Molnár Gusztáv: Geonapló – Szuverén Oroszország

A belső vita Oroszország jövőjéről elkerülhetetlen.

2026. 08. 10.

A Carnegie Endowment Politika című blogjában az 1971-ben Moszkvában született és 2014-ben Németországba emigrált, jelenleg Berlinben élő Leonid Bershidsky újságíró figyelemreméltó állásfoglalást közölt egy orosz nagyvállalkozó nem kevésbé figyelemreméltó esszéjéről, amelyet a The Economist tett közzé.[1]

Íme néhány részlet Bershidsky írásából:

1941 május 10-én Rudolph Hess, a Führer helyettese felszállt egy Messerschmittre, és a brit szigetekre repült. Skócia fölött elfogyott az üzemanyagja és katapultált. Hess tárgyalni akart a brit „békepárttal”, konkrétan a skóciai Hamilton hercegével.

Egyelőre az orosz Nemzetbiztonsági Tanács semmilyen ejtőernyősét sem lehetett észrevenni Skócia, Brandenburg vagy Washington külvárosai fölött. De Oroszországból szokatlan intenzitással mind formális, mind pedig informális jelzések érkeztek az utóbbi hetekben, hogy Moszkva kész lenne tárgyalni. Bizonyos jelzések nem is utalnak arra, hogy a Kreml vagy maga Putyin is részt venne a tárgyalásokon; legalábbis Arkady Ostrovsky, a The Economist oroszországi szerkesztője így értette a legújabb szám címlapjára került Andrej Melnicsenkó milliárdos üzenetetét. Az Economist szerint a burkolt javaslat az, hogy kezdjenek tárgyalásokat „az ország sorsában érdekelt elitekkel”.

Hamilton, ahelyett, hogy tárgyalni kezdett volna vele, átadta váratlan látogatóját a brit hatóságoknak, amelyek nem tudták megállapítani, hogy Hess Adolf Hitler tudtával cselekedett-e. Ma a történészek nagyrészt egyetértenek abban, hogy Hess a saját kezdeményezésére vállalkozott az útra, és tévesen képzelte azt, hogy a brit „békepárt” beleegyezik az érdekszférák felosztásába: a kontinentális Európa Hitleré lesz, a tengeren túli brit birodalmi területek pedig az Egyesült Királyság birtokában maradnak.

Miközben az 1930-as években Angliában még lehetett egy békefrakció, 1941-re az lett az uralkodó vélemény, hogy Hitlerrel nem lehet megállapodni, mert később további követelésekkel állhat elő. De a britek nem bíztak a német ellenzékben sem: még ha meg is tudnak szabadulni Hitlertől, túl nagy volt a német birodalmi ressentiment veszélye – akárcsak az első világháború után. Más szavakkal, Angliát nem annyira a nácik, mint a német szuverenitás oldaláról fenyegette veszély, és az egyetlen megoldás az volt, hogy Németországot egyszer s mindenkorra szét kell zúzni.

Melnicsenkó hosszasan ír az esszéjében Oroszország szuverenitásáról, amelyet a globális biztonság és kiszámíthatóság érdekében szerinte fenn kell tartani. „Tartós békét nem lehet egy esdeklővel kötni, mivel az nem igazán felelős a döntéseiért” – írja.

Mind Melnicsenkó esszéje, mind az Economistban azt kísérő szövegek[2] reménykednek abban, hogy Oroszország pragmatikus elitjeivel meg lehet állapodni, mivel a háború és az instabilitás nem áll érdekükben.

Végül is biztosra vehető, hogy Oroszországban vannak racionálisabb emberek is, mint Putyin, aki mindenáron harcolni akar a győzelemig, függetlenül attól, hogy mi történik a fronton.

Egyelőre azonban továbbra is kételyek merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy van-e értelme tárgyalni egy szuverén Oroszországgal, tekintet nélkül arra, hogy Putyin részt vesz-e ebben vagy sem, ahogy a britek sem hittek abban 1941-ben, hogy a németekkel – beleértve az ellenzéket is – egyáltalán lehet tartós megállapodást kötni.

Ha hallgatólagosan megegyezünk az orosz elitekkel, mi lesz az elkerülhetetlen orosz revansizmussal? 2013-ban is úgy tűnt, hogy a legtöbben békés életre törekednek és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt. És egy év múlva a Krím elcsatolását ujjongva üdvözölték, és Putyin támogatottsága az egekbe emelkedett.

Melnicskó azzal érvel, hogy „egy megalázott, a Nyugat perifériáján maradó Oroszország” a revansizmus veszélyesebb változatát jelentené, mint egy „szuverén” Oroszország, amelynek a döntései nem függnek a Nyugattól és Kínától. De ha újból visszatekintünk a – szuverén, de adósságokkal terhelt – Weimari Köztársaságra, és összehasonlítjuk a szétbombázott, kijelölt útvonalú és megszállt poszt-náci Németországgal, akkor a szuverenitás veszélyesebbnek látszik.

És ameddig Oroszország legyőzése egy felőrlő háborúban keresztülvihetőnek tűnik, a maximalisták – mint a nemrég elhunyt Lindsey Graham amerikai szenátor és Friedrich Merz német kancellár – nem látják sok értelmét a komoly tárgyalások elkezdésének.

A Melnicsenkóéhoz hasonló üzenetek, elégedetlenséget jelezve az eliteken belül, vajon reményre jogosítanak? Vagy el kellene őket utasítani mint a rezsim által jóváhagyott új informális kommunikációs csatornákat? Ezekkel a kérdésekkel nem érdemes addig foglalkozni, ameddig nem kapunk választ arra az alapvető kérdésre, hogy Európa, bármilyen kialkudott megállapodás keretében, meg tudja-e védelmezni magát az orosz ressentimenttel szemben, amely minden forgatókönyvben elkerülhetetlen, kivéve Putyin egyértelmű győzelmét. Magának Melnicsenkónak nincs ilyen válasza, bár azt sejteti, hogy a szuverén Oroszország majd elboldogul ezzel valahogy valamilyen közelebbről meg nem határozott politikai folyamat útján.

De azok után, ami az utóbbi tizenkét évben történt, ki fog hinni neki, vagy akár az orosz Nemzetbiztonsági Tanács valamelyik ejtőernyősének? (Kiemelések tőlem – M. G.)

2026. 08. 11.

Ez az állásfoglalás mindenekelőtt azért érdekes, mert kifejezi azt a „politikai, bürokratikus, média-, akadémiai és think tank-konszenzust”, amely Anatol Lieven szerint „Európában most annyira monolitikussá és abszolúttá vált, hogy tényleg hisznek is benne, mivel senki sem mod semmi ettől eltérőt”.[3] Ugyanakkor azonban Bershidsky túl is lép ezen a saját szereplői által fenntartott és minden „ellenséges koholmánnyal” szemben megvédett orwelli konszenzuson, amennyiben nyíltan kimond valamit, amit még Európában is kevesen mernek kimondani. Azt ti., hogy „Európa” igazi bête noire-ja, amelytől ténylegesen retteg, nem Putyin, akit mondhatni tökéletes ellenségnek tekint (egyelőre), hanem egy olyan független, szuverén Oroszország, amely nem demokratikus ugyan, de mégis egy sui generis, belső konszenzus által fenntartott és alátámasztott társadalmi és politikai képződmény. Amelynek a kialakítására éppen most tett javaslatot egy húsz milliárd dolláros vagyonnal rendelkező orosz oligarcha.

Melnicsenkó természetesen azt szeretné, ha Oroszország a globális hatalmi erőtér legfontosabb szereplőivel is meg tudna valamilyen szinten állapodni, de az elsődleges számára „az ország sorsában érdekelt” rétegek körének kibővítése.

Az ország ügyeinek immár halaszthatatlan megvitatásába és intézésébe – olvashatjuk a Melnicsenkó Arkady Ostrovskyval folytatott beszélgetéseit összefoglaló interjúban – be kell vonni üzletembereket, a civil társadalom vezetőit, nacionalistákat, technokratákat. Ezeknek az embereknek eltérőek, néha ellentétesek az érdekeik, de hajlandóak volnának kiegyezni egy kompromisszumban, nem azért, mert szeretik egymást, hanem mert az alternatívák rosszabbak volnának. Ez a fajta politikai berendezkedés [polity] a szó klasszikus értelmébene vett oligarchia volna – az elitek uralma.[4] A „belső vita Oroszország jövőjéről elkerülhetetlen – és heves – lesz”.[5]

A fő cél az, hogy az országot „olyan hellyé tegyük, amely magához vonzza az embereket, mert ténylegesen szeretik, és az élet ott jobb: veszélytelenebb, biztonságosabb, előreláthatóbb, sikeresebb – és mert érzik, hogy ott megvalósíthatják önmagukat”. Melnicsenkó számára az egyedüli mód, amivel gazdaságilag életképessé lehet tenni Oroszországot az, ha oda tudják vonzani az embereket a volt szovjet köztársaságokból, azokat pedig, akik elhagyták az országot, vissza tudják csábítani.

„Ez az Oroszország nem kell hogy a Nyugat vagy Kína kedvére való legyen” – mondja Melnicsenkó. „Elsősorban a saját polgáraival kell hogy törődjön, és legyen kiszámítható és racionális a külvilág számára. Nehéz partner lehet a Nyugat számára, de nem egy fekete lyuk. Kevésbé fog Kína felé hajlani, mint egy kliens-állam, de biztonságosabb, mint egy nagy és ingatag vazallus.”

Melnicsenkó javaslatai természetesen nem érdek nélküliek. Nyilvánvalóan azt akarja, hogy Oroszország egy olyan hely legyen, ahol van számára feladat.

A fenti interjúban van még egy részlet, amely különös figyelemet érdemel:

2025 május 28-án a Kreml toronyórája már elütötte az éjfélt, amikor Andrej Melnicsenkót végre szólították. Az épület már majdnem teljesen üres volt, de legfontosabb lakója még ébren volt. Vlagyimir Putyin üdvözölte látogatóját és maga mellé invitálta Melnicsenkót, teát kínálva neki.

Az orosz üzletember, többek között, ezeket mondta az elnöknek: „Az volt az ambícióm, hogy felépítsek egy globális műtrágya-céget, az egyik legnagyobbat a világon, amely minden piacon jelen van, és egyik országtól sem függ… Fel akartam építeni egy globális céget, egyszerűen azért, mert érdekesnek tűnt.”

Melnicsenkónak úgy tűnt, egy kérdést lát Putyin szemében: „Miért van itt? Mit akar tőlem?”

Majd – tette hozzá – „történt ez az egész” –, amivel az ukrajnai háborúra, a szankciókra, a geopolitika kiszámíthatatlanságára célzott. „Kiderült, hogy a világ nem olyan, amilyennek én gondoltam. Nincs globális világ. Nincsenek globális szabályok… Ön hamarabb megértette ezt, mint mi.”

Aztán rátért látogatása tulajdonképpeni céljára. Szeretne jobban bekapcsolódni a közéletbe, hogy munkájával az ország javát szolgálhassa. Az elit tévedése, mondta Melnicsenkó Putyinnak, hogy a saját sorsukat elválasztották Oroszország sorsától. Az a feltételezésük, hogy a Nyugat garantálja a tulajdonjogukat majdnem a vagyonukba került. „Nem lehet egy országod, ahol pénzt csinálsz, és egy másik, amelyikben a családoddal együtt ténylegesen élsz, és biztosítod a jövődet”, és megköszönte az orosz vezetőnek, hogy segített neki meglátni az igazságot.

Ez tetszett Putyinnak. Évek óta figyelmeztette az orosz oligarchákat, hogy nem igazán szívesen látott vendégek Nyugaton. Most az egyik legkiemelkedőbb közülük elismerte, hogy igaza volt. A találkozó több mint egy óráig tartott, sokkal tovább, mint amire Melnicsenkó számított.

A műtrágya-cár eredeti stratégiája az volt, hogy kivárja, amíg a háború befejezésével a dolgok visszatérnek a régi kerékvágásba. „Volt egy időszak 2022-23-ban – mondta immár az Economist szerkesztőjének –, amikor még megpróbáltam a régi szabályok szerint játszani, mert úgy tűnt nekem, hogy ez az egész ügy ideiglenes.” Dubaiba költözött, és az Emirátusok elitjével barátkozott. A fordulópont egy Tucker Carlsonnal, az akkori MAGA-agitátorral folytatott beszélgetés során következett be, egy dubaji szállodában, a 2024-es amerikai választások előtt. „Az a világos benyomás alakult ki bennem, hogy ha Trump győz, fel fogja karolni a fragmentálódást.”

2026. 08. 13.

Lássuk, mit mond az orosz üzletember erről a fragmentálódott világról és az ebben – reményei szerint – magára találó Oroszországról az Economist internetes kiadásában közzétett esszéjében:

A modern világ elveszítette azt a mechanizmust, ami valamikor lehetővé tette a jelentős hatalmak számára, hogy egyetlen biztonsági rendszeren belül létezzenek, anélkül, hogy kétségbe vonnák egymás státuszát. Amikor ez a mechanizmus összeomlik, erkölcsi frázisok kezdenek a szerkezet helyébe lépni, és a büntetést összetévesztik a stratégiával.

Én nem vagyok sem politikus, sem ideológus. Meghatározó élményem az 1986-os csernobili katasztrófa volt, amely nem messze történt attól a várostól, ahol születtem.[6] Ez annak a bizonyítéka, hogy egy komplex rendszer nem bocsátja meg a hibás számítást vagy az arroganciát.

A jelenlegi pillanat központi paradoxona a következő: a nemzetközi biztonság iránti igény soha nem volt magasabb, de az intézményi infrastruktúra, ami ezt fenntartaná – normák, végrehajtó szervek, közös legitimációs keretek – soha nem volt gyengébb. Ilyen közegben nagy a kísértés, hogy az ellenfelek szuverenitását tekintsék az instabilitás forrásának. Ez az esszé az ellenkezőjét állítja: a szuverenitás megsemmisítése nem oldja meg a biztonsági problémát; kiiktatja az egyetlen mechanizmust, amelyen keresztül a kérdés kezelhető.

Ukrajna nem csupán egy csatatér Oroszország és a Nyugat között. Egy állam, egy társadalom és egy politikai akarat, amely rettenetes árat fizetett. Az ukrán szuverenitás reális. De az Oroszország szuverén cselekvőképességének a permanens tagadásán alapuló ukrán biztonság szintén instabil.

Oroszország ma rendelkezik szuverenitással: döntéseit függetlenül hozza meg, és továbbra is ezt fogja tenni. Ez nem értékítélet, hanem tényítélet. Oroszország meghatározta létfontosságú érdekeit, birtokában van annak az anyagi alapnak, amely lehetővé teszi megvédésüket, és viseli saját döntései következményeit.

A jelenlegi nyugati diskurzus a háború utáni Oroszországról, bárhogyan is van politikailag becsomagolva, egyetlen dologra irányul: ennek a szuverenitásnak a megsemmisítésére vagy radikális korlátozására. Ha az orosz szuverenitást veszélyforrásnak tekintik, a megszüntetése megoldhatja a problémát.

Az ukrajnai háború, orosz szemmel, a Nyugat egésze elleni háború, amelyet nyugati pénzzel, fegyverekkel és technológiával vívnak. Ez a percepció határozza meg Moszkva minden döntését.

A konfliktus részben arra a strukturális egyensúlyhiányra vezethető vissza, amely a hidegháború után Európában kilakult. Oroszország biztonsági aggályait meghallgatták, de sohasem foglalkoztak vele komolyan. A 2014-es ukrajnai politikai fordulat után Oroszország arra a következtetésre jutott, hogy a diplomácia ideje lejárt, és cselekedett is: először a Krímben, majd, nyolc évvel később, négy keleti és déli ukrán tartományban.

Moszkva eredeti céljait nem sikerült gyorsan elérni. A háború elhúzódásával Oroszország módosította az elfogadható kimenetellel kapcsolatos álláspontját. Nyilvánosan hangoztatott feltételei háromra csökkentek: azoknak a területeknek az elismerése, amelyekre Oroszország most a saját alkotmánya alapján igényt tart; az oroszul beszélő lakosság törvényes védelme; és az ukrán semlegesség melletti formális kötelezettségvállalás.

Közben a Nyugat is újrafogalmazta a saját célkitűzését: az Európa jövendő biztonsági architektúrájáról szóló vitát – amire valójában soha nem került sor – felváltotta egy műveleti feladat: a felőrlés [attrition]. Ennek pontos jelentése fővárosonként változik: egyesek az orosz katonai képesség degradálásáról beszélnek, mások a revizionizmus elrettentéséről, megint mások a máshol feltételezhető agresszorok elriasztásáról. A háború lényegében a Moszkva elleni folyamatos nyomásgyakorlás eszközévé vált.

„Ukrajna támogatása ameddig csak szükséges” nagyon kényelmes megoldás, mert elodázza a lényegi kérdést: végül is mi lesz Európa biztonsági rendje, és Oroszország milyen helyet foglal el ebben? Földrajzilag a harc Ukrajna területén folyik, és formálisan az ukránok harcolnak, ami megfelel a Nyugatnak.

Moszkva mindebből azt a következtetést vonja le, hogy jelen körülmények között Oroszország eredeti célkitűzése – egy új európai biztonsági rend, amelynek Oroszország nem tárgya, hanem résztvevője – elérhetetlen. A csatákat meg lehet nyerni vagy el lehet veszíteni, de egy felőrlő háborút, önmagában, nem lehet. Csak továbbgörgeti a problémát, ahelyett, hogy megoldaná.

A jelenlegi helyzet nem folytatható a végtelenségig. Egy gazdaságilag és technológiailag fejlettebb koalíció, amely támogatja egy ellenfél hadseregét, miközben korlátozza saját közvetlen részvételét, végül is valami másnak fogja átadni a helyét: vagy a konfrontáció másfajta, direktebb formájának, vagy egy politikai megoldásnak. A kérdés nem az, hogy ez az átmenet bekövetkezik-e, hanem az, hogy mikor és milyen feltételekkel.

A szuverenitás megléte önmagában nem garantálja a megállapodást. Ugyanolyan fontos az is, hogy a szuverenitást milyen irányban alkalmazzák. Hogy a közös szerkezetet támogatja-e vagy megsemmisíti, az az adott ország belpolitikájától függ. Pontosan ezért nem lehet Oroszország belső útvonalát kivülről meghatározni.

Az, hogy Oroszország hogyan irányítja saját politikai folyamatát, és milyen célok felé tereli szuverenitását csak magán Oroszországon belül oldható meg, anélkül, hogy külső elvárásokhoz alkalmazkodna.

Azok, akik az új Oroszországot felépítették – vállalkozók, tudósok, művészek, sportolók, a szakemberek, akik megteremtették a gazdaságát – önmagukat nagyrészt internacionalistáknak tekintették. Ez nem gyengeség volt vagy naivitás. Ez volt a magától értetődő választás egy olyan világban, amelyben a globális integráció visszafordíthatatlannak tűnt.

Az orosz hatóságok régóta figyelmeztettek, hogy ez tévedés. A globális integráció hívei ezt a szovjet mentalitás maradványának tekintették. Az idő nem őket igazolta, nem azért, mert a globalizáció nem létezett, hanem mert soha nem volt semleges.

Azok, akik az új Oroszországot felépítették – vállalkozók, tudósok, művészek, sportolók, a szakemberek, akik megteremtették a gazdaságát –, önmagukat nagyrészt internacionalistáknak tekintették. Ez nem gyengeség volt vagy naivitás. Ez volt a magától értetődő választás egy olyan világban, amelyben a globális integráció visszafordíthatatlannak tűnt.

Ez persze pillanatnyilag még csak egy rokonszenves (bár – érthető okokból – eléggé elnagyolt) orosz politikai elképzelés, amit én megtoldottam néhány lehetséges konkrét „geopolitikai hozadék”-kal.

Meglátjuk, hogy erre a Melnicsenkó szerint a háború után elkerülhetetlenné váló belső vitára Oroszország jövőjéről sor fog-e kerülni, és ha igen, akkor valamilyen ésszerű kibontakozáshoz fog-e vezetni.

[1] Vö. Leonid Bershidsky: What Should We Take From Andrey Melnichenko’s Essay in the Economist? carnegieendowment.org, 2026. júl. 15; By Invitation. A plan for Russia. Why a broken Russia is bad for the world. When the war in Ukraine ends, Moscow will need to be part of the new security architecture, argues Andrey Melnichenko. The Economist, 2026. júl. 9. Lásd még: [Arkady Ostrovsky, a The Economist oroszországi szerkesztője] A top Russian oligarch breaks the silence. An interview with Andrey Melnichenko on the future of his country. The Economist, 2026. júl. 9; The man who would change Russia. A leading oligarch speaks out, warning of the looming disaster facing his country. Vezércikk. The Economist, 2026. júl. 9.

[2] Lásd az 1. sz. jegyzetet.

[3] Vö. Anatol Lieven: Mutual Delusion. New Left Review, 2026. aug. 7.

[4] Éppen csak megjegyzem, hogy valamai hasonló oligarchikus uralom kezd körvonalazódni Amerikában és Nyugat-Európában is, azzal a különbséggel, hogy ott a „demokrácia” is érvényesül, és éppen ezért az elit-uralom két, egymással összeegyeztethetetlen részre szakadt, amelyek között gyakorlatilag nincs kommunikáció. De ennek a bővebb kifejtését más alkalomra hagyom.

[5] Az idézőjelbe tett mondatok Melnicsenkó saját szavai. A többi dőlt betűs rész – itt – az Economist oroszországi szerkesztőjétől származik.

[6] Melnicsenkó 1972-ben született a fehéroroszországi Gomelben szovjet értelmiségi családban. Apja fizikus és félprofi kosárlabdázó volt, ukrán származású anyja orosz nyelvet és irodalmat tanított a helyi zeneiskolában.

[7] Lásd a 2026. 08. 11-i dátum alatti részben.

[8] Lásd a 2026. 08. 13-i dátum alatti részben említett három feltételt.

[9] Lásd a 4. lábjegyzetet.

[10] Ukrajna nagyobb (nyugati és középső) része nemcsak hogy Oroszországgal nem fog kiegyezni, de a „másik Ukrajná”-val sem, vagyis elkerülhetetlenül egy belső polgárháborús helyzetbe kerül, amelynek meghatározó résztvevője minden bizonnyal az ukrán nacionalisták újratemetését épp most megrendező Andrij Bileckij III. Hadtestje lesz. Mivel Kelet-Ukrajnának „kéznél lesz” orosz és belarusz szövetségese, azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy az európai országokban meglesz a kellő politikai (és lakossági) támogatás ahhoz, hogy az Ukrajnába küldendő csapatokkal kapcsolatos mostani ígérgetéseket valóra váltsák, a nacionalista Ukrajna nagy valószínűséggel magára fog maradni. – Hogy a háború utáni Ukraját milyen belső veszélyek fenyegetik, azzal Kijevben is sokan tisztában vannak. Ezért figyelmeztetnek arra, hogy „az ukránoknak el kell kerülniük az erőszakcselekmények bevitelét a politikai folyamatba. Létfontosságú, hogy a háború utáni választási eredményeket elfogadják, és a hatalmat békésen adják át a győzteseknek”. (Petro Burkovskyi – Olexiy Haran: Imagining Ukraine’s Political System After the War. UP, 2026. aug. 14.)

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. augusztus 16-án.