A klasszikus balközép/jobbközép megosztottság hidegen hagyja a franciák többségét. Megújulásra vágynak – bármilyen radikális legyen is az.

2026. 07. 05.

A Die Welt párizsi tudósítója így foglalja össze a francaországi belpolitikai helyzetet – tizenegy hónappal az elnökválasztás előtt[1]:

A franciaországi politikai centrum nagyon megosztott – és újabb és újabb jelöltek lépnek fel a politikai színtéren. A káosz egy eddig példátlan konstelláció kialakulását segíti elő, amit a választók egyre nagyobb mértékben támogatnak.
A helyzet zavaros, egyesek szerint egyenesen kétségbeejtő. Több mint harminc jelölt tolong az elnökválasztás startvonalán, szép számmal olyanok is, akiknek semmi esélyük sincs. A pályázók között van az egyik párizsi külváros polgármestere, egy csődöt mondott volt elnök, egy karizma nélküli értelmiségi, a hagyományos pártok több képviselője, Macron néhány volt támogatója, akik szakítottak vele, de remélik, hogy az utódai lehetnek.
A második mandátumát töltő Emmanuel Macron 2027 áprilisában nem indulhat. Egy korszak véget ér. De az elnök egy adóssághegyet hagy maga után, ami utódját óriási kihívásokkal fogja szembesíteni, és kulcsfontosságúvá teszi ezt a választást Európa számára.  
Egyelőre csak egyetlen dolog biztos: hogy a hagyományos pártok soha nem tudtak talpra állni a Macron 2017-es megválasztása által jelentett földrengést követően. Összeomlásuk kilenc évvel később csak még hangsúlyosabbá vált. A konzervatív Republikánusok kettészakadtak, a szociáldemokraták pedig még abban sem tudnak megegyezni, hogy ki legyen a jelöltjük. A jobbközép tehát megosztott, a balközép pedig szétesőben van. Itt már nem az eszmék küzdelméről, hanem az egók harcáról van szó. Így a jövő évi választás a széleken fog eldőlni.   
Ez a káosz egyetlen pártnak kedvez: a felmérések szerinti legesélyesebbnek. Ha hiszel nekik, a választás már el van döntve. Marine Le Pen hónapok óta vezet az első fordulóban, a szavazatok 38 százalékát is elérve. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen csak a képviselőházon belüli hatalmi egyensúlyt tükrözi, ahol a jobboldali párt a 2024-es meglepetésszerű választások óta a legtöbb mandátummal rendelkezik. 
A nemzeti-identitárius Nemzeti Tömörülés (Rassamblement National) mellett annak baloldali-populista megfelelője is profitál a jelöltek egóinak küzdelméből: Jean-Luc Mélenchon Felszabadult Franciaországa (La France Insoumise). Mélenchon meg van győződve arról, hogy lenyomta a szociáldemokrata és zöld baloldalt, és felváltotta őket a saját antikapitalista, ökológiai és woke-ista platformjával. A hetvennégy éves öreg lázadó annyira radikalizálódott az utóbbi években, hogy sokan politikai hullának nyilvánították. De első Saint-Denis-i kampányrendezvényén bebizonyította, hogy még mindig képes mozgósítani a tömegeket.
Tizenegy hónappal a választások előtt a hagyományos pártok belső ellentétei erősítik a szélsőségeket. Immár nem lehet kizárni, hogy a második fordulóban a Nemzeti Tömörülés és a Felszabadult Franciaország fog összecsapni.
Egy friss felmérés konklúziója az, hogy négy franciából három a szélsőségek összecsapását részesíti előnyben a hagyományos „döntő”-vel szemben: „A franciák háromnegyede nem kívánja az Ötödik Köztársaság hagyományos második fordulós küzdelmét. Az emberek ma legkevésbé a baloldal és a jobboldal közötti klasszikus viadalt szeretnék látni” – mondja Frédéric Dabi, az Ifop közvéleménykutató intézet vezetője, aki egy olyan elnökválasztásra számít, „amely egy új kezdet és a múlttal való szakítás” jegyében fog lezajlani. 
A klasszikus balközép/jobbközép megosztottság hidegen hagyja a franciák többségét. Megújulásra vágynak – bármilyen radikális legyen is az.
*
A franciák szerintem azért is utasítják el mind a bal-, mind pedig a jobbközép pártokat, mert nagyon jól tudják, hogy nincs lényegi különbség köztük, ami abból is látszik, hogy amióta a Nemzeti Tömörülés (RN), illetve elődje, a Nemzeti Front a legerősebb párttá vált az országban, rendre összefogtak ellene. Ezzel azonban nemcsak hogy nem tudták megakadályozni a „nemzeti-identitárius” tábor további erősödését, de azt is elérték, hogy – a macroni fatális döntést, vagyis a parlament 2024-es feloszlatását és az új választásokat követően – az RN a képviselőházban is relatív többségbe került, Jean-Luc Mélenchon Felszabadult Franciaországa (LFI), vagyis a posztnacionális Franciaország pedig a vele szembenálló póluson foglalja el a hegemón pozíciót.    

Így nagyon könnyen elképzelhető, hogy amennyiben Jordan Bardella, az RN jelöltje győz a jövő áprilisi elnökválasztáson, elnöki jogkörével élve ő is fel fogja oszlatni a parlamentet, hogy az egyik Franciaországot képviselő „tömörülés” alakíthasson kormányt, amellyel szemben a „másik”, a nemzeti identitás és szuverenitás láncait letépő Franciaország fogja majd az ellenzéket jelenteni.

Ha már – és még mindig – a „franciországi változásokra” figyelünk, gondoljuk csak végig, mi lesz „a Nyugat”-ból, ha a 2028-as amerikai és a 2029-nél minden bizonnyal hamarabb sorra kerülő németországi választásokon nagyjából ugyanez a képlet fog érvényesülni. 

[1] Vö. Martina Meister: Der Kampf der Egos rückt ein nie dagewesenes Szenario ins Zentrum. Die Welt, 2026. jún. 30.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. július 6-án.