Hallatlanul érdekes nyomon követni azt a tudatváltozást, amely a nagybányai polgárságot a művésztelep – Kelet-Európa legelső festőkolóniája – befogadására késztette. Hetvenöt év távlatából már megközelíthető kultúrszociológiai feladat ez. A társadalmi képlet felírásában a szociális és gazdasági tényezők mellett a közvélemény hangulati, kedélyállapotbeli változása sem mellőzhető. Egy olyan városban, ahol a századforduló előtt a művészeti életnek hagyományai alig voltak, nem lehetett könnyű híveket és pártolókat találni. A közöny ellen kellett mindenekelőtt mozgósítani, és sikerre nem számíthattak másként a művészek, mint a polgári lét játékszabályainak betartásával. A polgárnak be kellett fogadnia a nem úgynevezett hasznos foglalkozású festőt, művészt, akit amúgy életrendjében sehogy sem tudott elhelyezni. Kapcsolatuk a társadalmi érintkezés intézményes formái között szilárdult meg, amiben a sajtónak, a XIX. század polgárságára annyira jellemző egyesületi (egyleti) életnek és a társasági-kávéházi találkozásoknak is szerepük volt.
Több mint húsz esztendőn át fogalom volt Nagybányán a Berger. Valóságos intézmény. Ez a nevezetes bányai cukrászda – amelyet ma inkább kávéháznak nevezhetnénk – olyan kiállítóhelyévé lett a művésztelepnek, ahol egy negyedszázad alatt sok száz festmény került fel a falakra és jutott el vásárlóihoz, a város polgáraihoz. Művészek kedvelt találkozóhelye volt, ahová a legfrissebb művészeti lapok is beérkeztek, s ahol vitatkozni lehetett stílusról, irányzatokról, haladásról, a művészi szép olyan forradalmi változásairól, amelyeket az „izmusok” korában Nagybánya is megismert.
„… Ez itt annyi – olvassuk a szatmári Szamos egyik riportjában –, mint Párizsban a Döme vagy Pesten a New York vagy Bécsben a Central. Nagybányán a Berger a világ közepe, öt percig ülsz itt, és nézed a cukrászda előtt kavargó forgatagot… és öt perc múlva már mindent tudsz.”
Ha pedig elfogultnak vélnénk a helyi beszámolót, álljon itt a részlet a Neues Wiener Journal 1929-ben Nagybányán járt munkatársának riporteri lendülettel megírt tudósításából.
„… A müncheni Schwabing és a Wiener Kaffemuseum ez egyszerre. Látni itt félretaposott cipőben és repülő nyakkendővel valódi és álbohémeket, amint művészeti folyóiratokba mélyednek, csinos modelleket, akik gyümölcsfagylaltot kanalaznak és az aranybánya uraival flörtölnek.”
Képzeljük most magunk elé a városka főterét. A bányáiról és művésztelepéről nevezetes hely, amelyet olyan szívesen neveztek hol aranyvárosnak, hol havasalji Barbizonnak, a húszas évek elején alig több mint tízezer lakost számlált. Téglalap alakú főtere hű tükre még történelmi múltjának, de jelenének is. A főtér nyugati oldalát, mint ma is, egész szélességben a századforduló stílusában épült hatalmas épület, az István-szálló és -étterem foglalta el. A város tulajdonában lévő épületben (a jelenlegi hotelfeljáró és önkiszolgáló bolt piac felőli részén) volt a Berger-cukrászda. Az idegen, ha ide vagy a szomszédos Istvánba betért, közvetve vagy közvetlenül, azonnal tájékozódhatott a társadalmi közérzet felől. Nem is beszélve a város művészeti életéről.
A Berger-cukrászda a húszas években lett a művésztársaság találkozóhelye, az eleven hangulatú vitákat képekkel, kiállításokkal is illusztráló fórummá, immár hagyományt is magáénak tudó intézménnyé. A kissé fellengzősen hangzó Nagybánya Salon Indépendants nevet is akkor kapta. A festőtelep mindenkori lázadói itt találtak egymásra, s aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy ez a kávéház lett főhadiszállása Nagybánya második és harmadik művészeti „forradalmának”. Századunk első éveiben a fauvizmus bontja meg a nagybányai plein-air-festészet egységét. A húszas-harmincas évek fordulóján az avantgarde-művészet erőteljes behatolása a baloldali eszmék térhódításával járt együtt.
Sem zsűri, sem díjak: a párizsi Függetlenek Szalonjának jelszava maradéktalanul érvényes volt e kiállítótermekké alakított cukrászdákra is. Az első jelentkezések csoportbemutatók lehettek, s nem is annyira a művészek népszerűsítését szolgálták, inkább az volt a céljuk,hogy folyamatossá tegyék a képforgalmat. A húszas évektől kezdve az egyéni bemutatkozások a gyakoribbak, amikor is húsz-harminc (ritkábban ennél is több) képnek kerestek helyet a cukrászda falain.
A tárlatoknak zsűrije nem volt, csak látogatói és vásárlói voltak, de a kritikák persze nem maradtak el. A kiállítások sajtójában tallózva azok a kritikák a legérdekesebbek, amelyek az avantgarde-kiállítások és a külföldi tanulmányutakról hazaérkezett művészek bemutatóit követték.
A művésztelep egyik legeredetibb egyénisége, a baloldali művészek későbbi mentora, Klein József 1927 őszén Párizsból hozta haza új képeit. „Jóleső szenzáció ez a kiállítás Nagybányán – írja a kiállításról Borghida Pál –, kellemes frisseséget és Párizs szabad levegőjét hozza”. Pittner Olivér kubista festményeit, „a proletárfestő nálunk még újszerű képeit” 1934-ben Hollóssy H. Sándor és Ziffer Sándor méltatja.
Lehetetlen áttekinteni a „szalonok” valamennyi kiállítását. A lapok legtöbbször csak az egyéni bemutatókról számoltak be, és talán azokról sem hiánytalanul.
Az ismertebb kiállítók névsorát azonban összeállíthatjuk. A két világháború között a Berger-, a Siller- és a Jencsevics-cukrászdák gyakoribb kiállítóinak névsora egészen tekintélyes. Ezek között említjük a következőket: Balla Béla, Boldizsár István, Égly Sári, Göllner Elemér, Jándi Dávid, Kádár Géza, Klein József, Krizsán János, Krizsánné Csíkos Antónia, Mund Hugó, Nagy Oszkár, Pittner Olivér, Thormáné Kiss Margit. A festőtelep elhunyt tagjai között Jakab Zoltán és Maticska Jenő képeit mutatják be. Megközelítően pontosnak vehető becslésem szerint csupán az egyéni kiállítások számát 1923 és 1939 között 20-23-ra tehetjük. S hogy a képforgalomról is fogalmunk legyen, a Nagybányai Hírlap tudósítása szerint 1920-ban a Berger-cukrászda tíz festő 21 képét adja el, összesen 15 000 lej értékben.
A kiállítások története alapján a művésznyomor Liber miserorumát is megírhatnánk. A veresvízi bányászházak albérleti festőlakói olykor a létminimum alatt tengődtek. Képet eladni számukra a lenni vagy nem lenni kérdése volt, s egy cukrászdai képkiállítás sokszor a művészpályán való megmaradás utolsó reménye. Képet vásároltak itt a betévedő vendégek, a lassan szaporodó képgyűjtők, de az üzlet fenntartói is. Egy reggelire-uzsonnára ide bármelyik festő betérhetett, s ha fizetni nem tudott, ötszáz lejen felüli adósság esetében – ahogy Bogdán Kálmán emlékezik – Berger Lajos már maga kérte a képet.
A cukrászdák tulajdonosai felfedezték a bemutatókban rejlő nagyszerű reklámlehetőséget. A falakat például oly módon képezték ki, hogy kiállításra alkalmasak legyenek, s folyóiratok rendszeres járatásával is ösztönözték a látogatottságot. A Berger fénykorából sokan emlegetik azt a négyszögletű rézkeretes asztalt, melynek metszett üveglapja alatt a helybeli, vagy vendégművészek tenyérnyi lapokon – mint névjegyüket – hagyták ott rajzaikat vagy helyben megfestett vázlataikat. E nyomaveszett gyűjtemény 70-80 darabot számlált, és 300-400 darabra tehető az a képgyűjtemény, amely, jobbára az említett módon, Bergerék tulajdonába került. A képek sorsa ismeretlen. Alapításától felbomlásáig követhető a művésztelep története a szalonokká előlépett cukrászdák kiállítás-krónikájából. Ezek a rögtönzött kiállítótermek kettős funkciót töltöttek be: egyengették a társadalmi közeledés útját, s egyszersmind a művészi megnyilatkozás létét, a művészi létforma fenntartását is biztosították.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.
A képek forrása: Nagybánya.ro
