Az egymással összefogó kisebb közép-európai országok nemcsak Brüsszel felé játszhatnak már a közeljövőben is nagyobb szerepet, hanem a várhatóan sok meglepetéssel szolgáló európai geo-belpolitikában is.
2026. 05. 01.
A kilencvenes évek elején, tehát egy jó emberöltővel ezelőtt sokat foglalkoztatott az Európai Unió tágabb keretébe illeszkedő közép-európai konföderáció lehetősége. De nemcsak engem, hanem az általam akkor vezetett Dunatáj Intézetet, majd Dunatáj Geopolitikai Kutatócsoportot a maga egészében is.
Mint a bejegyzést követő összeállításból majd kiderül, ez a „projekt” nem kevés utópisztikus elemet is tartalmazott, ugyanakkor összhangban volt az Európa jövendő elrendezkedését a mi elképzeléseinkhez hasonlóan felvázoló tervekkel. Az egész kérdés valahogy benne volt akkor a levegőben, mint ahogy – jelek szerint – most is benne van.
Legalábbis ez derül ki a Politico április 22-i cikkéből, amely szerint Magyar Péter „vissza akarja helyezni az Osztrák-Magyar Monarchiát[1] a térképre”[2], vagyis „birodalmi múltjára támaszkodva újjá akarja éleszteni Közép-Európa befolyását”.
Lássuk hogyan:
Magyarország leendő miniszterelnöke szorosabbra akarja fűzni a kapcsolatokat Ausztriával és más közép-európai országokkal, hogy nagyobb hatalomra tegyen szert Brüsszelben.
„Valamikor közös országban éltünk, és Ausztria Magyarország kulcsfontosságú partnere – mondta Magyar választási győzelme után. – Történelmi, de kulturális és gazdasági okokból is szeretném a Magyarország és Ausztria közötti kapcsolatot megerősíteni.”
Magyar részben annak az ígéretnek köszönhetően győzte le Orbánt, hogy helyreállítja Magyarország kapcsolatait az EU-val, de ő a közép-európai országok aktivizálódó blokkján belül képzeli ezt el, amelyben hasonló gondolkodású jobboldali vezetők vannak hatalmon, akiknek szerinte hasonló a kulturális világképük, ugyanolyan konzervatív nézeteket vallanak mindenről, a bevándorlástól az energiapolitikáig, és közösek a gazdasági érdekeik. Ezek a Nyugat-Európa és Oroszország között elhelyezkedó országok, Lengyelország fontos kivételével, hagyományosan nagyobb hajlandóságot mutattak arra is, hogy fenntartsák az üzleti kapcsolatokat Moszkvával.
A leendő miniszterelnök nyilvánosan is körvonalazta, hogyan képzeli el ezt a közép-európai érdekszövetséget. Április közepén megtarott nemzetközi sajtóértekezletén azt javasolta, hogy a Magyarország, Lengyelország, Csehország és Szlovákia informális szövetségeként működő Visegrádi Együttműködés egyesüljön az Ausztriát, Csehországot és Szlovákiát magában foglaló Slavkov-csoporttal.”
„Azt hiszem, ez minden országnak érdekében áll, beleértve Ausztriát és Magyarországot – mondta Magyar. – Úgyhogy, remélem, itt haladást tudunk elérni.”
E stratégia világos jelzéseként Magyar elmondta, hogy első hivatalos útjai május elején Varsóba és Bécsbe fognak vezetni.
„A varsói látogatás a liberális demokráciához való visszatérés tapasztalatainak az átadásáról fog szólni” – mondta Emil Brix volt osztrák diplomata és történész, aki az Osztrák-Magyar Monarchia bukását tanulmányozta. „A bécsi látogatás inkább az európai politikával foglalkozik majd, és azzal, hogy a saját javaslatainkat a térségen belülről kell kialakítanunk.”
Az osztrák kormány fogékonynak tűnik erre a gondolatra.
Egy név nélkül nyilatkozó vezető osztrák diplomata szerint megvan a belső logikája annak, hogy megerősítsük a közép-európai országok közötti EU-n belüli együttműködést, a Benelux országok mintájára. „Valamennyien nagyjából hasonló nagyságú államok vagyunk, sok közös érdekkel, és együtt fontosabbak lehetünk a szavazások során” – mondta a diplomata.
Az osztrák [néppárti] konzervatívok által vezetett kormánynak régóta stratégiai célja volt a Magyarországgal fennálló kapcsolatok elmélyítése. A 2000-es évek elején, több volt kommunista ország EU-csatlakozásának a küszöbén[3] az osztrák vezetők javaslatot tettek a közép-európai szövetség megújítására. Az erőfeszítés végül is hiábavalónak bizonyult, mert Lengyelország és Szlovénia attól tartott, hogy Bécs, több mint nyolcvan évvel az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után, újból vissza akarja szerezni a hegemóniáját.[4]
Most a magabiztosabb, kedvező helyzetben lévő Magyarország javasolja a szorosabb szövetséget. Szakértők szerint a komoly gazdasági és katonai erővel rendelkező Lengyelország sem tart már ettől a perspektívától. A lengyel miniszterelnök irodája nem válaszolt arra a kérésünkra, hogy kommentálják a kérdést.
Most hogy Orbán távozott a hatalomból, az osztrák konzervatívok is új lehetőséget látnak erre. Magyar és Christian Stocker konzervatív osztrák kancellár már februárban, a Müncheni Biztonsági Konferencián elkezdték lefektetni az országaik közötti Orbán utáni kapcsolatok alapjait, mondta két, a találkozón jelen lévő személy.
A vezető osztrák diplomata arra számít, hogy Magyar Bécsben megpróbál majd kialakítani egy közös álláspontot a bevándorlásról, és megbeszéli a Közép-Európai Egyetem helyzetét, amely 2019-ben fő kampuszát Bécsbe költöztette, miután Orbán kampányt folytatott az intézmény ellen.
A két országot összekapcsoló köldökzsinór a gazdaság. Ausztria a második legnagyobb befektető Magyarországon Németország után. 134 ezer magyar dolgozik Ausztriában, akik közül sok az ingázó.
„Ha ezek az országok közös javaslatokkal és koordinált projektekkel jelentkeznének, erősebb helyzetbe kerülhetnének a brüsszeli alapok és kohéziós források elosztásánál” – mondta Reinhard Heinisch, a Salzburgi Egyetem politikatudósa.
Magyar azért is törekedhet a közép-európai szövetség megteremtésére, mert tisztában van a brüsszeli hatalom természetével. A leendő miniszterelnök közel egy évtizedet töltött ott diplomataként Orbán alatt, mielőtt szakított volna a populista Fidesszel és saját konzervatív mozgalmát, a Tiszát képviselve bekerült volna az Európai Parlamentbe.
„Lényegében ő az első magyar miniszterelnök, aki tökéletesen érti, hogyan működik az EU-gépezet” – mondta Stefano Bottoni, a Firenzei Egyetem Kelet-Európára szakosodott professzora. „És ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek Brüsszelben, ha ellensúlya szeretnél lenni a nagyoknak – Franciaországnak, Németországnak –, akkor egyesíteni kell az erőket.”
2026. 05. 02.
Magyar Péter a jelek szerint pontosan tudja és jól érzékeli, hogy Magyarországnak az EU-n belül Ausztria lehet a hosszú távú kulcsfontosságú partnere. De hogy a Visegrádi Együttműködés és a 2015-ben létrehívott ún. Slavkov-csoport (Ausztria, Csehország és Szlovákia) egyesítése megvalósítható-e, az nagy kérdés. Mégpedig azért, mert ez az egykori Monarchiát idéző közép-európai összefogás mint az EU játékszabályait betartó és azon belüli hatalom-koncentráció nemcsak szavazat-maximalizáló technikai kérdés, hanem elkerülhetetlenül geopolitikai dimenziója is van, akárcsak egyébként a baltiak és az északiak rendszeres és a déliek időnkénti összefogásának is.
Ez a geopolitikai dimenzió abból adódik, hogy a közép-európaiak nem egyszerűen csak „Nyugat-Európa és Oroszország”, hanem Németország és Oroszország között helyezkednek el, és e két meghatározó európai országhoz való viszonyuk „hagyományosan” nagyon eltérő. Míg Ausztria, Magyarország és Szlovákia mindkét európai nagyhatalommal normális és kölcsönösen előnyös kapcsolatokra törekszik (ami Oroszországot illeti, ezt nagyrészt úgy kell érteni, hogy az ukrajnai háború befejeződése után nem fognak elzárkózni ettől), Lengyelország esetében ez egyáltalán nincs így.
A lengyelek nemcsak Oroszországgal állnak hadilábon, hanem bizonyos értelemben Németországgal is. Teljesen kétségbe ejtik például a németeket azzal, hogy komoly háborús jóvátételt követelnek tőlük, ami egyrészt a németek szerint már a múlt század közepe óta lezárt ügy, másrészt a lengyelek nem gondolnak arra, hogy ők Sztálintól az elcsatolt kelet-lengyelországi területekért „cserébe” fontos kelet-német területeket kaptak, ahonnan – szintén szovjet jóváhagyással – több mint ötmillió németet telepítettek ki brutális körülmények között, és minden vagyonukat elkobozták[5].)
További probléma a lengyelekkel az, hogy ők „az oroszellenes európai védelmi vonal” kulcsországának tekintik magukat, amit Marek Kohv volt észt katonai hírszerző térképe is alátámaszt. Miközben geopolitikai értelemben a keleti és az északi, valamint természetesen a transzatlanti irány a fontos számukra, tulajdonképpen hátat fordítanak Németországnak és Brüsszelnek[6], a Németország felé gravitáló és Oroszországot is partnernek tekintő kisebb közép-európai országok egymással és Brüsszellel való együttműködése pedig nem vonzza vagy egyenesen zavarja őket.
Andrew A. Michta, egy Amerikában élő befolyásos lengyel származású geopolitikai szakértő nemrég szabályosan kioktatta Elbridge Colby amerikai védelmi miniszterhelyettest, amiért a Nato 3.0-ás stratégiájával foglalkozó X-posztjában nem átallotta azt a „régi lemezt elővenni, hogy az amerikai-európai szövetség fenntartásában Németország tölthet be vezető szerepet”. Ami – szerinte – nem veszi tekintetbe „az új európai geopolitikai realitásokat”. A mai Németország nem szembesül közvetlenül az orosz veszéllyel, mint a hidegháború idején, hanem „egy közép-európai hatalom, amelyet a tőle északra, keletre és délre elhelyezkedő Nato-szövetségesek földrajzilag megoltalmaznak Oroszországtól”.[7]
A fő probléma Németországgal ebben a lengyel optikában az, hogy „a berlini köztársaság már nem tekinti Oroszországot egzisztenciális veszélynek”. A Nato keleti szárnyán, főként „az északi-balti Északkeleti Korridoron” elhelyezkedő országok[8] viszont „Moszkva neoimperiális ambícióit egzisztenciális veszélynek tekintik a túlélésük szempontjából”.
Ezért „nehéz elhinni, hogy Németország vállalhatna vezető szerepet az európai biztonságot illetően a NATO 3.0-ban, hiszen a fenyegetettségi szintek egyszerűen nem egyeznek”. Márpedig a szövetségek alapvetően a közös veszélyérzeten és a közös érdekeken alapulnak. Ha tehát a NATO 3.0 sikeres akar lenni – zárul Michta okfejtése –, az Egyesült Államok fő prioritása az Északkeleti Korridor, a Nato európai pillérének az új gravitációs központja kell hogy legyen, amely eleget tesz ezeknek a feltételeknek.
A fő probléma ezzel a koncepcióval az, hogy Elbridge Colby, az amerikai védelmi politikáért felelős hadügyminiszterhelyettes ennek teljesen ellentmondó stratégiát vázolt európai hallgatóságának a németországi Ramsteinben április 15-én megtartott beszédében.
Íme a beszéd lényege:
Tisztán kell látnunk a jelenlegi pillanat súlyosságát: a kontinens konvencionális védelméért Európának kell minél hamarabb elsődleges szerepet vállalnia. Ez nem opcionális kérdés, hanem stratégiai szükségszerűség.
Az Egyesült Államoknak továbbra is vállalnia kell a globális biztonság terhét, gyakran olyan színtereken, ahol Európa gazdasági és biztonsági érdekeltsége jelentősen nagyobb a miénknél – mint például a Hormuzi-szorosnál.
Trump elnök világossá tette, hogy elvárja szövetségeseitől és partnereitől, hogy segítsenek megvédeni ezt a létfontosságú vízi utat a Közel-Keleten. Szeretném aláhúzni ennek a kritikus fontosságát kapcsolatunk további alakulása szempontjából.
Ahogy minden ország, joggal, a saját érdekeit tekinti prioritásnak, az Egyesült Államoknak is az amerikaiakat legközelebbről érintő veszélyeket kell legfontosabbnak tekintenie.
Ha Európa felnő ennek a pillanatnak a kihívásaihoz – és ténylegesen vállalja a legfőbb felelősséget az európai kontinens védelméért, összhangban a mi „Nato 3.0” elképzelésünkkel – akkor ez a transzatlanti szövetséget is erősebb és fenntarthatóbb alapokra helyezi, ami sokkal jobb lesz mindannyiunknak.
Colby pontosan tudja, hogy a Hormuzi-szorost Irán az amerikai-izraeli légicsapások miatt zárta le, és az európaiak joggal mondhatják, hogy a problémát nem ők okozták, tehát a szoros biztosításában csak a háborús helyzet megszűnése után vállalhatnak szerepet. De neki természetesen az elnök politikáját kell képviselnie. Elbridge Colby egyébként annak a JD Vance-nek a belső köréhez tartozik, aki – mint erről korábban már beszámoltam; lásd a 2026. 04. 11-i dátum alatti részt ) – megpróbálta lebeszélni Trumpot az Irán elleni támadásról. Őt Amerikában az ún. prioritizálók között tarják számon, ő ugyanis az Egyesült Államok globális érdekei szempontjából egyértelműen a kelet-ázsiai térséget tekinti a legfontosabbnak (nem pedig Európát vagy a Közel-Keletet).[9]
Így érthető, hogy az Egyesült Államok nem azzal van most elfoglalva, hogy ezt vagy azt az európai „korridor”-t tekintse „fő prioritás”-nak a vélt orosz veszéllyel szemben, hiszen magának Európának a (konvencionális) védelme nem prioritás a számára.
Az pedig csak természetes, hogy Colby az inkriminált X-posztban üdvözölte a most elkészült (a 2. világháború utáni első!!) német katonai stratégiát, amelyben Németország vezető szerepet vállal Európa védelmében, és ezzel komoly terhet vesz le Amerika válláról. Boris Pistorius német védelmi miniszter a német katonai stratégiát bemutatva kiemelte, hogy „a jövőben nem annyira az Egyesült Államokra, mint inkább Európára fogunk támaszkodni az orosz veszély elrettentésében, és a Bundeswehrt Európa legerősebb konvencionális hadseregévé fogjuk fejleszteni”.[10]
Ami pedig az orosz veszélyre való állandó hivatkozást illeti a német vezető politikusok (mindenekelőtt Merz kancellár és Pistorius védelmi miniszter), valamint a teljes mainstream német sajtó részéről, én ezt inkább amolyan önvédelmi pszichológiai mechanizmusnak tekintem, amellyel szeretnék elhárítani az esetleges európai félelmeket a német újrafegyverkezéssel kapcsolatban.
De Németország két legfontosabb szomszédja, Franciaország és Lengyelország máris kezdi pontosan ezt az új német magabiztosságot vagy „hatalmi akaratot” egyfajta veszélyként érzékelni, és még inkább ezt fogja tenni a 2027 áprilisában esedékes francia elnökválasztás és a 2027 októberében esedékes lengyel parlamenti választások után, amikor mindkét országban nagy valószínűséggel erőteljes jobbratolódás fog bekövetkezni.
Éppen ezért Németország is kénytelen lesz valamilyen modus vivendit kialakítani Oroszországgal, és ha az ukrajnai háború véget ér addig, erre meg is lesz minden esélye. De nagy szüksége lesz az egymással összefogó kisebb közép-európai országok barátságára is, amelyek – mint a bejegyzésem elején Magyar Péter közép-európai együttműködési terve kapcsán jeleztem – nemcsak Brüsszel felé játszhatnak már a közeljövőben is nagyobb szerepet, hanem a várhatóan sok meglepetéssel szolgáló európai geo-belpolitikában is.
[1] Az angol szövegben mindenütt az Austro-Hungarian Empire kifejezés szerepel.
[2] Nette Nöstlinger: Magyar wants to put the Austro-Hungarian Empire back on the map. politico.eu, 2026. ápr. 22.
[3] 2004. május 1-én Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Ciprus és Málta csatlakozott az EU-hoz.
[4] Vö. Jitka Mládková, Robert Schuster: Strategic partnership in Central Europe. deutsch.radio.cz, 2001. ápr. 22.
[5] Vö. Gerrit Schäfer: Flucht und Vertreibung der deutschen Bevölkerung aus Polen und Ostpreußen. Fridrich Ebert Stiftung, 2004. A szerző szerint „az Odera-Neiße határvonaltól keletre fekvő régióból elmenekült, evakuált, elüldözött és kitelepített németek összlétszáma feltehetően 10 millióra tehető”.
[6] Ez jól látszik abból is, hogy a 2005-ben a PiS jelöltjeként elnökké választott, de amúgy független Karol Nawrocki, aki „az elnöki palotát tette fő alternatív hatalmi központtá a [Donald Tusk által vezetett] kormánnyal szemben”, és az öregedő Kaczyński helyébe lépett mint a lengyel jobboldal vezetője, 2006. márciusában megvétózta az EU 43.7 milliárd eurós fegyekezési kölcsönét (SAFE), mondván, hogy az évtizedekre Brüsszel adósává tenné a lengyeleket, és veszélybe sodorná a nemzeti szuverenitást. Többek között azzal is, hogy a pénzt európai beszállítóknak (gyakorlatilag francia és német cégeknek) kellene kifizetni, ami hátrányosan érintené a főként amerikai és dél-koreai fegyvereket vásároló Lengyelországot.
[7] Michta nyilván nem kulturális és történelmi értelembene nevezi Németországot „közép-európai hatalom”-nak (ez közönséges truizmus volna), hanem geopolitikai értelemben, vagyis elválasztva azt a perem-európai, az „orosz veszély”-lyel közvetlenül szembesülő ún. frontállamoktól. Ami azt is jelenti, hogy Lengyelországot viszont – szintén geopolitikai értelemben – immár nem tekinti közép-európai országnak.
[8] Norvégia, Svédország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és természetesen Lengyelország. Michta a kérdéssel részletesebben foglalkozó elemzésében (The Northeast Corridor: NATO’s Road to Renewal. realcleardefense.com, 2024. ápr. 23.) nevesíti őket.
[9] Elbridge Colby ezt az álláspontját The Strategy of Denial: American Defense in an Age of Great Power Conflict című könyvében fejtette ki (Yale University Press, 2021).
[10] Vö. Chris Lunday: Less America, more Europe in Germany’s new military strategy. politico.eu, 2026. ápr. 22.
Függelék
Részintegrációk Európája (Részletek)
Az alább következő összeállítás, mint ezt már bejegyzésem elején is említettem, sok utópisztikus elemet tartalmaz. De újraolvasva ezeket a harmincegynéhány évvel ezelőtti írásaimat rájöttem, hogy a közép-európai konföderáció akkori víziója nem csak eszmetörténeti relikviának tekinthető, hanem támpontul szolgálhat annak a kataklizmaszerű helyzetnek a túlélésére is, amely az Európai Unió esetleges szétesése nyomán fog előállni.
1. Nemzetpolitikai stratégiánk a változó Európában
Előadás a Kossuth-klubban, a Limes című nemzetpolitikai szemle bemutatóján. Budapest, 1989. december 11.
(…)
Vannak biztató tendenciák a mai Európában, amelyekre éppen csak jelzésszerűen szeretnék utalni. A nemzetállamiság fő fészkében, Franciaországban például nagyon határozott vélemények fogalmazódnak meg, amelyek e történelmi képződmény meghaladását tartják kívánatosnak. Ez év júniusában a Victor Hugo Klub az Egyesült Európáért elfogadta és közzétette az ún. Strasbourgi Fogadalmat. Nagyon sokan írták alá, de a neveket most nem sorolom fel. De idézek néhány dondolatot a szövegből: „Az Európai Egyesült Államok nem valamilyen haza fölötti haza lesz, hanem olyan hazán túli haza, amely meghaladja, magában foglalja és tiszteletben tartja a hazát. Nem állam fökötti állam, hanem egy olyan új politikai forma, amely magában foglalja és szabályozza a nemzetállamokat. A nemzetállami abszolutizmus korszaka véget ért, épp úgy, mint két évszaázaddal ezelőtt a királyi abszolutizmusé. Mindez nem az állam, hanem az állami mindenhatóság elhalását jelenti.”
Mit jelent ez a mi szempontunkból, különös tekintettel Erdélyre? Azt, véleményem szerint, hogy a határok létét mi tudomásul vehetjük, de a nemzetállami abszolutizmust soha. Ez az, amit soha nem ismerhetünk el legitimnek. Tehát nem feltétel nélküli részünkről a status quo elismerése. (…)
Molnár Gusztáv: Alternatívák könyve [a továbbiakban: AK] V. Beszélgetések. 1974–1993. Pro Philosophia Kiadó, Kolozsvár, 2019. 231-232.
2. Harmadik Jugoszlávia, vagy második „monarchia”
Füzes Oszkár, a Népszabadság cikkírója a harmadik Jugoszlávia mielőbbi megszilárdulásában reménykedik. Bizonyára sokan vannak, baloldaaliak és liberálisok, akik így gondolkodnak, és hitetlenkedve, gyanús szemmel néznek azokra, akik szerint nemcsak célszerűbb és értelmesebb, de – ma már! – valószínűbb konstrukció is ennél – a második „monarchia”.
Pedig nem kevesen vannak ma Európában olyanok, akik szerint az Osztrák-Magyar Monarchia nagyon is korszerű modell lehet. Közéjük tartozik Pierre Béhar, a limoges-i egyetem professzora is, aki a párizsi Commentaire-ben megjelent tanulmányában (L’Autriche-Hongrie, idée d’avenir? 1991. 53. sz.) az elkötelezetten Habsburg-ellenes Palackyra hivatkozik. A cseh ügy lelkes képviselője, mint köztudomású, végül mégiscsak arra a következtetésre jutott, hogy ha Ausztria nem létezne, akkor ki kellene találni.
„Mivel nem létezik – teszi hozzá Béhar –, nem marad más hátra, mint hogy újból kitaláljuk. Teljességgel meg kell változtatni az 1919 utáni gondolkodásmódot és beidegződéseket. Az európai egyensúly felborulása nem Németország természetes és magától értetődó újraegyesüléséből fakad, hanem sokkal inkább az osztrák-magyar együttes felbomlásából, amely azt ellensúlyozni tudta. Mivel hiábavaló erőfeszítés lett volna ellene szegülni a német újraegyesülésnek, az európai egyensúly helyreállításának egyedüli módja a dunai komplexum restaurálása.” (…)
Ne feledjük, hogy Jugoszláviában végeredményben 1929 óta folyamatosan diktatúra van, hogy „a jugoszláv államnak születési hibája, hogy kezdettől fogva a szerb hadsereg és a szerb rendőrség játszott benne meghatározó szerepet”. (Christine von Kohl: Nothing more in Commun. Uncaptive Minds, 1991, 15. sz.) Igaza van Hamberger Juditnak és Szilágyi Imrének: „a jugoszláv egységet már csak diktatúrával lehet fenntartani”. (Szlovénia, Szlovénia. Magyar Nemzet, 1991. júl. 6.)
Nemcsak a személynek, de a nemzetnek is természet adta joga, hogy szabad legyen. Mármost, mi történik akkor, ha az alig kétmilliós szlovén nemzet e jogával élve, „megelégelve – mint Szilágyiék írják – Jugoszlávia nem európai jellegű és igényű gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét”, önálló nemzetközi jogi alannyá válik, és – immár saját akaratából – konföderációra lép olyan államokkal, amelyek osztják és lehetőleg érvényesítik is politikai és társadalmi életükben az általánosan elfogadott európai értékeket?
Az nem valószínű, hogy Szerbia partner lehetne egy ilyen típusú integrációban. (…) Sokkal inkább partner lehet Szlovénia számára Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia – és természetesen Horvátország. Azok az államok tehát, amelyeknek elemi érdekük, hogy – saját szuverenitásukat fenntartva – létrehozzanak egy olyan konföderációt, amely nemcsak egy sok évszázados civilizációs és gazdasági egységet állítana helyre (…), hanem a dunai térségnek az Európai Közösségekhez való felzárkózását is nagyban előmozdítaná. (…)
Új Magyarország, 1991. július 15. Újraközölve: M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 163-166.
3. Részintegrációk Európája
Beke Mihály András interjúja Molnár Gusztávval
(…)
– Merre tart ma Közép-Európa?
– Azt hiszem, az egységes Európa nem föderatív, hanem konföderatív alapon fog megszerveződni. Nem lesz egy olyan európai szuperállam, amelybe a közép-európai államok csak úgy, minden további nélkül majd beolvadnak. Várhatóan napirendre kerül egy külön közép-európai konföderáció megteremtése, amely nem alternatívája az európai közösséghez való csatlakozásnak, hanem azzal párhuzamosan szerveződik meg. Igazi történelmi esélyünk az európai felzárkózásra akkor lesz, ha itt, Közép- és Kelet-Európa, valamint a Balkán ütközőpontján egymással is szövetkezni tudunk. A kulcs a jugoszláviai helyzet. A szuverén államok konföderációja ott már irreális, Szerbia ezt elutasítja. Horvátország és Szlovénia, e két kis ország, valószínűleg mégis valamiféle konföderatív megoldást keres majd, ha nem Szerbiával, hát Magyarországgal, Ausztriával, Csehországgal. A szigorúan konföderatív közép-európai kisintegráció valóban szuverén államok önkéntes társulása lenne.
– Ki lennének zárva belőle a kelet-európai országok?
– Erről szó sincs. De ha az Európai Közösségbe való belépésnek szigorú feltételei vannak, akkor a közép-európai politikai integrációba való belépés is csak úgy képzelhető el, ha az érintett országok megfelelnek bizonyos kritériumoknak, és nincsenek közöttük rendezetlen számlák. Mint ahogy Magyarország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország és Csehország között nincsemek. Szlovák, szerb és román vonatkozásban a bekapcsolódás feltétele az elintézetlen kérdések rendezése. Márpedig ezek a népek is előbb-utóbb csak megfontolják a belépést. Kevesen tudják, hogy a román szellemi életben korábban volt egy erős német orientáció. Titu Maiorescu volt ennek az apostola a 19. század végén. Eminescu, aki az erdélyi származású Maiorescu szellemi köréhez tartozott, igen érdekes, ma meglepően aktuális cikkeket írt Erdély közjogi autonómiájáról. Olyan autonóm Erdélyt tartott szem előtt, amely önálló szubjektumként egy magasabb közép-európai államalakulat része lett volna. A román szellemi elitben, különösen az erdélyiben és a moldvaiban, mindig élt a vágy, hogy a balkáni kötöttségektől elszakadva beilleszkedjék Közép-Európába. Ha a közép-európai részintegráció szerveződni kezd, biztosan jelentkezni fog az erdélyi románság részéről is egy erős csatlakozási szándék, nyilván nem Magyarországhoz, hanem az integrálódó Közép-Európához.
– Hogyan viszonyulna egy ilyen részintegrációhoz Nyugat-Európa?
– A nyugat-európai orientációjú közép-európai konföderáció az EK-tagsággal párhuzamosan alakulna. Egy ilyen integráció sosem lesz németellenes, de a puszta léte ellensúlyozhatja a lehetséges német hegemóniát, amitől az angolok és a franciák erősen tartanak. Ezt nyilván mérlegelni fogják ők is. Azt hiszem, általános európai érdek, hogy ne egy szuperállam jöjjön létre, hanem egy olyan Európa, amelyben meglesznek a természetes ellensúlyok, megmarad a sokszínűség, ezért további részintegrációk is elképzelhetők. Mindez nem utópia, hanem ésszerű, elvileg bármikor megcáfolható hipotézis. (…)
Heti Magyarország, 1991. szept. 13. Szakítás a birodalmi messianizmusal címmel. Újraközölve: M. G.: AK V. 310-311.
4. Levél a Teleki László Alapítvány kuratóriumához
Tisztelt Kuratórium!
(…)
Végül nem hallgathatjuk el, hogy van egy olyan projektünk, amelynek sikeres megvalósításához az Önök szíves együttműködését (is) kérjük: a közép-európai konföderáció.
A Dunatáj Intézet munkacsoportjának nevében:
Bíró Gáspár, Hornyik Miklós, Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre
1991. október 2.
M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 182.
5. Miért kell a konföderáció?
(…)
Primoz Simoniti, a ljublanai Slovenska Matica elnöke 1991. őszén a bécsi tv egyik kerekasztal-beszélgetésén (amelyen Lojze Peterle akkori szlovén miniszterelnök is részt vett) a következőket mondta: „Ha Ausztria – a német újraegyesülés után – nem akar a német nyelvű térség egyik jelentéktelen szögetévé zsugorodni, ha meg akarja őrizni sajátos szerepét, ezt sokkal inkább megteheti akkor, ha egyesül szlovén, magyar, cseh és más szomszédaival. Ezek mind kis országok, és még ha egyesülnek is, a nagyok méretei mögött maradnak. Én ebben látom a jövő perspektíváját.”
Az idézetet Pierre Béhar La fédération danubienne, seule idée d’avenir (A jövő egyetlen esélye: a dunai föderáció) című írásából kölcsönöztem, mely a Raymond Aron által alapított és máig legtekintályesebb francia politikafilozófiai szemle , a Commentaire 1992. tavaszi számában jelent meg. (…)
„Jugoszlávia felbomlása – írja Béhar – nemhogy cáfolná, de éppen hogy megerősíti az én nézeteimet. A most a szemünk láttára darabjaira hulló föderációt az első világháború után hozták létre, az érdekeltek egy részének akarata ellenére, és a valódi történelmi és kulturális egységeket semmibe véve. A katolikus Szlovénia és Horvátország évszázadok óta a dunai monarchia alkotórészei voltak, sorsuk a középkor óta másként alakult, mint az ortodox Szerbiáé.”
Szinte hihetetlen, hogy több mint hetven év nemzetállami nacionalizmus és negyven év kommunizmus után ezek a régi limesek újból megmutatkoznak, olyan történelmi jelentőségű politikai opciók lehetőségét villantva fel, amelyek néhány évvel ezelőtt még teljes képtelenségnek tűntek. A kommunizmus utáni korszak legnagyobb horderejű ilyen politikai opciója térségünkben a dunai vagy közép-európai konföderáció megteremtése lehetne. Az Európai Közösségbe való belépés magától értetődő kényszerpályájának „választása” nem vall túl nagy leleményességre. Együtt, az érintett országok külön-integrációját is megteremtve, ugyanaz a szándék az európai színtéren való hangsúlyozottabb és határozottabb megjelenést tenné lehetővé. (…)
Minket nemcsak a Szent István-i soknyelvű Magyarország és a Monarchia hagyománya kötelez, hanem – az emigráns Kossuth Lajos óta – az immár nem birodalmi, hanem a nemzetek és nemzeti közösségek önrendelkezési jogán alapuló, konszenzusos államszövetség ideológiai hagyománya is. Ennek szellemében figyelmeztetett Méray Tibor a Közép-Európai Konföderáció, mindenekelőtt az Osztrák-Magyar Államszövetség szükségességére. „Franciaországban élve – írja Méray – teljesen világos előttem, hogy a jugoszláviai események nyomán Nyugaton megkezdődött az 1920-as és az 1947-es békediktátumok és ezzel párhuzamosan talán az Osztrák-Magyar Monarchia szerepének és szétverésének az átértékelése is. (…) Szemmel látjatóan itt már nem a Habsburgokról, nem császárságról és királyságról van szó, hanem egy természetes közép-európai egység visszaállításának gondolatáról.” (Köztársaság, 1992. ápr. 24. 64.)
De ugyanezt mondja jó ideje Glatz Ferenc is, amikor az emberek és javak szabad mozgásának monarchiabeli modelljét ajánlja figyelmömkbe. „Ha az új, kis területi szerveződések – írja Glatz a História Jugoszlávia-számában (1992/4.) – azt jelentik, hogy az egymással szomszédos területek új típusú kapcsolatokra lépnek, függetlenül az eddigi nagy állami közpntoktól (Belgrád, Budapest, Bukarest, Prága etc.), akkor a térségben a munkaerő és a szakértelem akadály nélküli cseréje, az értelem, a hozzáértés szabad áramlása valósulhat meg. (Nem zárva ki az új típusú federált, vagy a régi szövetségi rendszerek újraalakítását. Akár a régi államközösség egységeinek egyes részeivel, akár az új szomszédokkal.)S ezzel egy hosszú hanyatlás után egy mindenki számára előnyt hozó emelkedés következhet.”
A New Yorkban élő Deák István pedig – a Magyar Nemzetben nemrég megjelent cikkében – egyenesen egy olyan közép-európai egység újrateremtődését vázolta, amelyhez természetes módon Erdélynek és a Vajdaságnak is hozzá kell tartoznia. E két tartomány „őshazája” – írja Deák – Közép-Európa, az „őket bekebelező országok”-é pedig a Balkán. Következésképp a Konföderáció vonzereje nem elhanyagolható szerepet játszik majd abban, hogy Erdély és a Vajdaság végül is a Balkánt vagy Közép-Európát fogja-e választani. (…)
Limes, 1992/7-8. Újraközölve: M. G.: AK III. Kolozsvár, 2014. 239-242.
6. A belső és a külső integrációról
(…)
Az Európai Közösséget nem úgy kell felfogni, mint a káosszal szembenálló rend terrénumát. Mint a világ számos más pontján, az Európai Közösségen belül is az integráció és a dezintegráció sajátos dialejtikája érvényesül. Nagyon leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy politikailag a német-francia tengely, gazdasági és alkotmányjogi értelemben (lásd: föderatív államberendezkedés) pedig egyértelműen Németország körül kialkulóban van az egyre nyilvánvalóbban föderatv struktúrájú „kemény mag”. A már említett két országon kívül Belgium, Hollandia, Luxemburg, Ausztria és Észak-Olszország tartozik, illetve fog ehhez az övezethez tartozni.
A kemény mag déli és nyugati perifériáján elhelyezkedő Görögország, Dél-Olaszország, Spanyolország, Portugália, Írország és Nagy-Britannia a sajátos megszerveződésnek egyelőre semmi jelét sem mutatja, hacsak az a lázas aktivitás, amivel azon igyekeznek, hogy minél több pénzt facsarjanak ki a központtól, vagy azon (már ami Nagy-Britanniát illeti), hogy minden lehetséges módon akadályozzák a kemény mag megszerveződését, nem tekinthető valami ilyesminek.
Az északi és a keleti-délkeleti szárnyon azonban az új államok beelépésével egyidejűleg feltehetően ki fog alakulni két olyan tömörülés, a skandináviai és a kelet-közép-európai államok kisintegrációja, amely – mint a konföderációk egyfajta föderációja – lehetővé teszi, hogy a 20. század végéig körülbelül húsztagúvá váló Európai Közösség ne bénuljon meg a tagok számának mértéktelen megszaporodásával. Egyszerűen arról van szó, hogy az EK-szintű integráció alanyai nem az egyes államok lesznek, ami egy bizonyos szint fölött gyakorlatilag lehetetlenné tenné a Közösség működését, hanem a kialakuló regionális tömbök.
Maurice Duverger írta nemrég La transformation de la Communauté című figyelemreméltó cikkében (Le Monde, 1993. jan. 29.), hogy a jelenlegi 12 tagállamból ötnek együttesen több mint 290 millió lakosa van, míg a többi hét lakosainak száma alig tesz ki 54 milliót. Ha Ciprus és Málta és az EFTA-tagállamok is csatlakoznak, az EK 16 kis államának összesen 87 millió lakosa lesz. „A történelem egyetlen olyan föderációt sem ismert – írja a francia szerző –, amely ennyire eltérő nagyságú államokat csoportosított volna, amelyben a nagyok a gazdasági, pénzügyi, diplomáciai és katonai erőforrások tekintetében ennyire különböznének a kicsiktől, amelyek ugyanakkor mélységesen ragaszkodnak sajátos történelmükhöz, kultúrájukhoz, nyelvükhöz és identitásukhoz. Ezeknek az államoknak az összeolvadása egyetlen szuperállamba , amely majdnem kétszer akkora volna, mint az Egyesült Államok, sem el nem képzeljető, sem nem kívánatoss, sem nem lehetséges.” Duverger leszögezi: „A közösség egész felépítését újra kell gondolni”, de nem mondja meg, mit kellene csinálni.
Amit én mondok vagy javasolok (az EK mint regionális tömbök vagy kisintegrációk föderációja), az természetesen csak egy hipotézis. Kelet-Közép-Európában azonban egyidejűleg geopolitikai kényszerűség is. (…)
A The Washington Post Csehszlovákiát búcsúztató vezércikkében (Exit Czechoslovakia, International Herald Tribune, 1992. dec. 31- 1993. jan. 1.) írja: „A Közép-Európa déli részén elterülő államoknak meg kell teremteniük a saját közösségüket – a Habsburg Birodalom 21. századi, demokratikus, a képviseleti elven alapuló változatát, amely – elődjéhez hasonlóan – képes arra, hogy megőrizze a békét és előmozdítsa a kereskedelmet egy olyan térségben, amelyben sok nyelv és nemzetiség él együtt. Az a sok tragédia, ami 1918, a régi birodalom kimúlása óta sújtotta Európának ezt a részét, elgondolkoztatja az embert, vajon a Habsburg Birodalom teljes mértékben rászolgált-e rossz hírnevére. Hiszen mégis csak négy évszázadon keresztül biztosította azt a fajta stabilitást, amelyet most pontosan a hiánya tesz nyilvánvalóvá.” (…)
A különbségeket, a sokszor eltérő érdekeket ostobaság volna tagadni. A geopolitikai szorítás azonban, amelyben élünk sokkal erősebb ezeknél a különbségeknél. Magyarán: egymásra vagyunk utalva. Az, hogy valamennyien az európai integrálódás útját keressük, ma már nem más, mint üres és unalmas blabla. Ha valóban segíteni akarunk magunkon, és azt szeretnénk, hogy egy kicsit odafigyeljenek ránk, akkor a közép-európai integrálódás útját is meg kell találnunk.
Bíró Gáspár, Hamberger Judit, Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre, Tóth István: Autonómia és integráció. Szerk. Molnár G., Magyar Szemle Könyvek, 1993. 5-17. Újraközölve: M. G. AK. III. 332-335.
A szerző Geonapló-bejegyzése 2026. május 3-án.
