Magyarországnak – nemzeti érdekei alapján – gyökeresen más Ukrajna- és Oroszország-politikát kellene folytatnia.
Fotó: Sergei Supinsky | Forrás: AFP
Szembeötlő, hogy míg Zelenszkij ukrán elnök levélben köszöntötte Magyarországot augusztus 20. alkalmából, addig sem a magyar miniszterelnök, sem a külügyminiszter nem reagáltak érdemben a nyilvánosság előtt az üzenetre. Sőt, a nyilvánosság előtt nem köszöntötték Ukrajnát és Zelenszkijt augusztus 24-én, az ország függetlenségének 35. évfordulója alkalmából. Meglehet, diplomáciai csatornán történt ilyen. Ám a magyar vezetés minden, számára fontos dolgot azonnal kiposztol. Ha az ukrán nemzeti ünnep alkalmából nem történt ilyen, akkor ez azt jelenti, hogy Ukrajna „nem tétel” Magyarország számára.
FRISSÍTÉS
Cikkünk megjelenése után a Külügyminisztérium sajtóosztálya arra kérte szerkesztőségünket, hogy helyesbítsük a a cikkben szereplő állításokat, mivel az abban leírtakkal ellentétben Ukrajna nemzeti ünnepe alkalmából augusztus 24-én a kormány képviseletében a Külügyminisztérium hivatalos X felületen posztolt, és Orbán Anita külügyminiszter gratuláló levelet is írt, ahogyan az a diplomáciában ilyenkor szokásos. Ilyenkor a külügyminiszter a kormány képviseletében jár el, így tesz akkor is, amikor egy ország vezetőjének a nemzeti ünnepük kapcsán üdvözletet küld.
Bár a diplomáciával kapcsolatban nem szokásosak a sarkos megfogalmazások, itt nem túlzás kijelenteni: durva és tudatos faragatlanság volt szó nélkül elmenni az ukrán nemzeti ünnep mellett. Egyszerre hiba és bűn.
***
Szögezzük le: Ukrajna az öreg kontinens egyetlen hatékony védelmi vonala az egész Európát fenyegető orosz nagyhatalmi törekvésekkel, a Kijev elleni orosz háborús agresszióval, és az egyre magasabb fordulatszámra kapcsoló, az összes európai demokrácia ellen viselt orosz hibrid hadviseléssel szemben. Ha az oroszok négy és fél évvel ezelőtti terve Ukrajna megdöntésére sikerrel járt volna és az ukránok nem állították volna meg az orosz előretörést, akkor ma az orosz érdekszféra közvetlen határa lenne az ukrán-magyar határ is.
Ebből kiindulva elemi nemzeti érdeke (lenne) minden európai országnak – különösen az Ukrajnával határosaknak – hogy Ukrajnára szoros szövetségesként tekintsenek, és ennek megfelelően alakítsák kapcsolataikat. Nem véletlen, hogy az EU és a NATO keretei mellett a józanul gondolkodó európai országok többféle együttműködésbe kezdtek (Tettre készek Koalíciója – Coalition of the Willing, Ramstein-csoport) Ukrajna védekezésének támogatására. Az EU SAFE programja pedig a védelmi beszerzések elősegítésére olyan hadiipari beruházásokat is lehetővé tesz, amelybe bevonják Ukrajnát is (Ukraine involvement). Továbbá az EDIP, az Európai Védelmi Ipari Program (European Defence Industry Programme) szintén kifejezetten előirányoz védelmi ipari együttműködést az ukránokkal.
Ilyen körülmények között a magyar kormány Ukrajna-politikája ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel – és erkölcstelen. Erkölcstelen, mert ignorál egy élet-halálharcot vívó szomszédos országot, és kicsinyesen köti – egyébként jogos alapú – előfeltételekhez a kétoldalú kapcsolatok rendezését és beindítását. A magyar követelések a kárpátaljai magyar kisebbség jogainak rendezésére teljesen jogosak. Ám a fuldoklónak sem szabjuk feltételül az adóssága megadását ahhoz, hogy kimentsük a vízből. Itt is szét kellene választani az élet-halálharchoz nyújtandó segítséget és a kisebbségi jogok rendezését.
Az előbbi segítséget feltételek nélkül és minden területen meg kellene adni. Magyar Péternek és Orbán Anitának ott lett volna a helye a kijevi függetlenség napi megemlékezésen. A magyar kisebbségi jogok szigorú hozzákötése az EU-tagsági tárgyalásokhoz, éppen elég ösztönző lehetett volna Kijevnek, hogy megnyugtatóan rendezhető legyen a kérdés.
Így viszont összességében ízléstelenre sikeredett, hogy Budapest lényegében zsarolással szkanderezve nyomta le az ukránokat. Elnökük mindemellett levélben köszöntötte hazánkat augusztus 20-án, és hívta meg a magyar miniszterelnököt. De nemcsak a levélre nem volt nyilvános válasz, Magyar Péter és Orbán Anita szó nélkül hagyták az ukrán nemzeti ünnepet. A diplomáciában ez, ha lehet, még nagyobb modortalanság annál, mint amikor Szijjártó trikóban, klottnadrágban és tornacipőben érkezett meg egy-egy külföldi látogatásra.
Magyarországnak – nemzeti érdekei alapján – gyökeresen más Ukrajna- és Oroszország-politikát kellene folytatnia.
Ugyan biztató jel, hogy a Magyar Közlönyben augusztus 26-án megjelent „Irányelvek az ENSZ Közgyűlés 81. ülésszakán részt vevő magyar küldöttség tevékenységéhez” című kormányhatározat szerint „Magyarország elítéli az orosz katonai agressziót, és teljes mértékben támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását a nemzetközileg elismert határain belül, és elismeri Ukrajna önvédelemhez való jogát. Oroszország magatartása fenyegetést jelent Magyarországra, Európára és a globális rendre, valamint a Kárpátalján élő magyar kisebbséget is komoly veszélybe sodorja, ezért támogatunk minden törekvést, amely a fenntartható béke és hosszú távú biztonsági garanciák irányában tett tárgyalások kezdeményezésére irányulnak”.
Az irányelvek azonban nem tartalmaznak semmi újdonságot. Magyarország egyszerűen megismétli az európai szövetségesek minimális álláspontját Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban, kiegészítve azt a kárpátaljai magyar kisebbséggel.
A fenti minimummal szemben Ukrajnával kapcsolatban sürgősen és teljes körűen baráti és lehetőleg szövetségesi együttműködést kellene kialakítani. Az európai együttműködésben pedig kiemelkedően aktívan be kellene kapcsolódni minden olyan formába, amely kapcsolódik Ukrajna támogatásához. Ennek ma már érdemi belpolitikai kockázatai sincsenek: megszűnt az orbáni háborús hisztériakeltés. Emellett Magyarországnak esélye sem lesz részt venni az ukrajnai újjáépítésben, ha a kapcsolatok nem lépnek túl érdemben a jelenlegi szinten.
Oroszország esetében a „pragmatikus kapcsolatokra törekszünk” megközelítés szintén alapjaiban elhibázott. A magyar – elsősorban külügyminiszteri – megnyilatkozások alapján pedig az a benyomás keletkezik, mintha a „pragmatikus” jelentése a „fogalmam sincs róla” lenne. Amikor a magyar pozíció abban merül ki, hogy
– tiszteletben tartjuk egymás nemzeti érdekeit,
– nem avatkozunk egymás belügyeibe,
– jelentős az energiafüggőségünk Oroszországtól,
akkor az a valóság teljes nem ismeretéről és/vagy meg nem értéséről tanúskodik.
Moszkva nem tartja tiszteletben a magyar nemzeti érdekeket. Orbán Viktor mindig is eszköz volt a Kreml számára EU- és NATO-ellenes céljai elérésére, e szövetségi keretek megosztására, meggyengítésére. El is dobták a volt miniszterelnököt, amint megbukott.
Ha komolyan ez a „pragmatizmus” a magyar Oroszország-politika, az nem egyebet jelent, minthogy Budapest észre sem veszi, hogy megint csak kezd eszközzé válni az oroszok kezében.
Az pedig, hogy tiszteletben tartjuk az orosz nemzeti érdekeket, nemcsak a magyar, hanem a szövetségesi érdekek szempontjából is teljesen elfogadhatatlan. A két legfontosabb orosz nemzeti érdek ugyanis egyfelől Ukrajna határainak jelentős megváltoztatása (területeinek bekebelezése) erőszakkal és lehetőség szerint az orosz befolyás kiterjesztése az ország egészére; másfelől a NATO-infrastruktúra 1997-es határok mögé történő visszavonatása. Ilyen orosz nemzeti érdekekkel szemben semmilyen „tiszteletben tartás” nem elfogadható.
A belügyekbe való be nem avatkozás szintén a megalapozatlan vágyálmok közé tartozik. Oroszország Európában mindenhol beavatkozik a belügyekbe a hibrid hadviselés keretében. Ez alól Magyarország sem kivétel. Érdemes felidézni a Telex július 27-ei, „Ambiciózus fiatal magyarokra vadászik az orosz titkosszolgálat” című cikkét, amely az orosz beavatkozás egyik máig működő esetét dolgozza fel. Igaz, az orosz beavatkozás nem annyira szemmel látható, mint a választási kampány során. Talán attól tart a magyar vezetés, hogy egy határozottabb álláspont orosz provokációkat provokálna? Meglehet. De akkor inkább azzal kellene foglalkozni, hogy Magyarország képes legyen ezek felderítésére és megakadályozására.
Végül az energiafüggés. Az olaj és gáz tekintetében a feltételek adottak a viszonylag gyors függetlenedéshez. Nem fogadható el, hogy tartani kellene a 2035-ös leválást, helyette a 2027-es, EU megszabta határidő lenne követendő. Különös tekintettel arra is, hogy az oroszok az értékesítésből a háborút, az ukrán életek kioltását finanszírozzák. Ami pedig Paks2-t illeti: kétséges, hogy az oroszok képesek-e egyáltalán befejezni a beruházást. Ez egyébként a magyar nemzeti érdekekkel is ellentétes lenne. Miközben új atomerőműre szükség van, annak a jelenleg érvényes tervek szerinti felépítése egy háborús agresszortól tenné még jobban függővé a magyar nukleárisenergia-ipart.
***
A magyar Ukrajna- és Oroszország-politika „pragmatizmusa” megmutatkozik az EU-hoz és az európai együttműködési formákhoz való „pragmatikus” viszonyban is. Az EU pénzek hazahozatala a Tisza-kormány hatalmas érdeme, mint ahogyan az is, amit a jogállam visszaépítése érdekében tesz a pénzcsapok megnyitásáért az ún. jogállamisági mérföldkövek teljesítésével. Ugyancsak kiemelkedő jelentőségű a Nyugathoz (EU, NATO) való visszatérés deklarálása, a csatlakozás az Európai Ügyészséghez, a bennmaradás a Nemzetközi Büntetőbíróságban. Hosszabb távon talán még fontosabb az euró bevezetésére irányuló szándék.
Mindez azonban szükséges, de nem elégséges. Mintha megtorpantak volna félúton. Elgondolkodtató, hogyan hivatkozik a magyar kormány a nemzeti érdekek védelmére az EU-ban a „szuverenitás” fogalmát használva. A „szuverenitás-politika” emlékeztet a rossz emlékű egykori intézményre (Szuverenitásvédelmi Hivatal), rosszízűen hangzik Európában, és a Magyarország iránti bizalom helyreállítását illetően kontraproduktív.
A szuverén nemzeti érdek nem állítható hangsúlyosan szembe az integrációval, az Európai Unióval. Az EU-ban azok az országok a „legszuverénebbek”, amelyek a leginkább integráció-pártiak, s „felvéve a fordulatszámot”, gazdaságilag, pénzügyileg, politikailag a leginkább együttműködnek.
Azaz azok a tagállamok, amelyek döntően a föderáció irányában mozdítják az uniót. Ilyen elmozdulás nélkül elképzelhetetlen, hogy az EU megőrizze világgazdasági súlyát, e nélkül csak lemarad a gazdasági versenyben. És ami a legsúlyosabb érv a föderáció mellett: anélkül Európa nem válhat fajsúlyos külpolitikai aktorrá a multipolarizálódó világban és nem lehet képes megteremteni az Amerikára egyre kevésbé támaszkodó, önálló védelmi képességeit.
Az ebben a mélyebb együttműködésben résztvevő országok a meglévő kooperációs formákon túl újabbakat alakítanak (lásd fentebb). Aki kimarad, az lemarad. (Magyarország ugyan részt vesz az Ukrajnát támogató ún. Ramstein csoportban, de igen passzív. Budapest tréninggel és képzéssel vesz részt a csoport Aknamentesítési Koalíciójában is. Magyarország részese még a Közép-európai Védelmi Együttműködésnek – Ausztria, Csehország, Szlovákia, Szlovénia és Horvátország mellett.) Egy „szuverénkedő” Magyarország hozzájárul a többsebességes Európa kialakításához, amelynek óhatatlanul a peremén foglal majd helyet. Kimarad abból a „magból”, amellyel egyre szorosabban együttműködnek más, nem EU-tag szövetségesek.
Ezért nem jó a „szuverén nemzeti érdekek” folyamatos hangsúlyozása. Nem teremti újra a Magyarország iránti bizalmat, nem emeli vissza teljes egészében az országot az EU-ba, és nem teszi lehetővé az új, alakuló együttműködési formákba való belépést és integrálódást. Ez utóbbi pedig kulcsfontosságú lenne ahhoz, hogy Magyarország a formálódó európai biztonsági architektúra része legyen, és abból profitálva részt vehessen a kapcsolódó hadiipari együttműködésben. Az egyik akadály, hogy Budapest elzárkózik Ukrajna fegyverekkel való segítésétől – márpedig Kijev katonai támogatása az egyik alapja az újabb együttműködési formáknak.
***
1661-ben Zrínyi Miklós pontosan látta, hogyan hat a „török áfium” Magyarországra, a magyarságra. Miért hat a külpolitika irányítóira még mindig az „orosz áfium”? Miért nem ismerik fel, hogy mennyire radikálisan kellene megszabadulni az orbáni külpolitikai örökségtől? Miért nem ébrednek rá, hogy – az Oroszországot általában elítélő „irányelveken” túl – a magyar-ukrán, magyar-orosz és magyar-európai kapcsolatok terén kidolgozandó új megközelítésekre, stratégiai irányokra, az „orosz áfium ellen való orvosságra” lenne szüksége Magyarországnak?
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2026. augusztus 27-én.
A szerkesztő megjegyzése
Tanulság: a legjobb szerző, a legjobb rovatvezető, a legjobb szerkesztő, a legjobb lap is tévedhet (ezért nem árt minden szinten ellenőrizni a tényeket), közösen a helyes megoldást is megtalálták: a cikk belsejében közölték a mondandója lényegát érintő kiigazítást. Így végül nem maradtunk rossz szájízzel, és azzal a következtetéssel, hogy a Tisza = Fidesz.2…
