Konok Péter: A házmester házirendje – Herczeg Ferenc és Wass Albert az érettségiben

Most, hogy búcsúzóul (vagy beköszönésként?) Herczeg Ferenc és Wass Albert is bekerült az értettségibe, sok helyen olvasom, hogy ez azért már durva, fasiszták és nácik az irodalmi kánon egy sajátosan kiemelt pozíciójában? És ebben van némi igazság, de azért én nem ide tenném a hangsúlyt.

Herczeg Ferenccel például szerintem nem az a gond, hogy fasiszta lett volna. Igazából nem is volt fasiszta: jókezű betűiparos volt, megbízható mesterember, precíz pontossággal rakta össze a kor semmitmondó bestsellereit. Ügyes szerkesztő volt, az Új Idők a korszak talán legolvasottabb „polgári, kulturális” folyóirata, ma talán „színvonalas bulvárnak” neveznénk. És mint ilyen, teljesen rendszerhű, lojális lap volt – semmilyen formában, egyetlen aprócska csücskében sem lógott ki a hivatalosan elfogadott dolgok és gondolatok kigazolt virágágyásának betonperemei közül. Akkor sem, ha a hivatalos keretek éppen fasisztoid keretek voltak.

Valamikor tizenévesen hozzájutottam az Új Idők egy rakás bekötött évfolyamához. A múlt borostyáncseppjébe fagyott izgalmas rovarokként tekintettem rájuk, végig is olvastam mindet, nézegettem a képeket – tárcák, novellák, tudósítások, divat, pletykák, izgalmas találmányok, cserkészdzsemborik, monstranciás csuhások, díszmagyaros rútmagyarok, elégedett zsellérek a sárgán hízott búzamezők zizegő közepében, őfelségék és filmsztárok, talán egy akkori Blikket tessék elképzelni, az akkori igényeknek megfelelően bővebb lére eresztve.

Eléggé unalmas volt, felszínesen tömény. Fogtam, elvittem egy antikváriumba – az 1980-as éveket írtuk, azt hittem, kincset találtam –, hogy majd vegyek az árán rendes irodalmat, meg sört, és közgyűrűket a Zenitemhez, akkoriban a sörözésen, a csajozáson, a stoppoláson, az átdumált éjszakákon és az orosz klasszikusokon kívül leginkább a makrofotózás érdekelt. Nem kellett senkinek. „Tele vannak vele a polcok”, mutatta az antikvárius a bekötött Új Időket, „senkit nem veszi.” Megpróbáltam még néhányat, talán a harmadikban vagy a negyedikben sikerült fillérekért elpasszolni a vaskos, cirádás borítóba kötött évfolyamokat, azon frissiben vettem az árán egy Capote-kötetet, meg valami szovjet monográfiát Dosztojevszkijről (amit aztán nem bírtam végigolvasni, mert vonalas szar volt, egy totális vörös farok). Közgyűrűre már nem futotta.

Szóval, Herczeget nem azért nem kellene tanítani (pláne az érettségibe plántálni), mert, úgymond, fasiszta volt, hanem mert nem volt igazán író. Nagy író meg végképp nem. Wasst pedig nem azért nem kellene tanítani, mert náci volt – nem úgy, mint Herczeg „fasiszta”, hanem tényleg, teljesen, lelkesen és nyíltan –, hanem mert hátborzongató, gonosz dilettáns, aki rossz, maníros, önképzőköri szintű írásokba fojtotta frusztrációit, gyűlöletét, kisszerűségét. Giccs, tehetségtelen, hatásvadász semmiség.

De ha már a fasiszták támogatásánál tartunk: Kosztolányit is dobjuk ki, aki sokkal tehetségesebben, nagy – bár dagályos – erudícióval imádta a Ducét? Vagy Szabó Lőrincet, aki lelkes cikket írt a szónokló Hitlerről? És felejtsük el Marinettit, Ezra Poundot, Knut Hamsunt, ne olvassunk Heideggert, Konrad Lorenzt, ne élvezhessük Nolde metszeteit, Aba-Novák faliképeit, a Francót imádó Savador Dalí színes, szélesvásznú rémálmait, ne borzongjunk a bigottan szélsőjobboldali, idegengyűlölő Lovercraft novelláin? Ne hallgassuk meg – büfészünettel, vagy anélkül – a Carmina Buranát? Ne nézzük meg a Hattyúdalt, vagy a Keménykalap és krumpliorrt?

És ha – nemtetszés szerint – a „fasiszták” és a „nácik” (sőt a fasiszták és a nácik) után jönnek, teszem azt, a „kommunisták” (és a kommunisták)? Mert látom már azokat (eléggé hangosak voltak mistanában), akik kidobnák József Attilát a magyar irodalomból. Hogy csak a legnagyobbat említsem.

Utálom a fasisztákat és a nácikat, meg a sztálinistákat is. Pontosabban azt a társadalmat, ami kitermeli őket. De meggyőződésem szerint szövegeket, képeket, zeneműveket, filmeket akkor tekintsünk elvetendőnek, ha rosszak. Rosszak, mert tehetségtelenek, rosszak, mert semmilyenek, vagy éppen rosszak, mert aljasak. Bár ez utóbbiban nem vagyok biztos – az aljasság is lehet izgalmas egy szövegben. Mondjuk, azért nem örültem volna, ha a húgom pont Lautréamont-nal megy moziba, hogy megnézzenek egy Leni Riefenstahl-filmet.

Szart tanítani nem érdemes (legfeljebb akkor, ha éppen a szart akarjuk bemutatni, hogy megismerjük, elemezni – pfujj! – és kritizálni tudjuk). Persze, a mindenféle politikai aktorok nem azért kenték és kenik gagyogva mindenhová a szart, nem azért akarják lenyomni a gyerekeink torkán, mert az szimplán szar (ez nem Pasolini Salòja, itt semmi sem gonoszul öncélú), hanem éppen azért, mert fasisztoid szar, és ők ebben követendő államrezont és/vagy „lázadást” látnak. Nekik nem a szöveg minősége számít, hanem éppen a sovinizmus, az ostoba rendpártiság, a hazafias frázispufogtatás, az alattvalói vak- és vasfegyelem ájult tisztelete, a frusztráció és az idegengyűlölet. Szarnak ők magasról a szövegre mint szövegre. Őket, mint politikusokat csupán a szöveg haszna érdekli.

Herczeg nem volt fasiszta, csak egy megbízható, mindig megalkuvó, simulékony lektűriparos, egy kaméleon, vagy egy irodalmi Zelig, aki azzá válik, ami a környezete. Semmi keresnivalója, persze, az iskolai irodalomórákon, de nem azért, mert, úgymond, fasiszta volt (az 1930-as évek közepén Mussolinit dicsérni azért nem ugyanaz volt, mint ma), hanem mert szimplán érdektelen. Wass náci volt, de nem ettől érdektelen, pontosabban ettől még akár érdekes is lehetne, ha tudott volna írni.

Amúgy, ceterum censeo, maga a NAT egy marhaság. Az volt korábban is, akárki kezében. Ahogy az lesz, akárki kezében. Az állam ne szabja meg, hogy mire való a tanulás. Tanulni jó, mert izgalmas, jó, mert az élet maga tanulás, jó, mert választási lehetőségeket ad. Olvasni meg még jobb, mint tanulni.

Ha el is fogadjuk, hogy a házmester házirendet függeszt ki a kapubejáróban, az csak a folyosóra és a kukatárolóra vonatkozzon (és arra is csak annyiban, hogy ne nehezítse meg a közlekedést és a szemét elhelyezését). Ha a házmester arról akar rendelkezni, hogy miként rendezzük be a lakásunkat, hogyan viselkedjünk a munkahelyünkön, mit főzzünk vasárnaponként, mit olvassunk, és miféle pozitúrákat (és nemeket) részesítsünk előnyben, mikor szeretkezünk, azonnal ki kell rúgni a francba. Ha régi, belakott szaki, akkor is, ha most lett újonnan felvéve, akkor is. Kurvára nem ez a dolga.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 4-én.

Ui.
De hogy igazságos legyek Wassal, van egy szinte már olvasható (bár még így is roppant gyenge) regénye, a Farkasverem (1934). Wass mindenféle magába boruló, kallódó, habókos alakot ír le történetében, az egykori „úri középosztály” és a földbirtokosok talajtvesztett borongását és bolondériáit az 1920-as évek Mezőségén; olyan figurákat, akik felett eljárt az idő, és már maguk sem tudják, kicsodák valójában. Talán magára is gondolt. Aztán a könyv végén a bolond bárónőt saját kedvenc farkasai tépik szét, a kallódó világba pedig kívülről betoppan egy ifjú, friss, dalos legény, maga a nagybetűs Változás. (Hogy itt a nácikkal lelkesen szimpatizáló Wass Hitlerre gondolt-e? Valószínű, de nem biztos – az évszám mindenesetre sokatmondó.)
A regény a maga kótyagos tarrbélaiságában akár még jó is lehetett volna, ha az írója tudott volna írni.

A szerkesztő megjegyzése

Herczeg Ferenc feltétlen híve volt Mussolini olasz fasiszta diktátornak, többek között így ömlengett róla:
„A milánói beszéd békebeszéd volt. Egy harcias és győzelmes vezér békebeszéde. Itália kész kezet fogni minden néppel, de tudatában van annak, hogy állandó béke csak becsületes megegyezés alapján, a népek életét megmérgező igazságtalanságok kiküszöbölése, a fájó sebek meggyógyítása után lehetséges.

Wass Albert és a józan ész. A főpolgármesteri irodáját akkor még el sem foglaló Karácsonyt 2019. október 16-án egy, az Index által készített élő videós beszélgetésben megkérdezték, hogy mi a véleménye a fővárosi közterületek átnevezgetéséről. Az alapvetően megengedő válasz részeként Karácsony azt fejtegette, hogy bár ő személy szerint megszokásból Moszkva térnek hívja a Széll Kálmánt, de azt sem akarja átkeresztelni, hasonlóan a Wass Albert térhez, merthogy azt sem. Eközben jegyezte meg Széllről, hogy „Ő legalább nem volt náci vagy kollaboráns”. 
Kapásból felháborodott egy rakás fideszes, Mi Hazánk-os és pártfüggetlen Wass-rajongó, majd amikor már elülni látszott a százszor átélt kultúrvihar, a hétvégén az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor szólt be Karácsonynak, hogy “olyan ne nácizza Wass Albertet, aki most a szélsőjobbal masírozik”. (???) Kelemen kirohanásának első hallásra legfurább része az volt, ahogy Wass megvédése közben azért azt is megjegyezte, hogy “az, hogy a Patkányok honfoglalásában zsidóellenes volt, az igaz.” Tehát Hunorunk felrója Karácsony Gergelynek, hogy „a szélsőjobbal masírozik”. Nyilván az ő nagy józan eszétől hajszolva. Később megvédte a Tusványos közönségének Raspailt ajánló Orbán Viktort azok ellen, akik emiatt rasszistának nevezték a nindzsás-potrohos pannón géniuszt.