Vagyonosak vagyunk! Azért bátorkodom ezt közzétenni, mert a mi tulajdonunkat nem lehet ellopni, elcsalni, államosítani, kisajátítani, lebombázni, nem kell hozzá rejtekhely, bank, páncélszekrény, hiszen olyan gazdagságról van szó, amit nem egybegyűjtve, hanem a térségben szétszórva őriznek, mint a szellemi vagyont általában, nagyon sok helyen, nagyon sokan.
A családunkban volt lelkész, paptanár, orvos, tanár, tisztviselő, újságíró, főszerkesztő, helytörténész, egyetemi tanár, igazgató, földbirtokos, műkritikus, festőművész, grafikusművész, állatorvos, programozó, fogorvos, jogász, közgazdász, banktisztviselő. Ők a maguk idejében és a mai napig kisebb-nagyobb mértékben valamennyien gyarapították a hozzájuk tartozók és a térség szellemi vagyonát.
Amennyire vissza tudok emlékezni, a felmenőim közül szinte senkinek sem volt igénye anyagi vagyon gyűjtésre, gyarapításra, mert rég túlléptek az iparkodó, a szomszéd szemében kitűnni vágyó kapari életszemléleten. Igaz, hogy a család tulajdonában volt Szatmáron az ún. Muhi-palota, a fél tisztviselőtelep, az István-téri nagy sarokház üzletekkel, lakásokkal, Mohy műtermével, lankák, földek, a családi ház telke három lakóházzal, melléképületekkel, hatalmas kerttel, a többség nem igazán tartotta fontosnak ezeket, szellemi értékeknek kötelezték el magukat.
Nagyapám – miközben a műhelyében mechanikai kísérleteket végzett – a vagyonát hadikölcsön-kötvényekbe fektette, amelyeket a szüleim szobájában található páncélszekrényben őriztünk még gyermekkoromban is, bár akkor már a kötvények értéktelen papírok voltak. Ezekben az években államosították a család összes vagyonát, beleértve a családi házat is. Amit a fentiekből később sikerült visszakapni, már olyan állapotban volt és annyi részre oszlott, hogy nekem alig jutott belőle. Így maradtam blokklakó, egy négyszobás lakás, sok száz könyv, és több tucat, jórészt ajándékba kapott, örökölt képzőművészeti alkotás szerény tulajdonosa. Egyetlen megvalósításom anyagi téren, hogy idős koromra kényelmes körülmények között élek, nincsenek anyagi gondjaim, nincs szükségem segítségre, sőt én segítem a hozzám közel állókat. Mentségemre szóljon, ennél többre soha nem vágytam.
A szellemi vagyon megőrzéséért, gyarapításáért már tehettem egy keveset, elsősorban a tanári, képzőművészeti, műkritikusi, helytörténeti tevékenységemmel. Önkéntes feladataim közzé tartozott, hogy a közös sírhelyek rendbetételén kívül megírjam családom történetét.
Írtam ükapám, Muhi János, a dédapám, Muhi Elek tevékenységéről. Fontosnak tartottam azoknak az életműveknek, megvalósításoknak a népszerűsítését, amelyek közérdeklődése tarthatnak számot, ilyen Mohy Sándor, Muhi István és Berey Géza életműve. Támogattam testvérem, Muhi Miklós, valamint a leányom Muhi Csilla írói tevékenységét, könyveik megjelenését és az unokám, Ács-Muhi Klára képzőművészeti pályára való felkészítését is.
Miért jegyeztem le a fentieket? Nem az érdemeim felemlegetése volt a cél, erre nem volt, és ma sincs szükségem. Jelezni szeretném csupán, hogy megítélésem szerint nem elég értékeket létrehozni, megosztani, a hozzád közel állók megvalósításait is folyamatosan ösztönözni, gondozni, népszerűsíteni kell. Ez nem feladat, hanem megítélésem szerint kötelesség, csak ilyen módon állnak össze, gyarapodnak a valódi, értékőrző, hiteles vagyonok.
