Időutazás a Tromf körül…
A Maszol érdekes kezdeményezése volt fontosabb eseményekről, aktuális kérdésekről körbekérdezni a Vélemény rovat munkatársait (nívós társaság volt!), hogyan kommentálják, hogyan ítélik meg azokat. November második hetében ez természetesen az amerikai elnökválasztás volt. A rovatvezető hangulatára meglehetősen rányomta bélyegét, hogy egy hónappal azelőtt Budapesten megszűnt a Népszabadság (kisebbik utóda hónapokra munkanélküli lett), körülötte pedig egyre inkább érezni lehetett a rovatgazdaleváltó hangulatot. (Év végén korára hivatkozva meg is váltak tőle.) Mindenesetre végezte a dolgát a lapnál, amelynek alapító főszerkesztője volt, és amelynek arcélét, szerkezetét ő alakította ki. De ez most más kérdés.
Akkor, 2016-ban tulajdonképpen rövid idő alatt két kiadása is megjelent a kérdés/válasz összeállításnak: az egyik 8-án, egy nappal az amerikai elnökválasztás előtt, a másik 10-én, egy nappal a választás után. Így működött ez akkor, rajtaütésszerű kiöregedésünk előtt másfél hónappal.
- Az első felvetés így szólt: Megkérdeztük publicistáinkat: véleményük szerint ki nyeri az amerikai elnökválasztást, és milyen arányban? Nem mindenki jósolja Hillary Clinton győzelmét, és enyhén szólva nem mindenki számít jóra utána. Válaszoltak: Ágoston Hugó (Győz a ráció), Ady András (Clinton legalább nem toxikus), Ambrus Attila (Veszítenek a pártok is), Bogdán Tibor (Röviden), Demény Péter (Amerika emberi arca), Gál Mária (Közvetett választás, elektorokkal), Krebsz János (A legrosszabbat várom), Rostás-Péter István (Óvás lesz), Sebestyén Mihály (Valószínűsíthető, hogy nem lesz világháború).
Végül a győztest csak Krebsz János kollégánk találta el, balsejtelmében. A ráció nem győzött; Clintonról nem tudtuk meg, hogy toxikus lett volna-e; ha ez (volt/lett) Amerika emberi arca, nagy baj van; közvetett választást nyert meg Donald Trump, hiszen Hillary Clinton több egyéni szavazatot gyűjtött; az óvással való fenyegetőzés (amely már Basescunak is bejött 2004-ben, ocsmány nagy fegyver a politikustól előre csalást kiáltani), végül világháború tényleg nem lett, de az irónia indokolt volt, mert majdnem, és még lehet…
Élve, némiképp visszaélve a helyzettel, az első hozzászóló szövegéből kiemelnénk egy rövid részt: „Itt nem elefánt vagy szamár a kérdés, a választás a racionális és az irracionális, a kompetencia és az inkompetencia között történik, és nem vagyunk Romániában. (Mármint Amerika nem Kelet-Európa – még…)” És ide kell idézni Krebsz János válaszát egészében: „Donald Trump fog nyerni egy-két százalékkal, mert a szavazói indulati beállítottságú, sértett tömegek, míg Hillary Clinton szavazói, pontosan látva helyzetet, a kisebbik rosszat választják. Emlékeztet a helyzet Ronald Reagan megválasztására, akkor is másodosztályú, intellektuálisan gyenge, színészi adottságaival nyomuló jelöltet rajzoltak az ellenfelek, különösen a szocialista tábor röhögcsélt nagyokat előre – és Reagan politikája nyomán ért véget a hidegháború, szűnt meg a szocialista tábor, győzött a technikai fölény, kiderült a demokrácia felsőbbrendűsége, jött el a történelem vége. Azóta a tömegek csalódtak ebben a szép új világban, és változást akarnak. Megkapják.”
2. Nekigyürkőztünk, egy nap alatt összehoztuk kiváló munkatársainkkal a választás másnapjára a válaszaikat. A felvezetés ez volt ez volt: A keddi jóslás után arról kérdeztük publicistáinkat: hogyan kommentálják az eredményt? Milyen változások várhatók Donald Trump megválasztása után Amerikában, illetve a világpolitikában? Jó ez nekünk (itteni és ottani, mindenhonnani) magyaroknak? Tizenkét alapos és őszinte elemző vélemény következik. Válaszoltak: Ágoston Hugó (Amerika éjszakája), Ady András (Amerigo egy kíváncsi digó volt), Ambrus Attila (Hacsak és sajtó), Bíró Béla (Ugyanazt fogják akarni), Bogdán Tibor (Trump győzött – a világ veszített), Demény Péter (Az őrültek veszélye), Gál Mária (Idegen számára a külpolitika), Kustán Magyari Attila (Aki őszinte, tanácstalan), Krebsz János (Anekdoták), Kuszálik Péter (Három szempont Mörfi műhelyéből), Rostás-Péter István (Lobbikra érzékeny kormányzat), Székedi Ferenc (Pattogtatott kukorica).
Szinte azt mondanánk: rövid távra nem, de utólag, hosszú távra jól előre láttunk. Félelmeink igazolódtak.
A második összeállításai (is) mind elolvashatók a fent megadott hivatkozás megnyitásával; legyen szabad hosszabban idéznünk ismét az első hozzászólásból.
„A világ két nagy szurkolótáborra szakadt. Az egyik a döbbenettől szólni alig tud, a másik örül, mint majom a falkának. Igazi, nagyszerű, amerikai méretű, ha a filmipar nem lenne sokkban, azt mondanám én is, hollywoodi csillogású dolog történt. Mindehhez adekvát a szóhasználat is: szóval az adókerülő „balhézó idióta” legyőzte az ímélező „korrupt boszorkányt” – és/de Amerika „erős marad”. A harsány polinkorr legyőzte az egyre gyámoltalanabb polkorrt, és most a hulláján lejt örömtáncot. A dilettáns amatőr legyőzte a gyakorlott profit. (…) Ilyesmire, mármint hogy egy jelölt az ellenjelöltnél kevesebb egyéni szavazattal nyert, az USA történetében eddig mindössze négy alkalommal volt példa; így lett elnök: 1824-ben John Quincy Adams, 1876-ban Rutherford B. Hayes, 1888-ban Benjamin Harrison, 2000-ben George W. Bush. Most már öten vannak a negyvenötből, tehát átlagosan minden kilencedik amerikai jelöltből lett úgy elnök, hogy országosan kevesebb szavazatot szerzett, mint ellenlábasa. Természetesen ez semmit sem von le az illető jelölt – idén, esetünkben, Donald Trump – legitimitásából… de tudják, mi a fura? Utánanéztem: a kevesebb szavazattal nyert felsorolt urak mind republikánusok! Tudnak valamit ezek a fiúk, na! Pontosabban az első, John Quincy Adams demokrata-republikánusként szerepel, de utána tizenkilenc republikánus elnöke volt az USA-nak, s abból négy „ilyen”, vele együtt pedig húszból öt az arány! Nem is rossz: minden negyedik republikánus elnök demokrata ellenfelénél kevesebb szavazattal győzött. Hiába, a korlátlan lehetőségek országában vagyunk!
Komolyabbra fordítva a szót: mindaz, ami ezen a történelmi éjszakán történt, s ami mostantól megváltoztatja a politizálás módját: egyenes következménye 1. a társadalom elitekből való fokozódó kiábrándulásának, 2. a globalizmus elleni „konzervatív” lázadásnak és haladásellenességnek, 3. az alulról jövő radikalizmusnak, amellyel a frusztrált elégedetlenség felszínre tol agresszív, demagóg politikusokat, 4. a migránsellenességnek és vele összefüggésben a gyűlöletkampányoknak, 5. a Brexitnek – és talán elsősorban a közösségi média, Facebook, Twitter és Tsai. valóságtorzító hatásának. A változások sokkal messzehatóbbak, és az a tény, hogy kit választottak meg, az USA 45. elnökének, nota bene: George Washington és Abraham Lincoln utódának, csak első groteszk tünete a megpróbáltatásoknak, amelyek elé Amerika és a világ néz. Az elképedt reagálás pedig (leszámítva a győztesnek mindig igazat adó, a vesztest hibáztató magyarázókét) egyelőre olyan, mint a kúráját reklámozó „vizeslepedős” Kneipp híres mondata: „Orvosok eltátották a pofájukat!”
Társadalomtudományi, ha úgy tetszik, ideológiai szempontból fontos elemzéseknek kell következniük, ezek egyike szerint az amerikai politikai válság ijesztő kérdéseket tesz fel „a demokratikus rendszerek életképességével kapcsolatban”. Meglehet, olyan korszakváltás előtt állunk, amely – miközben „a tényalapú társadalom adatközpontú társadalommá válik” – gyökereiben alakítja át a társadalmi racionalitás fogalmát és gyakorlatát.
Egy másik forrás, amely Trump várható kezdeti konkrét intézkedéseit veszi számba, szintén komor lehetőségeket vázol. És ha valaki azt reméli és mondja, hogy az új elnök úgysem fogja beváltani választási ígéreteit, akkor az a kérdés merül fel: hogyan lehetett megszavazni valakit olyan ígéretei alapján, amelyek betartását eleve nem várjuk el tőle? Íme, saját kijelentése szerint miket tenne „az első elnöki napján” ez az ember… Visszavonná Obama összes elnöki rendeletét. Visszavonná az Obamacare-t, az általános egészségügyi reformot. Felmondaná a párizsi klímaegyezményt. Leszámolna a szabadkereskedelmi egyezményekkel, kiszállna a Trans-Pacific Partnership kereskedelmi megállapodásból. Kidobná az országból az összes illegális bevándorlót. Blokkolná a kanadai-amerikai Keystone kőolajvezeték megépítését. Elkezdené építeni a falat a mexikói határra. (Nem tudni, párhuzamos lenne-e a meglévővel…) Harminc napot adna a hadsereg vezetőinek az Iszlám Állam elpusztítására. Büntetővámot szabna ki az összes amerikai cégre, amely Kínába szervezi ki a gyártást. (Jegelné Kínával a kereskedelmi vitát.) Megszüntetné az iskolák környékén a fegyvermentes zónákat. (…)
Az EU dolgát tovább nehezíti Donald Trump megválasztása, ahogy az egyik cikk címe fogalmaz, az Uniónak már csak ez hiányzott. Az a tény, hogy Amerikában kedden a hagyományos politikai elit véleményével szembeni protest szavazatok nyertek, nem csak az általános protesthangulatot erősítheti, de megnehezítheti az egyébként eddig meglehetősen jó közös együttműködést az USA és az EU között. Kulcskérdés az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény sorsa.
Oroszország számára nagy elégtétel Trump győzelme; láttam olyan megfogalmazást, hogy az amerikai elnökválasztást Vlagyimir Putyin nyerte meg, ami óriási plusz tekintélyt biztosít számára. Ez a „barátság” még hasznára is válhatna a világnak, mindazonáltal naivitás lenne bármelyikük részéről a legkisebb olyan gesztust feltételezni a másik iránt, ami sértené a saját nagyhatalmi érdekeit. És a pakliban, nem beszélve Trump stílusáról és vérmérsékletéről, az is benne van, hogy összevesznek. Ebben az összefüggésben is kérdés, hogy mi lesz a NATO alapszerződés 5. pontjával; ha például – amitől egyes balti államok félnek, az orosz garanciák ellenére – Oroszország megtámadna egy másik államot. Akár aktiválódna az 5. pont, akár nem, beláthatatlan következményei lennének. (…)
Magyarország, pontosabban a jelenlegi magyar kormány számára az emberi jogok és a sajtószabadság betartására sokat adó Hillary Clinton győzelme katasztrofális lett volna. Ezzel szemben Orbán Viktor a republikánusokkal jóban van, Ronald Reagannek szobrot is állítottak Budapesten (apró szépséghiba, hogy azért Reagan nem éppen oroszbarátságáról volt híres…). A magyar miniszterelnök a Facebookon angolul közzétett üzenetében szerda reggel azt írta Donald Trump győzelméhez gratulálva: „Micsoda nagyszerű hír, a demokrácia még mindig él.” Ez igaz, nincs nagyobb kincs az eleven demokráciánál! Azzal a fontos kiegészítéssel, hogy a demokrácia nem merül ki a szabad választásokban, hanem hozzátartoznak még olyan apróságok, mint például a hatalmi fékek és ellensúlyok rendszere a társadalom szabályozott működtetésében; a közhatalom gyakorlóinak megakadályozása abban, hogy kizárólagos hatalomra törjenek; a társadalmi igazságosság, az emberi jogok biztosítása (olyan jogoké és szabadságjogoké, amelyek minden embert születésüktől fogva egyenlően megilletnek); a jogállamiság; az esélyegyenlőség, az ellenzék jogosítványainak tiszteletben tartása. Sőt, horribile dictu, a sajtószabadság (amelyet gazdasági eszközökkel sem szabad korlátozni).
Romániának jó is, meg rossz is lehet a váltás. Szinte biztos, hogy a majdani nagykövetek nem szólnak bele annyira a kormányzás, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás ügyeibe, mint az eddigiek, ugyanakkor a katonai és egyéb együttműködés várhatóan lanyhulni fog. Mindenképpen a decemberi parlamenti választásokra ez nem valószínű, hogy kihat.
Ami viszont a magyar kisebbséget illeti, Donald Trump alkati képlete, bizniszközpontú szemlélete, a nemzetállami – mindig kisebbségellenes – allűrjei, de egyszerűen az érzéketlen közömbössége nem sok jót ígér. Kelemen Hunor Amerikában a demokrata kormányzattól (is) kért és kapott ígéreteket az emberi jogok és a kisebbségi érdekek védelmére, a visszaszolgáltatások ügyében. Most érdemes lenne megint elmennie, hátha lesz kivel jogvédelmünkről tárgyalni.
Végül, a gyors gratulációk és üdvözletek közül nekem a Vatikáné tetszett a legjobban. Pápáék az üzenték, imádkozni fognak Donald Trump megvilágosodásáért.”
