A magyar sajtó nyilvánosságának és önállóságának tere a reformkor óta hol bővül, hol szűkül a politikai elnyomatás és szabadság függvényében. De ugyanennek a sajtótérnek a tágasságát vagy szűkösségét jelenti, hogy a magyarországi nyilvánosságba bekapcsolódnak-e az országtól politikailag elválasztott magyar nyilvánosság terei vagy sem. Így kapcsolódott össze az unió előtt a magyarországi és az erdélyi sajtónyilvánosság, egymást kiegészítve, mozgásterét bővítve. Majd a két világháború között így rétegződött egymásra a magyarországi, a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai és az emigráns nyugat-európai magyar nyilvánosság. A második világháború után a magyar nyilvánosságnak több nagy és emelkedett korszaka, de még több és hosszabb mélybe bukó vaskorszaka.
A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek közepéig a jugoszláv, a csehszlovák, a magyar, és kisebb részben a román államok reformjai és nemzetközi nyitásai következtében valamennyi országban kinyílt a nyilvánosság kapuja. A politikai és a szellemi erjedéssel együtt járt a valóság megismerésére, a párbeszédre, a kritikai kérdésfeltevésre, a reformgondolatok kicsiszolására való társadalmi, így újságírói, írói, tudósi és olvasói igény. A hatvanas években jelent meg az a háború és az 56-os forradalom utáni nemzedék, amely „a) érzékelni tudta elmaradottságát más, fejlettebb világhoz képest, b) amely ezt az elmaradást mint történelmi tragédiát élte át, és c) e tragédiát tudatosította” – ahogy ezt Bretter György írta 1973-ban. „Csak egy olyan világ termelhette ki [a konkrét utópiával terhes totalitásfogalmat], amely d) a fejlettebben már látta annak ellentmondásait, tehát célként nem az utolérést tűzte maga elé, hanem a meghaladást, e) egybekötötte az emberiség sorsával, az egyetemes haladás céljával, és f) ezt kapcsolatot képes volt filozófiailag is indokolni.”
A szovjet típusú szocializmus politikai, részben gazdasági válsága és kulturális elfojtása vezetett a kelet-európai új eszmékhez az egyik oldalon, és a Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból átáramló életforma-forradalom, beat-korszak a másikon. Az emberarcú-demokratikus-piaci-euró-szocializmus/kommunizmus vezérelte az 1966-os jugoszláviai, az 1967-68-as csehszlovákiai és a 68-as magyar gazdasági, részben politikai és kulturális reformokat, a nyitást a társadalom és a külvilág felé. Ebbe a folyamatba illeszkedik bele az 1966 és 1969 közötti romániai olvadás. És miközben felül a reformok bontották meg a diktatórikus rendszer építményét, alul az új nemzedék életforma-lázadása, zenéje, színháza, mozija, életstílusa. Nemcsak mást, másként akartak ismerni és tudni, hanem másként is kívántak cselekedni.
A folyamat kelet-európai volt, így természetes módon találtak egymásra a Budapesti Iskola lukácsista és a jugoszláviai Praxis kör filozófusai a román Tertuliannal, a cseh Karel Košikkal és a lengyel Łeszek Kołakowskival, miként a magyar reformközgazdászok Branko Horvattal, Ota Síkkal és Włodzimierz Brus-szal. Írók, filmesek, színházi emberek kelet-európai, vagy éppen európai módon találtak egymásra és közönségeikre. E mozgolódás kilépett a nemzeti sérelmek gettójából. Először Jugoszláviában, majd Csehszlovákiában és Romániában jelent meg a nemzetek és kultúrák közötti együttműködésnek és együttélésnek egy természetes folyamata a többségi és a kisebbségi nemzeteknél.
Az olvadás idején a jugoszláviai Symposion, majd Új Symposion volt a leginkább radikális, ment a legmesszebb a magyar sajtóban. De a budapesti Valóság és a kolozsvári Korunk folyóiratok már nem, vagy nemcsak az irodalom, képzőművészet és zene irányába nyitottak európai utat, hanem a szociológia, szociográfia, történettudomány felé is. Az újvidéki Fórum, a bukaresti Kriterion és a pozsonyi Madách kiadók szinte versengtek a szabadabb könyvkiadásban. És ennek az olvadásnak a végén, a jegesedés elején indult meg Bukarestben A Hét társadalmi hetilap 1970-ben. Mintája némileg a budapesti Élet és Irodalom lehetett, amely a hatvanas évek közepétől ugyancsak virágkorát élte.
A Hét három fontos és máig ható újítást jelentett az összmagyar sajtóban. Az első, hogy valóban országos romániai magyar hetilap volt, nemcsak Erdélyre, hanem az egész magyar világra való kitekintés igényével. Sőt, merészen, igényt jelentett be arra, hogy a romániai magyar értelmiség, újságíró gárda képes és hajlandó egy a világ problémáit, jelentős kérdéseit megfogalmazni, vagyis nemcsak magyar ügyekkel foglalkozni. A második, hogy gyűjtőhelyévé, műhelyévé, valamiféle szellemi középpontjává vált, a Kriterionnal együtt, a hetvenes és nyolcvanas évek romániai magyarságának. S a harmadik, hogy a hetilap megtalálta a korábbi pártlapstílussal és a provinciális nacionalista stíllel szemben – a két világháború közti erdélyi, a hatvanas években újra alakuló budapesti újságírás nyelvi világai mellett – a színesebb és nyersebb román újságírással is párbeszédet folytató saját, eredeti nyelvet. Világnézet, műhely, saját nyelv – nincs ennél maradandóbb.
1971 nyarán olvastam először a lapot Kisbaconban, alighanem visszafelé, mert Loli nénémnél, Benedek Flóránál fel volt gyűjtve. Egyetemista voltam. Méliuszra emlékszem, akinek később írásai megjelentek a polcomon meglévő Tranzit kávéházban. Nem tudom, hogy akkor, vagy a későbbi nyarakon tett rám hatást Horváth Andor, akinek kisebb-nagyobb írásai éppen ugyanabban a montaigne-i, stendhali, camus-i otthonos civilizációban mozogtak, mint az én gondolataim. Horváth Andor és Szász János éppen annak az esszéstílusnak voltak művelői, amellyel én is próbálkoztam a Valóságban a hetvenes években. Horváth Andorral a rendszerváltás után meg is ismerkedtünk, őrzöm a dedikált Montaigne köpenyét, a Golyóstollat és az egyik legragyogóbb nagyesszéjét a román emlékiratok előszavát a Tanúskodni jöttem kötetében. De ebben a lapban fedezhettem fel magamnak az elkövetkező években Bretter Györgyöt, Cs. Gyimesi Évát, Egyed Pétert, Fábián Ernőt – akivel hosszan szorongattuk egymás kezét 1991 nyarán a bálványosi hegyoldalon, az azóta elhíresült találkozó megszületésekor –, Molnár Gusztávot, Ágoston Hugót.
A prágai tavasz jeges télbe fordítása, a jugoszláviai reakció győzelme már jelezte, hogy a rendszereknek hol a tűréspontja, hol a határ, amit nem lehet átlépni. Egyes országokban gyorsan, másutt kicsit lassabban, megkezdődött a szabadság tereinek lezárása, illetve a 68-as eszmékért és intézményekért, kulturális értékekért folyó kétségbeesett utóvédharc. Szeretnénk elfeledkezni róla, de ez volt a harmincas-negyvenes évek után a második nagy nacionalista hullám Kelet-Európában – az etno-nacionalizmus találkozása a kommunista diktatúrával. Jugoszláviában hosszan elhúzódott, húsz éven keresztül, több rengés után a kilencvenes években a délszláv háborúhoz vezetett. Romániában fokozatosan és egyre brutálisabban jutott el a szovjet típusú kommunista Ceauşescu-diktatúra a nagyromán diktatúrához. A befagyott Romániában már nem is kettős, de hármas beszédre volt szükség: a havas-jeges felszínen kirajzolódott a diktátor éltetése, alatta a jégben semmitmondás, a cenzúra és az öncenzúra szomorú keveréke, s legalul a kicsiny vízben a tátogó, kétségbeesett segélykiáltás.
Mit ér ma a sajtó, ha magyar? Egységes magyar propagandagépezet létezik ma a Kárpát-medencében, az Orbán-rendszer gépezete. Magyarországtól Romániáig, Szerbiáig, Szlovákiáig, Ukrajnáig a magyar nyelvű média többsége a magyar kormány oligarchiáinak kezében van. Valljuk be, hogy ez komoly politikai, hatalomtechnikai teljesítmény. A hatalom egyeduralmát gyakorlónak volt szeme és képzelete arra, hogy szükség van nemcsak Magyarországon a központi és helyi, de a határon túli magyar világban is a sajtó kétharmadára; tudott dönteni, nemcsak akarni; pénzt, jogi és jogon kívüli hatalmi eszközöket a végrehajtáshoz bevetni. A rendszernek nemcsak saját hatalmi üzenetei közvetítéséhez kellenek a propagandagépezet termékei, hanem hogy elhallgattassa, semmivé tegye a másféle, az alternatív üzeneteket, egy más világkép, gondolatrendszer kialakítását és szabad közlését. Végül, de nem utolsó sorban, a határon túli magyar politikát, társadalmat, gazdaságot és kultúrát egy saját összmagyar gettóba, buborékba kívánja zárni, hogy ne legyen kapcsolata a román, a szerb, a szlovák, az ukrán, sőt, az európai politikával és társadalommal. A hatalomgépezet magyar, magyarul magyaroknak beszél, az otthonos, keresztény magyar világ bensőségességéről, közös múltjáról, hagyományairól, néha gondjairól és bajairól. E magyar főhatalom által védett, segített világba, a mi magyar világunkba próbál behatolni az ellenséges külvilág, ők, az idegenek.
Kell-e egy másik, a külvilágra és a saját – magyarországi, romániai, szlovákiai, szerbiai, ukrajnai – valóságunkra nyitott magyar sajtó? Kell. Kell-e szellemi műhely, csapat Budapesten és Kolozsvárt, Újvidéken és Pozsonyban? Kell. Kell-e más stílus, modor, kultúra, a gerinc kiegyenesítése, a szavak, mondatok értelmének visszaszerzése? Kell.
Példakép-e a régi A Hét? Igen. De úgy, ahogy Esterházy beszél a példaképről: „nem az, aki valamit jobban tud nálunk, talán egyetlen mozdulata sincs, melyet elkívánnánk tőle, ehhez is, ahhoz is jobban értünk (ó, például az irodalomhoz!) – viszont: az egész az volna a példánk, az a mód, ahogy az illető az életben áll! Ami tehát nem másolásra késztetne, hanem arra, hogy valamit megértsünk. Nem olyan akarok lenni, mint ő, hanem úgy akarok lenni: ÉN.”
