a figyelmet.
Az új rendszerváltás lehetőségének egyik csodája, hogy ma is van Göncz Árpádunk! Iványi Gábor, akit 2025-ben az év emberének választottunk, és akinek életútja a megvesztegethetetlenség és az emberi lelkiismeret példája. Megválasztása – akár közvetlenül, akár parlamenti úton – a köztársasági elnöki intézményt a demokratikus garanciák fontos központjává tehetné. Meglátjuk!
A felelősök távozzanak a közéletből
Az Európai Unió Bíróságának április 21-én közzétett ítélete (C-769/22 ügy) megsemmisítő döntéssel minden elemében hatálytalanná nyilvánította az Orbán-rezsim legaljasabb jogalkotását, a 2021. évi LXXIX. törvényt „a pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről, valamint a gyermekek védelme érdekében egyes törvények módosításáról”.
Az EUB ítélete lehetőséget ad arra, hogy Orbán rendszerének legfőbb „méltóságai”, az Alkotmánybíróság valamennyi tagja, a Kúria kinevezettjei, a köztársasági elnök, a törvényt elfogadó egykori parlamenti képviselők mindegyike és még számos közreműködő, köztük a rezsim médiájának „megmondóemberei”, ne csak távozzanak a közéletből, hanem az eltávolításukat a méltatlanság és szakmai alkalmatlanság bélyege is kísérje, akár egy parlamenti döntéssel.
Szakmai becslések szerint Magyarországon ma legalább félmillió, de reálisan inkább 600–800 ezer ember lehet érintett az LMBTQ-identitásában vagy élethelyzetében, beleértve azokat is, akik ezt a társadalmi környezet miatt nem vállalják nyilvánosan.
Az Európai Unió történetében is egyedülálló ítélet, amely az Európai Unió Bírósága teljes ülésének egyhangú döntésével született, feltárta az Orbán-rezsim kiszolgálóinak az Európai Unió alapszerződésével, identitásával, az emberi jogok félre nem érthető kritériumaival való tudatos szembeszegülését. A jogalkotással való visszaélés következtében immár öt éve több mint félmillió magyar állampolgár él a „gyermekek fejlődésére veszélyt jelentő” megbélyegzésben, megalázva emberi méltóságában, jogfosztásban, a gyűlöletkeltő hatalmi fellépés célpontjává váltan. Meg kell találni a jogállami módját annak, hogy a felelősök ne térhessenek vissza a közéletbe, viseljék tetteik következményeit, és szükség esetén büntetőjogi felelősségük is megállapítható legyen.
Meggyőződésem, hogy a folyamat következetes végigvitele is része a társadalom által elvárt elszámoltatásnak, nélkülözhetetlen a jövőnket szolgáló példamutatásnak, valamint a „következmények nélküli ország” mai gyakorlata felszámolásának.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. május 3-án.