Pillantás a kilencedikről

Így szólt a hír még a hét elején, amit azóta sem erősítettek meg. Illetve érkezett egy halvány cáfolat, ha jól emlékszem, talán Havasi Bertalantól, de ennek körülbelül annyi az értéke, mintha én nyilatkoznék a volt miniszterelnök napirendjéről. Orbán maga eközben Szerbiában dajdajozott – egészségére! –, trombitafesztivál, rakija, szerb celebek; szóval jól érezte magát. Talán egy kicsit fel is öntött a garatra, legalábbis egyes tudósítások ezt sugallták róla.

Amúgy nincs is ezzel semmi baj, tizenhat év feszültség, folyamatos naprakész állapot után miért ne tehetné meg bárki; senki sem állíthatja, hogy könnyű másfél évtized van Orbán mögött. Csak éppen az a baja az „exnek”, hogy nem azzal van baja, amit maga mögött hagyott, hanem azzal, ami előtte áll.

Láthatóan nem tud mit kezdeni magával: kézben tartsa-e továbbra is a politikai ügyeket, rezonáljon a hazai történésekre, vagy forduljon esetleg a nemzetközi politika vagy a futball felé. Az előbbiben, úgy tűnik, viszonylag kevés babér terem neki, nincs már az a fogadókészség, amit korábban tapasztalt, volt nagy barátja, Trump le se szarja, még a diktátorokból összetrombitált Béketanács se hívja őt, pedig sokáig azt hittük, a választási vereség után ez lesz a magyar diktátor menekülőútja. Az ENSZ-ben meg azt nem akarják neki elfelejteni, hogy meg akarta szüntetni a szervezetet. Szóval maradna a FIFA, Infantino szintén ott ünnepelte Trumpot a Béketanács alakulásakor, még ki is tüntette az amerikai elnököt, de hát messze nincs abban az állapotban, hogy egy gyenge politikust emeljen maga mellé, kiváltképp akkor, amikor magáért is küzdeni kell.

Amúgy itthon is megrendülnek Orbán bástyái, már ha bárkit mostanság lehetne bástyának nevezni.

Nem mondom, április előtt még ő volt Bástya elvtárs, de az április teljesen elmosta őt, saját maga paródiáját alakítja, amihez nem tud alkalmazkodni a hűséges csapat. Az új sztár, a frakcióvezetővé avatott Bóka János, akit Róna Péter mindközönségesen tökfilkónak nevezett, összevissza beszél, fogalma sincs arról, mit kezdjen a szerepével, lötyög rajta a zakó, de kiváltképp a mondatok. Mostanság például arról beszél, hogy a veszélyhelyzet, amit ugye Orbán hirdetett, valójában egy alkotmányos kísérlet volt. Így fogalmazott: a kísérletre azért volt szükség, mert a kormányzati működést adaptálni kellett az egymást követő rendkívüli helyzetekhez, például a koronavírus-járványhoz vagy az orosz–ukrán háborúhoz. Nyilván jobban tette volna Bóka, ha nem mond semmit, az ő ostoba politológiai, tudományos magyarázata csak ront a helyzeten. Ront, mert teljesen értelmetlen, ráadásul mindenki tudja – szerintem Bóka is –, hogy Orbánnak csak egy célja lehetett: még könnyebben kormányozni, még azt a „nyűgöt” is levetni magáról, hogy bizonyos kérdéseket a parlament elé vigyen. 

Ha az alkotmányos kísérlet azt jelenti, hogyan lehet mindent és mindenkit kiiktatni a kormányzásból, akkor kizárólag Bóka fogalmi zavaráról beszélhetünk.

Hagyjuk azonban szerencsétlen „tökfilkót”, már csak azért is, mert a magyar kártya egyik leggyengébb lapja a tökfilkó. Hagyjuk, mert most Orbánról van szó, többek között arról, hogy már ő is csak egy múló jelenség. Eddig is akadálya volt a Fidesz fejlődésének, megtisztulásának, de így, bukottan még inkább az: jelenlétével, elnökösködésével kifejezetten fékezi a hajdani fiatalokból álló párt átalakulását, egyre inkább tolja a hülyék gyülekezete irányába. De ha kicsekkol tényleg a magyar politikai életből, egy jópofa emberré válhat, olyanná, aki szereti a focit meg a pálinkát. Jó, ilyenből sokat találni ebben az országban, de ő az egyetlen, aki húsz évig miniszterelnök volt.

Erre igyunk. Meg a sikeres kicsekkolásra.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 15-én.