Áder János volt köztársasági elnök megszólalása első hallásra meggyőzőnek tűnhet. Az olyan erős kifejezések, mint az „alkotmányos puccs”, a „közjogi szőnyegbombázás” vagy az „orwelli világ” azt a benyomást keltik, mintha a kérdés jogilag egyértelmű lenne.
Ha azonban félretesszük a retorikát, és kizárólag az érvelés logikáját vizsgáljuk, hamar kiderül, hogy a nyilatkozat egy olyan alapfeltevésre épül, amelyet maga nem támaszt alá.
Áder érvelése csak akkor vezet szükségszerűen a levont következtetésekhez, ha elfogadjuk kiindulópontként, hogy a hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatása alkotmánymódosítással sem szüntethető meg – még akkor sem, ha azt az Országgyűlés az Alaptörvényben előírt kétharmados eljárás szerint fogadja el.
Csakhogy éppen ez az a tétel, amely részletes alkotmányjogi indokolást igényelne.
A nyilatkozatból nem derül ki, hogy az Alaptörvény mely rendelkezése korlátozná ebben a kérdésben az alkotmánymódosító parlamenti többséget. Nem hivatkozik olyan alkotmányos alapelvre vagy alkotmánybírósági gyakorlatra sem, amelyből ez a korlátozás egyértelműen levezethető lenne. Az álláspontját adottságként kezeli, de nem mutatja be annak jogi megalapozását.
Pedig éppen ez a vita kulcsa.
Az egyik alkotmányjogi felfogás szerint a hosszú időre kinevezett közjogi méltóságok a politikai függetlenséget szolgálják, ezért megbízatásuknak különleges védelmet kell élveznie.
A másik megközelítés szerint viszont ezek a hosszú mandátumok nem csupán a függetlenséget szolgálják, hanem egy korábbi politikai többség intézményi befolyását is hosszú évekre konzerválhatják. E felfogás szerint egy új, demokratikus felhatalmazással rendelkező kétharmados parlament jogosult arra, hogy ezeket a szabályokat alkotmánymódosítással felülvizsgálja.
Ez nem politikai szlogen, hanem valós alkotmányjogi vita. Éppen ezért nem elegendő az egyik álláspontot magától értetődő igazságként kezelni.
A kérdésnek azonban van egy ennél is mélyebb rétege.
Mi történik akkor, ha azok a közjogi intézmények vagy tisztségviselők, akiknek a megbízatását egy alkotmánymódosítás érintené, saját alkotmányos szerepük révén képesek megakadályozni ennek a változtatásnak a hatályba lépését?
Ha egy demokratikusan megválasztott, alkotmánymódosító többséggel rendelkező parlamentnek nincs tényleges lehetősége arra, hogy módosítsa a korábbi politikai többség által kialakított intézményi rendszert, akkor felmerül egy alapvető kérdés: létezik-e egyáltalán alkotmányos út egy ilyen rendszer demokratikus átalakítására?
Ez már nem csupán jogtechnikai probléma. Ez a demokratikus kormányozhatóság kérdése.
A jogállam természetesen nem azt jelenti, hogy a parlamenti többség korlátok nélkül cselekedhet. Ugyanakkor az is a jogállam része, hogy a demokratikusan megszerzett felhatalmazás ténylegesen érvényesülhessen. Ha a fékek és ellensúlyok rendszere olyan helyzetet teremt, amelyben egy új alkotmánymódosító többség sem képes végrehajtani a választóktól kapott felhatalmazását, akkor már nem csupán a jogállami garanciák működéséről, hanem azok lehetséges túlfeszítéséről is beszélni kell.
És talán itt érkezünk el a vita valódi tétjéhez.
Ha elfogadjuk Áder alkotmányértelmezését, akkor felmerül egy további kérdés. Nem éppen ezek a hosszú időre kinevezett közjogi méltóságok jelentik-e ma a korábbi politikai rendszer legfontosabb intézményi örökségét?
Hiszen a végrehajtó hatalom a választásokkal megváltozhat. A parlamenti többség is lecserélődhet. A politikai erőviszonyok is átalakulhatnak. Ha azonban a korábban kinevezett közjogi méltóságok megbízatása még egy alkotmánymódosító parlamenti többség számára is érinthetetlenné válik, akkor felmerül a kérdés, hogy ez nem eredményez-e tartós intézményi kötöttséget egy új demokratikus többség számára.
Éppen ezért a mostani vita jóval túlmutat Sulyok Tamás személyén vagy akár Áder János nyilatkozatán.
A valódi kérdés az, hogy meddig terjed egy alkotmánymódosító parlament felhatalmazása, és léteznek-e olyan közjogi pozíciók, amelyek még e hatalom számára is érinthetetlenek.
Erre a kérdésre természetesen többféle alkotmányjogi válasz adható.
De bármelyik álláspont mellett is érvel valaki, azt nem elegendő súlyos politikai minősítésekkel alátámasztani. Ha valaki azt állítja, hogy egy alkotmánymódosítás szükségszerűen „alkotmányos puccs”, akkor azt részletes alkotmányjogi érvekkel is igazolnia kell.
Ez az a láncszem, amely Áder János nyilatkozatából hiányzik.