„Egyben biztosak lehetünk: a romániai magyar képzőművészet – huszonöt esztendő szakadatlan fejlődése, az alkotó módon érvényesülő pártirányítás eredményeként – olyan gazdagsággal, olyan vitathatatlan értékekkel és ateremtőképes, különböző esztétikai, stílus- és ízlés-áramlatokhoz tartozó nemzedékek olyan sokaságával rukkolhat ki, mint még soha!” – vezetik be Hajdú Győző szavai a marosvásárhelyi Igaz Szó ünnepi számát, amely a huszonötéves Köztársaságot köszönti.
A szerkesztőség valóban nagy feladatra vállalkozott: a hazai képzőművészeti élet huszonöt éves fejlődéséről próbál – a szerkesztő szavaival: „természetesen korántsem teljes értékű, de az elért eredményeket legalább a jelzés erejéig felmutató” tájékoztatást nyújtani. Vállalkozása úttörő, és nagy művészeti-politikai jelentősége van, hézagpótló ez a képzőművészeti szám, mivel érdekes, sokirányú, művészi alkotótevékenység seregszemléje.
Nagy érdeme ugyanakkor az, hogy – hazai magyar sajtónkban először – végre nagyobb teret biztosított a műkritikának, a mű és a közönség viszonyát illető kérdéseknek. Szőcs István Műbírálat és képtolmácsolás című írásában helyesen tapint rá műkritikánk gyengéire. „A műbírálat szerepe a mű tolmácsolására szorítkozik, azaz: rávezetni a nézőt, hogy «mi látható a műben»”. Sajnos ez így van. Lassan-lassan a kommentár lép a mű helyébe, a műkritika pedig féllábon egyensúlyoz a régi műkedvelői ízlés és a modern tudományos elméletek között. Ezen az állapoton feltétlenül változtatni kellene, hiszen a művészet olyan párbeszéd kiindulási pontja, amely a látni tudó közönség és minden idők művészei között zajlik. Egyébként a lapban megkérdezett tíz képzőművész közös óhaja is az értő közönség. Az illusztrációk nézegetése és a cikkek olvasása éles reflektorfénybe állítja most ezt a művészet és műkritika közötti ellentmondásos helyzetet. A reprodukciók fejlett és korszerű hazai képzőművészetről tanúskodnak, de jónéhány elvi írásban felbukkannak a hazai magyar nyelvű műkritikánkra sajnálatos módon jellemző üresjáratú, fellengzős frázisok, a szakmai vagy éppenséggel a kötelező műtörténeti tájékozottságot nélkülöző tapogatózások.
A cikkírók szívesen értekeznek „a korszerű művészet”-ről, de mihelyt meg is kellene határozni annak mibenlétét, csupa semmitmondó általánosság csúszik ki a tolluk alól. Egy Brăduţ Covaliuval készített – egyébként sikerült – interjúban az ikonfestészet, a középkori bizánci festészetnek ez az egyeneságú leszármazottja a keleti reneszánsszal azonosul. Egy jelentős elméleti cikkben pedig ezt olvassuk: „Van minden nép művészetében (…) valami különleges «személyes» vonás”. Eddig rendben is van. „A néplélek ez, az a sajátos nemzeti vagy ezen belül kikristályosodott helyi jelleg, ami (…) már a művészetek történelmi fejlődésének első lépcsőfokán, az őskőkorban éles határvonalat húz az altamirai barlangfestmények impresszionizmusa és az andalúziai sziklarajzok expresszionizmusa között. ” Néplélek és az ősember művészete, sőt, mi több: nemzeti jelleg (!), nem is beszélve arról, hogy Altamira és Andalúzia egyaránt Spanyolországban van.
Ezek a kritikai tévedések meg üresjáratok természetesen nem homályosítják el az igen érdekes és dokumentumerejű összeállítást a múlt nagy mestereiről s a lírai hangvételű vallomássorozatot élő művészeinkről. A számot mellékletként záró Arcképcsarnok 165 képzőművész-munkatárs életrajzi adatait és fényképét közli, s a lapot is ízlésesen válogatott képzőművészeti reprodukciók díszítik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 2. számában, 1973. január 12-én.
