A Transtelex cikke.
Orbán János Dénes költő, irodalomszervező, librettószerző júliusban azért került be a hírekbe, mert kiderült, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) a 2026-os választások előtti évben több mint 400 millió forintért vásárolta meg több operettszövegének felhasználási jogait. A róla szóló portrénk írása közben megkerestük Orbán János Dénest, hogy az interjúalanyaink által felvetettekre, illetve a közel- és távolabbi múlt eseményeire való reagálásra lehetőséget biztosítsunk neki. Azt írta, abban az esetben ad interjút, ha teljes terjedelemben, változtatás nélkül közöljük az írásban adott válaszait. Az alábbiakban ezek olvashatók. OJD sok más mellett az irodalomra fordított pénzek elosztásáról, a tehetséggondozó hosszútávfutásáról, a Lévai Anikóhoz fűződő szívélyes viszonyáról és Szőcs Géza közvetítői szerepéről, az NKA-kuratórium elnökének felelősségéről, az összeférhetetlenségről és a show-bizniszből származó jövedelmekről is kifejtette a véleményét. Emellett kávéház- és vendéglőtulajdonosi működéséről, egykori duhaj életmódjáról, ellenszenvről, méla undorról és bojkottról, betemetetlen árkokról és meg nem épült hídról, mesterekről és harcostársakról, továbbá az elitizmussal szembeni fellépésről, az unalmasságtól való irtózásról, az ellenszélben működésről, a mentorok felelősségéről, az erdélyiörökség-tapasztalatról és az anyanyelvi kultúra ápolásáról is írt.
Hogyan látja, mi volt az oka, hogy a Kolozsváron szerveződött, transzközép elmélete köré gyűlő Előretolt Helyőrség ilyen népszerű lett, és miben látja a csoport megtorpanásának okait?
Karizmatikus figurák voltunk, és izgalmas dolgokat írtunk. Érdekesek voltunk, lelkesek, szenvedélyesek és humorosak, no meg vakmerők. Akkor már kezdett eluralkodni az elitizmus, mi pedig annak ellenében léptünk föl. Irtóztunk az unalmasságtól, és tudtuk, hogy a közönség is irtózik tőle. Ez a magyarázat, ehhez sok elmélet nem kell, a transzközép teória is csak azért lett megfogalmazva, hogy legyen egy ellenelméletünk.
Nem tudom, miféle megtorpanásról beszélünk. Egy több mint három évtizedes történetről van szó, ilyen távon mindig vannak jobb és kevésbé jobb periódusok, távozások, érkezések, időszakos kiégés, konszolidáció – de voltunk, vagyunk és leszünk. Ez a műhely mindig is ellenszélben működött, még akkor is, ha a kultúrpolitika támogatta. Sosem mi voltunk a fősodor, éppen azért, mert sem ideológiailag, sem habitus szempontjából nem illünk bele egyik szekértáborba sem. Öntörvényű jöttmentekként tartanak számon bennünket. De sok olvasó éppen ezért kedvel minket, és addig, amíg van közönségünk, mi is leszünk, még ha sokan most úgy is tesznek, mintha nem is léteztünk volna.
Mit jelentett önnek a pályája elején, és mit jelent azóta Troppauer Hümér alakja?
Éppen ezt. A nonkonformista poéta szimbólumát. Az őt kitaláló Rejtő Jenő példáját, akit sosem fogadtak be a szakmába. Az Előretolt Helyőrséget mint az izgalmas, rendhagyó irodalom végvárának jelképét.
Mennyiben volt a transzközép önálló felfedezés, mennyiben csupán az „Éberek” által már elhagyott Rejtő-mítoszra való rájátszás?
Az „Éberekről” legfeljebb baráti társaságként beszélhetünk, nem évtizedek óta fennálló irodalmi műhelyről, hanem egy rövid életű kísérletről. Rám nem voltak hatással, a Rejtő-kultuszt egészen biztosan nem tőlük örököltem, de ha tőlük származik a nagy gondolat, hát legyen övék a dicsőség. A mítosz, a kultusz kultúrtörténeti kuriózum, a döntő csakis a művek maradandósága.
Mit gondol ma a Berszán István által önre aggatott „posztfreudi szexmajom” jelzőről? Hogyan értékeli a korai köteteiben megjelenő erotikát és macsószerepet?
Berszán István pontosan így fogalmazott: „Az immár tudatosan gátlástalan, posztfreudi szexmajom még sohasem vált ilyen mértékben (ál)lírai alannyá.” Kontextusában tehát nem rám, hanem a lírai alanyra vonatkozik, ahogy a kritika címe is bizonyítja (Hümért leb…ák): Troppauer Hümérre. A filológiai pontosság azonban nem érdekli a bulvárt, ezért személyemre ragasztották, mintegy titulusként. Engem ez nem zavar, mókásnak találom. Miért is lenne ez negatív egy poéta esetében? Egyed Emese meg azt mondta rólam, hogy „OJD az erdélyi Villon, csak még nem akasztották föl”. Ez is bájos.
Sokakkal ellentétben nem tagadom meg sem ifjúkori írásaimat, sem az akkori énemet. Egy más világ volt, egyszerre anarchikus és szabad. Badarság elvárni egy huszonéves, szerelmes, kalandvágyó ifjútól, hogy úgy írjon, mint egy életunt öreg filozófus, és abszurdum elvárni, hogy jövőutazóként a két évtizeddel később elharapózó politikai meg egyéb korrektség regiszterében gondolkodjon.Bréda Ferencre és Szőcs Gézára is tanítómestereiként hivatkozik.
Hogyan látja ma e két mentor felelősségét, szerepét a saját pályája alakulásában?
Nem tudom, mi lehet egy mentor felelőssége azon túl, hogy megpróbálja átadni legjobb tudását a tanítványának. Mindketten meghatározó mestereim voltak az irodalomról való gondolkodásban. Azt tudtam meg tőlük, amit esélyem nem lett volna a könyvtárakban megtalálni. Két emigrációból visszatért, széles látókörű, excentrikus és egzotikus polihisztortól volt szerencsém tanulni, és sok más nagyságtól, Szilágyi Istvántól, Farkas Árpádtól, Király Lászlótól, Mózes Attilától. No meg Kányádi Sándortól Faludy Györgyön keresztül Kertész Imréig, aki engem jelölt Herder-ösztöndíjasnak, amikor a díjat elnyerte.
Egy forrásunk úgy emlékszik, Szőcs Géza politikai tekintéllyel, nagyvonalú gesztusokkal és az akkori viszonyok között szinte felfoghatatlan pénzekkel érkezett vissza Erdélybe a kilencvenes években. Volt-e arról tudomása, honnan származott ez a mesésnek számító gazdagság, amelyből Szőcs Géza arra is áldozott, hogy intézményrendszert építsen az Előretolt Helyőrség köré Kolozsváron?
1995-ben, amikor Szőcs Géza mentorálni kezdte az Előretolt Helyőrséget, mind Magyarországon, mind Romániában ellenzékinek számított. Hogy azelőtt mi volt, nem tudom, én csakis dokumentumok és tárgyi bizonyítékok, nem pedig pletykák alapján nyilatkozom vagy ítélkezem. A műhely kiadványait a Szőcs Géza tulajdonában lévő Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó Kft. publikálta, szerkesztőként nem volt rálátásom a kiadó adminisztratív ügyeire, csak 1998 után, amikor én lettem az igazgató. Azt azonban tudom, hogy a kiadó tevékenysége iránt élénken érdeklődő román hatóságok nem találtak fogást az intézményen. Azt is megjegyezném, hogy az egy olyan kor volt, amikor mind a folyóiratot, mind a könyveket buzgón vásárolták, és lelkes közösségi összefogással támogatták a munkánkat. Például a nyomdászok is, akik gyakran önköltségen vagy akár ingyen is kinyomtattak egy-egy kiadványt. Vagy a könyvterjesztők, akik akár ingyen is vállalták a terjesztést, mi több, a saját költségükön szerveztek nekünk könyvbemutatókat. Erdélyben az anyanyelv, az anyanyelvi kultúra ápolása szent ügy volt.
Több beszélgetőtársunk említette, hogy önt régóta szoros, jó viszony fűzi Lévai Anikóhoz. Mióta ismeri a volt miniszterelnök feleségét, és hogy írná le a kapcsolatukat?
Szívélyes viszonyban vagyunk az 1996-os Bálványosi Szabadegyetem (Tusványos elődje) óta, ott ismerkedtünk meg. Általában kulturális rendezvényeken találkozunk, és leginkább a művészetről szoktunk beszélgetni, melynek Anikó asszony igen tájékozott értője. De soha nem kértem a segítségét, azon okból kifolyólag, hogy nem az ő munkaköre, és azért sem, mert nem voltam rászorulva. Hadd mondjak el egy kis történetet: a Kádár-korszak vége felé egy kedves operaénekes barátném épp Debrecenben vendégszerepelt. A folyosón odalépett hozzá a színház párttitkára, és megkérdezte: „Ön párttag?” „Nem. Nekem hangom van” – válaszolta epésen a művésznő.
Mit gondol azokról a kritikákról, amelyek „diákosként és tudománytalanként” írták le az ön által írt Bizalmas jelentés egy életműről című, Méhes Györgyről szóló monográfiát?
Nem a bölcsészműhelyek laboránsainak, nem tudományos disszertációnak, hanem népszerűsítő műnek szántam, olvasmányos szövegnek, melyet az író népes olvasótábora is megért.
Mik voltak az okai annak, hogy 2015-ben Kolozsvárról Budapestre költözött?
Elsősorban a KMTG / Előretolt Helyőrség Íróakadémia megalapítása. Másodsorban az írói pályára való visszatérés, ugyanis tizenkét évig leginkább a vendéglátóiparban tevékenykedtem, kávéház- és vendéglőtulajdonosként. Ebben a periódusban ritkán írtam. Tudom, tudom, hogy erről is keringenek mindenféle rosszmájú történetek. A valóság viszont az, hogy lett volna lehetőségem folytatni, de elég volt tizenkét esztendő, azért mégis az irodalom áll a legközelebb a szívemhez, nem beszélve arról, hogy már nem élnék, ha folytatom azt a duhaj életmódot, amivel egy olyan szórakozóhely vezetése jár, mint az akkor már ezer férőhelyes Bulgakov.
Mit szól azokhoz a véleményekhez, melyek szerint, amikor a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-t, az Előretolt Helyőrség márkanevet és a hozzá tartozó könyvsorozatot kiszakította az erdélyi kontextusból, és átvitte Magyarországra, kvázi magánvagyonként kebelezett be egy közösen felépített erdélyi brandet?
Érdekes megközelítés… Pro primo: az Előretolt Helyőrség akkor már rég túllépte Erdély határait. Az anyaországi Szálinger Balázs, egyik legnagyobb költőnk, már 1996-ban csatlakozott hozzánk, első két kötetét mi publikáltuk. A Fiatal Írók Szövetsége is aligha alakult volna meg nélkülünk 1998-ban. A FISZ-szel szorosan együttműködtünk, és közösen adtunk ki könyveket. Tananyag voltunk több anyaországi egyetemen, és hatással voltunk az anyaországi fiatal irodalomra, mint ahogyan az is ránk.
Pro secundo: nem inkább közvagyonná tettük az Előretolt Helyőrséget, azáltal, hogy állami íróakadémiává avanzsált, és mint ahogy a fenntartó intézmény – Kárpát-medencei Tehetséggondozó – neve is bizonyítja, a tehetségkutatást és a tehetséggondozást kiterjesztettük az egész Kárpát-medencére? Az íróakadémia nyílt pályázatokat írt ki, és bárkinek esélye volt tehetségalapon felvételt nyerni. Ráadásul nagy hangsúlyt fektettünk az esélyegyenlőségre. A felvételin a tehetség döntött, de azt követően mindent megtettünk, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű hallgatók helyzetét normalizáljuk. Aki rászorult, laptopot, okostelefont, szállást, egyéb szociális juttatásokat kapott. Ezeket a szociális juttatásokat mecénások adományaiból biztosítottuk, éppen azért, hogy ne érjen az a vád bennünket, hogy a közpénzt szociális alapon osztjuk szét.
Az Enumeráció című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagjainak alkotásaiból válogatást közlő 2016-os antológia elején megjelent Előretolt szó című szövegében úgy fogalmazott: „Ezúttal a legjelentősebb támogatót sikerült megnyerni: az államot.” Hogyan sikerült rávenni az akkor hivatalban lévő kulturális kormányzat tisztségviselőit, hogy a több évtizedes múlttal rendelkező írószervezetek éves működési költségének sokszorosát szánják az induló íróakadémia finanszírozására?
Kitaláltuk és kidolgoztuk az íróakadémia projektjét, majd Szőcs Gézához mint a miniszterelnök kulturális főtanácsadójához fordultunk, akinek a munkaköri leírásába tartozott a közvetítés. A projektben a kormányzat innovációt és potenciált látott, és megadta a lehetőséget.
A magyarországi irodalmi közeg a KMTG indulására meglehetős elutasítással reagált. 2016. január 22-én, a magyar kultúra napján a Szépírók Társasága, a József Attila Kör (JAK) és a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) levelet írt Balog Zoltán és Seszták Miklós minisztereknek a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. tervével kapcsolatban. Ebben azt kifogásolták, hogy a minisztérium nem egyeztetett velük a KMTG indulását megelőzően, illetve említették azt is, hogy az írószervezetek működési támogatásai radikálisan csökkentek nem sokkal azelőtt. Hogyan értékelte ön ezeket a hangokat?
Akkor is, most is hajtogattam-hajtogatom: ne hasonlítsunk egy 3+2 éves tehetséggondozó képzést, könyvkiadást, rendezvényszervezést és kulturális menedzsmentet lebonyolító intézményt egy szakmai szervezethez, melynek alapfeladata az írói érdekképviselet, nem pedig a művészeti oktatás, a könyvkiadás és a többi, a KMTG által kifejtett tevékenység. A KMTG ösztöndíjakat, oktatói javadalmazásokat biztosít, és professzionális bürokratagárda viszi az adminisztrációt, nem pedig lelkes írók. Nem vitatom az írószervezetek eredményeit, de senki nem nyújtott be egy olyan projektet, amely a tehetséggondozást ilyen léptékű intézményi keretbe foglalta volna, ami a tehetségkutatástól az ötéves művészeti oktatásig, a könyvkiadástól a rendezvényszervezésig és a kulturális menedzsmentig, a tanulmányi-alkotói ösztöndíjaktól az esélyegyenlőségig mindent biztosít egy pályakezdő alkotónak és a többi akadémiai polgárnak.
A KMTG-nek nyújtott állami támogatást nem másoktól vonták el. Az ország gazdasági állapota jelentősen javulni kezdett 2015-től. Nagyságrendekkel növekedett az irodalom támogatottsága, lett KMTG-ösztöndíj, MMA-ösztöndíj, Térey-ösztöndíj és még sok minden. Tudom, tudom, az elosztás mindvégig megosztó politikai téma volt, de ez egy másik vita tárgya, melyben egyik ellenérvként például fölhozhatjuk a politikai bojkottot azok részéről, akik ideológiai okokból nem kívántak élni a lehetőséggel, és ha esetenként nagy duzzogva „el is fogadtak” egy-egy ösztöndíjat, szükségét érezték közzétenni méla undorukat.
Személy szerint én nyitott voltam az egyeztetésre és együttműködésre, olyannyira, hogy a szekértáborok közötti árkot áthidalandó a leendő íróakadémia vezető testületének és oktatói posztjainak felét fölajánlottam neves és rátermett személyiségeknek, például Nyáry Krisztián volt a legelső, akit fölkértem, még mindenkori harcostársam, Sántha Attila előtt. A JAK-kal, a FISZ-szel is tárgyaltam. De sajnos akkor is viharos politikai ügy kerekedett belőle, és a szakma egyes képviselői napokon belül már eljutottak oda, hogy Magyarország nem is jogállam, úgyhogy semminek nincs létjogosultsága, sem értelme… Lett bojkott, sajtópolémia, volt tüntetés is. Így a híd sajnos nem épült meg, mi pedig azokra szorítkoztunk, akik nem bojkottáltak, hanem éltek a lehetőséggel.
Hogyan látja, mennyiben sikerült megvalósítania a KMTG-nek azt a programot, melyet az imént idézett Előretolt szó című szövegében úgy fogalmazott meg: olyan szerzőket keresnek, akik „alaposan fölkavarják az állóvizeket, és életet visznek ebbe a jelenleg fásult, eseménytelen, egyre fantáziátlanabb fiatal irodalomba”?
Meglátásom szerint sikerült, minden jel arra mutat, persze várjuk a további megmérettetést, hiszen ez hosszútávfutás. A KMTG / Előretolt Helyőrség Íróakadémia az elmúlt tíz évben 207 ifjú irodalmi tehetségnek nyújtott lehetőséget, 180 pályakezdőnek, akik közül 33-an vehettek részt a mesterképzésben, továbbá 27 haladó írónak és irodalomkritikusnak kínáltunk karrierépítési lehetőséget mentorprogramunkban. Meggyőződésem, hogy több leendő klasszikust tisztelhetünk a legjobbak névsorában. Tanítványaink több ezer írást publikáltak, és mi mindig arra biztattuk őket, hogy közöljenek mindenhol. Becsületére váljék a szerkesztőknek, hogy a KMTG irányába táplált ellenszenv ellenére az esetek nagy többségében publikálták tanítványaink műveit, ez is egy biztató jel, hogy ha nekünk nem is, de az új nemzedékeknek sikerül majd betemetnie az elavult ideológiai árkokat.
Vannak, akik csak egyszerűen jól írnak, de vannak karakán őstehetségek is, erős, öntörvényű személyiségek. Különösen büszke vagyok arra, hogy többen nem akartak írók lenni, saját bevallásuk szerint szükségük volt az ösztöndíjra, azért jöttek ide. Aztán rákaptak az ízére, és hivatásukká vált. Nos, ezek azok a történetek, amelyek nem valósultak volna meg egy írószervezeti tehetségkutatás-gondozás révén, mert ott ritka dolog az alányúlás. Ez az erdélyiörökség-tapasztalat, ahol vadásztuk és meggyőztük a tehetségeket, mert hétszer kevesebben voltunk magyarok.
Mi volt az oka annak, hogy 2022-ben egy jó évig ingyen kellett vállalniuk a tanítást a KMTG oktatóinak és mentorainak, és minek volt köszönhető, hogy ezt követően megint lett a szervezet tagjai számára fizetés?
Az oktatók és a mentorok nem fizetést kapnak, hanem egyéni vállalkozóként szolgáltatást nyújtanak, számla ellenében. 2022 a KMTG legnehezebb éve volt, a pandémiát a háború kitörése követte, az ország gazdasági válságban szenvedett. Abban az évben a támogatás – a korábbiaknál jóval szerényebb – a szokásosnál később érkezett, és a bürokrácia nem engedte meg a visszamenőleges kifizetést. Ráadásul néhány hét múlva a támogatás egy részét a válságra hivatkozva visszavonták. Az azonban túlzás, hogy egy teljes évig ingyen kellett tanítaniuk. Az új miniszternek 2023-ra sikerült stabilizálnia a helyzetet, azóta nem fordult elő ilyen probléma.
Kolozsvárról való távozása után hogyan alakult az Erdélyi Magyar Írók Ligájával (E-MIL) és a szervezetbe tömörülő alkotókkal a viszonya?
2021-ben többedmagammal kiléptem a szervezetből, melynek alapító tagja és két mandátum erejéig elnöke voltam. Meglátásom szerint az E-MIL-t is elérte a művészi szervezetek rákfenéje: a kezdeti lelkesedés után a tagoknak csupán egy szűk köre hajlandó aktívan részt venni a tevékenységben. Az pedig egészségtelen, amikor egy kis csoport dönt mindenről, és a lehetőségekből, forrásokból is csak egy szűk kör részesül. A pontot az i-re az tette föl, hogy a szervezet választmánya politikai állásfoglalást tett közzé – anélkül, hogy konzultáltak volna a tagsággal. Demeter Szilárd ügyében, de nem a személy és nem az ügy a lényeg, hanem az a tény, hogy az E-MIL egy írói érdekképviseleti szervezet. Nem politikai, hanem szakmai alapon szerveződtünk össze, ezért csakis szakmai ügyekben foglalunk állást. Persze egy szakmai ügynek is lehet politikai vonzata, de annak az ügynek semmi köze nem volt a szakmához. Betelt a pohár, kiléptünk.
Mi volt az oka annak, hogy az ön által vezetett NKA-kuratórium nem ítélt meg támogatást komoly hagyományú erdélyi lapoknak, például a Székelyföldnek, a Helikonnak, a Látónak vagy a Korunknak, illetve az E-MIL-től is megvonta a támogatást, attól a szervezettől, amelynek ön korábban az elnöke volt?
Egy NKA-kollégiumi elnök szavazata csak abban az esetben döntő, amennyiben szavazategyenlőség van, márpedig ez egy kilenctagú kollégium esetében ritka, az én aktivitásom alatt például egyszer sem fordult elő. Ezt leszámítva a kollégiumi elnök tevékenysége csupán bürokratikus pluszmunkában különbözik a többi kurátorétól. Ennek tudatában felelősségre vonni egy szavazót a kilenc közül aligha igazságos. De nem bújok ki a kérdés alól. Mi mindig kellőképpen tájékozódtunk. Arról is, hogy az erdélyi folyóiratok és szervezetek java része olyan támogatásokban részesül, melyekhez az anyaországi folyóiratoknak nincs hozzáférésük. A Bethlen Gábor Alap, az RMDSZ (román parlamenti) Communitas Alapítványa, önkormányzati támogatások, egyéb román állami támogatások. Mi figyelembe vettük ezeket a támogatásokat is, így volt méltányos a kizárólag hazai támogatásra szoruló anyaországi folyóiratokkal szemben. Ez volt az oka, nem pedig bármiféle elfogultság.
Volt-e összefüggés aközött, hogy ugyanabban az évben az ön által vezetett NKA-kollégium összesen 62,75 millió forintnyi közpénzt juttatott az Irodalmi Jelen című lapnak, amely a Monacóban élő milliárdos, Böszörményi Zoltán érdekeltségébe tartozik, vagyis az az üzletember a tulajdonosa, akinek ön magánemberként a 2010-es évektől fogva tízmilliókkal tartozott?
Erre ugyanaz a válaszom: egy voltam a kilenc szavazó közül. A magántartozásomat már évekkel azelőtt kiegyenlítettem, ezt közjegyzői okiratok bizonyítják. Az Irodalmi Jelen portálként, havi rendszerességgel megjelenő nyomtatott folyóiratként és a Nyugati Jelen című szórványvidéki napilap irodalmi mellékleteként is megjelent akkoriban. A pályázatok kötelező dokumentuma a portálok látogatottságát bizonyító kivonat, az Irodalmi Jelent többen követték, mint az összes többit együttvéve, és nemcsak Magyarországon és Erdélyben, hanem az egész világon, a diaszpórában is. A napilaphoz csatolt melléklet pedig egyenesen missziónak minősült, hiszen öt dél-erdélyi megye szórványmagyarságát látta el irodalmi tartalommal. Emellett az Irodalmi Jelen az egyik legaktívabb rendezvényszervező és az egyik legeredményesebb irodalmi műhely. Több kategóriában nyújtottak be pályázatot, a portálra, a nyomtatott folyóiratra és a napilapmellékletre, valamint rendezvényszervezésre. Más támogatójuk nem volt. A jegyzőkönyvben ellenőrizhető, hogy a kuratórium egyöntetű döntést hozott.
Hogyan kommentálja azt kritikát, hogy „nem állnak szájra” az ön által írt dalszövegek, ezért a Budapesti Operettszínház társulatának tagjai több ízben zúgolódtak is ezek ellen, illetve igyekeztek a dalokba csempészni a saját megoldásaikat?
Aki ezt állítja, az rosszindulatból teszi; aki elhiszi, annak fogalma sincs, hogyan működik ez a szakma. Minden produkciónak van két karmestere, egyikük a produkció megbízott zenei vezetője. Az ő feladata gondoskodni arról, hogy a dalszöveg tökéletesen illeszkedjék a kottára, de beleszólhat a másik karmester vagy a korrepetitorok is.
A karmesteri fül félelmetes és csalhatatlan. A karmester addig javíttatja át a dalszöveg írójával a szöveget, amíg az maradéktalanul illeszkedik a kottára. A saját művek (tehát nem a műfordítások) esetében pedig ott van maga a zeneszerző is, akivel a szövegíró még a karmesteri vizsgálat előtt kottára csiszolja a szöveget. Esetemben ráadásul a zeneszerző agyonképzett, veterán szakember, nemzetközi szinten elismert karmester is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a színház főigazgatója nemzetközi karriert befutott operaénekes. A korrepetitorokat is beleszámolva hét-nyolc kőprofi szakember vizsgálja meg az illeszkedést: mennyi hát a hibaesély? Nem beszélve arról, hogy a próbafolyamat során bármelyik művész jelezheti kifogásait, ha problémái vannak a kiéneklésben. Szintúgy, bármelyik művész tehet bármilyen javaslatot, akár a dalszöveget, akár a prózát illetően, és amennyiben jó ötlete van, örömmel belefoglaljuk a szövegbe.
A saját megoldások becsempészése inkább arra vall, hogy az illető művész nem tanulta meg kellőképpen a szöveget, kényelmesebb megoldást választott, vagy kivágta magát. Ezzel viszont szembemegy a szakmaisággal, nemkülönben a szerzői jogi törvénnyel. Ilyen vádak hangoztatásával pedig a valósággal is.
Hogyan kommentálja a prae.hu felületén napvilágot látott hírt, mely szerint a KMTG öntől mint magánszemélytől közel 423 millió forintért vásárolta meg az Erős János, Az Orfeum mágusa, az Orfeumi Játékok, a Hamupipőke, a Dankó Pista, az Oroszlánszerelem, a Papucsszaggató királykisasszonyok, a Csongor és Tünde, a Búbocska, illetve A magyar Faust című operettlibrettóinak felhasználási jogait, miközben ön a szervezet szakmai vezetőjeként tevékenykedik?
Nincs összeférhetetlenség. Mint alkalmazott, az alkotás nem tartozik a munkaköri leírásomba. Alkotóként megbízási szerződés alapján kapom a javadalmazást. Az ilyen volumenű szerződések ráadásul nem saját hatáskörben történnek, hanem az alapítói okirat és a minisztériumi szabályzat előírása szerint alapítói hatáskörbe tartoznak, azaz felsővezető által ellenjegyzett alapítói határozat hatalmazza fel az ügyvezetőt a szerződések aláírására. Hivatalos állami projekt keretében történt, az Operettprojektet ráadásul nem is a KMTG indítványozta, hanem a kulturális kormányzat. Ha egy olyan cég bonyolítja le, melynek nem vagyok alkalmazottja, akkor is ugyanez lett volna az eljárás. Az összegek nagyságrendjét pedig az indokolja, hogy az operett egyszerre művészet és show-biznisz is, milliókra rúgó közönséggel és magas jegyárakkal. Idézném a Budapesti Operettszínház folyó év július 22-én közzétett közleményét: „Az Orbán János Dénes közreműködésével létrejött művekből a Budapesti Operettszínház 2021 és 2026 között összesen 462 előadást tartott, s ebből 2984 millió forint (vagyis majdnem 3 milliárd forint!) jegybevételre tett szert.” Irodalmi mércével mérni a show-biznisz származó jövedelmet ordító torzítás.
Hogyan látja, merre tovább, lehet-e valaki „vagabund poéta” azt követően megint, hogy az erre hivatott szervek feltárták a fent említett kifizetések körülményeit?
Az újságírókat és a közösségi médiában posztoló-kommentelő magánszemélyeket tartja „erre hivatott szerveknek”? Mert én nem. Nem tárták fel a körülményeket, mert nem tájékozódtak, hanem néhány adat alapján feltételeztek és ítélkeztek. Nem csak a jelent, a múltat is átírták. Ez nem engem minősít, és az alkotói habitusomat sem érinti.
