Pillantás a kilencedikről

Súlyos tehertétellé vált Orbán Viktor a saját csapata számára, csak éppen ennek a csapatnak a tagjai még nem látják ezt. Illetve, dehogynem, csak éppen azt hiszik, az évtizedek óta Vezérükként tisztelt, mostanra kiszolgált miniszterelnök változatlanul birtokában van a hatalomnak és egyesek szerint a tudásnak is. Pedig ez a tudás nemhogy megkopott, nem pusztán avítt, hanem egyszerűen érvényét veszítette.

Orbán, miközben az utóbbi években belesüllyedt saját elméleteibe, világpolitikai elemzéseibe, új rendszerek felállításába – Patrióták –, valójában vakká vált, nem vette észre a környezet változásait, folyamatosan azt hitte és hiszi most is, hogy ő képes alakítani a környezetét. Nem vette és veszi észre saját bukását sem. Ami nem elsősorban a miniszterelnökség, a választás elvesztését jelenti, hanem sokkal többet annál. Ő a józan ítélőképességét veszítette el; nem látja a való élet történéseit, nem látja a feltörekvő és már gondolkodó generációk igényeit. A választások elvesztését bukásként éli meg, és vele együtt az őt követők is, nem pedig a demokrácia legnormálisabb velejárójaként, azaz a váltógazdaság természetes következményeként. De mert a személyisége nem engedi önmagát bukottként láttatni, és ezt a követőinek sem engedi, ezért beleragad azokba a hamis klisékbe, amelyek április 12-höz vezettek. Április 12-ben nem azt észlelte, hogy a társadalomnak elge lett belőle és a rezsimjéből, nem azt észlelte, hogy itt már mindenki látja a mindent átható korrupciót. Azért nem észlelte, mert maga is úgy vélte: a lopások, a korrupt vagyonhalmozás nem létezik, ennek a hatalomnak, ennek a „nemzeti oldalnak” jár mindaz, amit elzabráltak, a másik oldalnak pedig nem jár semmi.

Orbán tényleg semmit nem látott a mai magyar valóságból. És ha jóindulatú vagyok, akkor hozzáteszem: legfőképpen önmagát nem. 

Egyre inkább ragaszkodott olyan figurákhoz, akik azon kívül, hogy ajnározták őt, semmilyen valódi értékkel nem bírtak, hacsak az ő maximális hódolatát nem tekintjük annak. A miniszterelnök a hatvanas éveinek elejére valósággal lebontotta saját személyiségét, olyanokat állított maga mellé, akik olcsó haszonszerzésben utaznak és boldogan vesznek részt a hamis bálványépítésben.

Mivel senki sem mert szólni neki, hogy becsapják őt, maga is áldozattá vált: önmaga áldozatává. A tévedhetetlen Vezér mítoszának foglyává. Teóriákat talált ki, alkotott meg és rákényszerítette ezeket követőire. Ha az ellenzéket baloldalinak titulálta, akkor az egész fideszes tábor ezt vele zengte. Meg hát persze azt, hogy ő képviseli a nemzeti gondolatot, ezért az ő kormánya nemzeti. Hogy ez így értelmetlen, senki nem mondta meg, és nem mondja meg most sem neki. De mert a tiszás táborra – főként a kormányzati szerepek kiosztása után – nevetséges ráhúzni a baloldaliságot, most hirtelen liberálist kiált. Így aztán most a nemzeti áll szemben a liberálissal – mint annak idején Csurkánál. Mert hát Csurka szerint a liberalizmus a nemzeti érdekekkel szemben álló globalista irány.

Ne tévedjünk: ezt is fogjuk hallani a megöregedett Orbántól.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 2-án.