Popp Aurél (1879-1960) a legismertebb szatmári festőművészek egyike, nagyméretű, monumentális, dinamikus kompozíciók alkotója, sokoldalú képzőművész: szobrász, keramikus, aki rendszeresen írt, tanított és politikai feladatokat is vállalt. Kítűnően rajzolt, lehet emiatt említette Erdős I. Pál több ízben is, hogy Popp Aurél tulajdonképpen grafikus volt.
Több önarcképet is készített, amelyek közül talán a legismertebb, a szatmári Művészeti Múzeumban is megtekinthető félmeztelen, monumentális hatású önarcképe, de elsősorban nem erről szeretnék írni, hanem egy kisebb méretű festményről, amelyen a művész önmagát profilból, munka közben ábrázolja. Ebben még nincs semmi különös, rendhagyó, hiszen két tükör segítségével bárki láthatja, ábrázolhatja a saját profilját, abban viszont már van némi rendhagyó, hogy az erős egyéniségű, domináns hatású és magatartású művész nem sodró lendülettel, szemben a nézővel ábrázolja önmagát, hanem szinte kívülállóként, úgy, ahogyan egy arra járó láthatja munka közben: elmélyülten, igényesen, figyelve az apró részletekre is.
Élénk a kép színvilága: okker, zöld, narancssárga, kékes, lilás, széles ecsetvonásokkal, erőtjes kontúrokkal keretezett felületek töltik be a tőle megszokottnál kisebb felületet. A színgazdagság ellenére az összhatás mégis harmonikus, amit a kiegészítő színekkel tompított árnyalatok is biztosítanak. A festmény szerkezete is rendhagyóan zárt, szűk, körülhatárolt térben dolgozik a művész, ami ebben az esetben nem zavaró, hanem egy többlet intimitást is nyújt a nézőnek.
A fentiek ellenére van némi mozgalmasság ebben a képben is, amelyet az átlósan, balról jobbra emelkedő lépcsősor biztosít. A felfelé tartó ívvel párhuzamos a művész jellegzetes kalapjának a karimája, amely szinte felerősíti ezt a tendenciát. A festőről a kolléga, Ziffer Sándor is készített arcképet, ennek a gúla alakú megjelenítésnek is van monumentális jellege ugyanúgy, ahogyan az itt reprodukált, róla készült fotónak is, amelyet előre megfontolt szándékkal egy alacsonyabb nézőpontból készített a fotós. Ziffer nem is annyira a festőt, mint a közügyek, a művészet iránt érdeklődő, aggódó közéleti embert jelenítette meg. Mellszobrát Radu Ciobanu készítette és a művész egykori lakása, műterme közelében állították fel.
A Szatmári arcképek készítése közben kiindulópontnak mégis ezt a kisméretű, oldalnézetes önarcképet választottam, mert ezt éreztem igazán hitelesnek. Azért, mert így emlékeztem arra a tekintélyes, és mégis közvetlen, barátságos idős bácsira, aki 1958 táján a családi házunkban meglátogatta a nagyanyámat, és nemcsak vele, hanem velem is elbeszélgetett.
