Nem tudok elfogultság nélkül írni az emlékirat-irodalomról, mivel magam is memoárok szerkesztgetésével s a magam emlékeinek rendezésével foglalkozom. Ezért nem vállalkozhatom arra, hogy emlékirat-irodalmunkról irodalomtörténeti áttekintést adjak; ezt a munkát a szakmán kívülállóknak kell elvégezniük. Lemondok hát a névsorolvasásról és a teljesség igényéről, le a műelemzés és a kritika kötöttségeiről, s kezdem azzal a vitára ingerlő állítással, mely szerint Erdélyben évszázadokon át a memoár-irodalom virágzott a leggazdagabban.
Úgy is mondhatnám – a szakmai elfogultságot egy kis lokálpatriotizmussal megtoldva –, hogy az emlékirat-irodalom sajátosan erdélyi műfaj. Amennyiben egyáltalán az. Mert az irodalmi műfajok szentháromságán, a lírán, eposzon és drámán kívül még vannak aprószentek, vannak irodalmi formák és csoportok, s ha ezek között keressük az emlékiratot vagy memoárt, akkor azt valamelyik alosztályban találjuk szerényen meghúzódva.
S hogy még jobban elbonyolítsam a kérdést, arra is hivatkoznom kell: nehéz különbséget tenni az emlékirat és az önéletrajz között. Mindkettő szerzője olyan eseményről számol be, amelyet átélt, azzal a különbséggel, hogy az emlékiratíró a történelmi tablóra helyezi a hangsúlyt, az önéletrajz írója pedig saját jellemfejlődését igyekszik irodalmi eszközökkel hitelesíteni. Abban azonban megegyezik az irodalmi műfajok változatainak ez a két ikertestvére, hogy minden oldalról gyanakodva tekintenek reájuk. Az irodalmárok a történettudomány, a történészek a szépirodalom körébe utalják annak a munkáját, aki a maga vagy más élete folyását feljegyezte. Ha történelem – úgymond –, akkor csak segédforrás a történész számára, amit kritikával kell fogadni; ha irodalom, akkor a történelmi regény egyik kezdetleges formája. Így folyt a vita, mialatt írói vénájú elődeink, a műfaji kérdésekkel mit sem törődve, írták emlékezéseiket az asztalfiók vagy az utókor, a „maradvák” számára.
Az életrajzi irodalom, természetesen, nemcsak Erdélyben virágzott. Sőt, önéletrajzíróink s memoárszerzőink sokat tanultak francia, olasz, angol elődeiktől, Richelieu-től és Saint-Simontól, Casanovától és Goldonitól, S. Pepsytől és L. Walpole-tól, akik szintén olyan eseményeket írtak le, amelyeknek maguk is részesei voltak. Ennek ellenére van egy lényeges különbség a nyugati emlékirodalom és az erdélyi között. Nyugat-Európában az emlékirat-irodalom a polgárság hatalomra törésének korában alakult ki, itt a nemesség uralma idején. A mi emlékirataink szerzői a hűbéri osztály köréből kerültek ki, s kisebb mértékben a városiak közül, amilyen, például, Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi szabómester volt, aki nagyapjának, Borsos Sebestyénnek 1580-ban megszakadt krónikáját folytatta, és a céhmester szemszögéből írta le az eseményeket.
Ahhoz, hogy emlékirat szülessék, először rendszerint történnie kell valaminek, amire érdemes emlékezni. Különben a szürke hétköznapok leírása nem hivatásos író tollával, még ha a történész szempontjából értékes adatokat tartalmaz is, unalomba fullad. Ezért van az, hogy például a francia forradalom után se szeri, se száma a visszaemlékezéseknek: bennük a legtöbben a maguk szerepét igyekeznek tisztázni, vagy általánosítani a forradalmi tapasztalatokat.
Nemcsak a háborúban, hanem forradalmak alatt is hallgatnak a múzsák, hogy azután felszabadulva énekeljenek. Ezért a memoár békés korok szülötte, hazai történelmünket tekintve azt is mondhatnák, hogy elsősorban változásokat követő koroké. A fejedelmi korban például a történelem elnyomta az irodalmat. Ahogy azonban II. Rákóczi György vert seregének menekültjei hazatérnek Lengyelországból, s az erdélyiek gyűjteni kezdik az aranyat váltságdíjnak a krimi tatár fogságba hurcolt vitézekért, a közéletből kiszorult írástudók távol hazájuktól vagy kényszerű magányukban hozzálátnak életük és koruk leírásához. Az önéletrajzok és emlékiratok szerzői államférfiak és katonák, akik a fegyvert tollal cserélték fel. Róluk is elmondható, amit az egyik munteniai követ Dimitrie Cantemir moldvai fejedelemről, a tudós történetíróról jelentett: „Könyvvel és fegyverrel körülvéve találtam, miből arra következtethetek, hogy mindkettőhöz vonzódik.”
Ez az emlékiratokban tükröződő múlt lehet, hogy szegényes, de számunkra felbecsülhetetlen, mert a miénk, nemzetiségi tudatunk egyik tényezője. Olyan emberek életét tartalmazza, akik nagy alkotások helyett gyakran a legtöbbet őszintén leírt életükkel tették. A kiválóak munkássága pedig átnyúlik a jelenbe és magatartásra ösztönöz, mai életünk hatótényezőjévé válik. Nem lezárt fejezet, hanem fundamentum. Hiszen a múlt nem mögöttünk van, hanem alattunk. Azon állunk.
Az önéletrajzi és memoárirodalom hőskora Erdélyben a XVII. és XVIII. század fordulója, klasszikusa pedig Bethlen Miklós. Nagy műveltségű, világlátott főúr, de ugyanakkor építőmester és kereskedő. Ő lát a legmesszibbre, ő törekszik a legtöbb tárgyilagosságra. Vele indul meg az új típusú önéletírás, amelyben a szerző felfedezi saját életének értékét és művészi formára törekszik, ugyanakkor igazolni igyekszik munkásságát az utókor előtt. Stílusában biblikus régiesség, barokk lendület és a polgári irányú próza elemei fonódnak össze. Egyforma nyíltsággal ír fiatalkori kalandjairól, amikor nála a Vénusz mindennapos volt, és Teleki Mihály kancellár praktikáiról, aki őt is el akarta veszejteni. Tanulmányai során eljutott egészen Angliáig, politikai pályája a kancellárságig ívelt. Nevéhez fűződik a Diploma Leopoldinum, de csalódnia kell a Habsburgokban, s amikor Olajágat viselő Noé galambja című röpiratában Nyugathoz fordul segítségért – levelét elfogják, őt magát Bécsbe internálják. Nem az egyetlen eset. Fogságában írja meg Magától igazán írott életét.
Önéletrajzaink jelentős része fogságban vagy emigrációban íródott. Kemény János, a későbbi fejedelem, a krími Kaloda várában emlékezik, s erős megjelenítő erővel írja le életét és korát, találó jellemrajzot nyújt a két Rákócziról, Vasile Lupu moldvai és Matei Basarab munténiai fejedelemről. Ha Kemény a Krímben írta meg önéletrajzát, II. Rákóczi Ferenc Franciaországban kezdi és Törökországban végzi visszaemlékezéseit; a Vallomásokat latin, az emlékiratot francia nyelven. Ha Kemény „kedves atyafiainak és gyermekeinek emlékezetül” ír, Rákóczi „a szíveket vizsgáló istennek” vall. A katolikus Rákóczihoz hasonlóan csak a református Bethlen Kata, az első és legnagyobb női emlékiratíró, tud így feloldódni a hitben. Ő maga nem külső, hanem belső emigráns – Olthévízen morzsolja életének napjait. Pápista férjhez kényszerítették, erőszakkal vették el tőle első házasságából született gyermekeit, a második házasságból valók meghaltak, s Árva Bethlen Kata – ahogy magát ezután nevezi –, ez az asszony-Jób mégis a megnyugvás ösvényeit járja, amely Descartes-tól Rousseau-ig vezet. Megtört lélek, de ugyanakkor rátermett gazda, pártolja az ipart, iskolát patronál, amint tudós házi papja, Bod Péter feljegyezte.
Az eseménytelen, a hanyatló guberniumi korban születik meg a legtöbb memoár. Akkor sírja el a transzilvanista Cserei Mihály Erdélynek Magyarországtól származó romlását; Apor Péter pedig „Erdélynek régi együgyű alázatos állapotjából koldusságra való változásá”-ról ír. Mindketten a magyar nemesség labanc pártjának felfogását tükrözik. A reformkorban aztán elapadnak a visszaemlékezések, s helyüket az útinapló foglalja el. Wesselényi Miklós angliai, Bölöni Farkas Sándor amerikai utazásáról ír mozgósító erejű beszámolót. Csak a forradalom és a szabadságharc után van ismét mire emlékezni.
Az irodalomból és a politikából egyaránt kikopott Jósika Miklós, az aulikus Jósika család szabadelvű sarja, az „egyetlen becsületes Jósika” – ahogy nevezték –, Drezdában emlékszik vissza a reformkor Kolozsvárjára. S minden emigránsnak van egy hazai ellenpontja: Pálffy János, a békepárti, tarcsafalvi birtokára vonulva Udvarhelyszéken a visszaemlékezésnek azt az eredeti formáját választja, hogy névsorba foglalva jellemzi kortársait – póz nélkül, sértődötten, keserűn. Kár, hogy csak a K betűig jutott el. Emlékiratot különben nem mindig a kor legkiemelkedőbb államférfiai, tudósai, írói írnak. Wesselényi Miklós, a reformnemesség erdélyi vezére, úti naplón kívül politikai pamfleteket írt; életét, tetteit vadásztársa, Újfalvi Sándor emlékiratából ismerhetjük meg. A múlt század második felének első közéleti embere, Mikó Imre sem hagyott hátra önéletírást; megírta viszont Benkő József, a történetíró és botanikus életét.
Ennyi kútfő jellegű és ugyanakkor irodalmi alkotásnak is rangos hazai emlékirat után hogyan lehetett még kedve és mersze valakinek önéletrajzot írni? Az önéletrajzok, emlékiratok, krónikák íróinak – szerencsére – nem volt ilyen gátlásuk, mert a klasszikus erdélyi memoárokat nem ismerhették. Azok ugyanis sokáig leveles ládákban porosodtak, s amikor nagy későre kinyomtatták őket, akkor is csak szűk körben váltak ismeretessé. Több mint két és fél század telt el Szamosközi István halála után, amikor Báthori Zsigmondról és Endréről, valamint Mihai Viteazulról írt krónikáját kiadták; kétszáz évig feküdt kéziratban Szalárdi János levéltáros Siralmas krónikája a két Rákóczi koráról, a Kemény Jánosé és a Bethlen Miklósé másfél századig. Az egyik önéletrajz nem hatott a másikra, azért is olyan sokszínű memoárirodalmunk. Az önéletíró mindig autodidakta volt, mindig mindent elölről kezdett, mintha az önéletírás módja is olyan egyedi lenne, mint az emberélet, amelyből sohasem alakul egyformán kettő, akárcsak a fán sem nő egyforma két levél.
Önéletrajzot ír – említettem már –, aki felelősséget érez önmagával és a jövővel szemben, hogy kivételes ismereteit az utókor számára átmentse, vagy bizonyságot tegyen történelmi eseményekről, amelyeknek már csak ő az élő tanúja. Önéletrajzot ír az, aki a kortársak elsőfokú ítélete ellen fellebez, s egy „jobb kor”-tól várja igazának elismerését, „mely után”… Önéletrajzot ír az, aki ezt a módját választja a múlandóság elleni harcnak, aki így végrendelkezik s önmaga szobrát faragja ki ama bizonyos márványszoborcsoport számára, amely az „eszmék győzedelmét” fogja hirdetni.
Nem ír önéletrajzot az, akinek nem kenyere az írás. Nem ír önéletrajzot az, aki szívesebben éli, mint tükrözi az életet, s többre becsül egy gondtalan órát az utókor kétes értékű hálájánál azért, amit töprengve papírra vet, vagy aki azzal hárítja el a felelősséget, hogy „az én életem nem is volt érdekes”. Nem ír önéletrajzot a szerény, szemérmes ember; de van, akinél ez csak álszemérem s jó néven veszi, ha más írja meg életét. Végül az sem ír önéletrajzot, aki nem tartja magát elég idősnek ehhez. A memoár ugyanis – öreg emberek műfaja.
Memoárt írni könnyű is, nehéz is.
Könnyű, mert a cselekmény adva van. De élveboncolássá válik, ha valaki nemcsak leírását adja életének, hanem önmagát elemzi; nemcsak a kor, hanem önmaga felett is ítéletet mond. Volt, aki elégette vallomásait; volt, aki úgy rendelkezett, hogy csak halála után bizonyos idő múlva hozzák nyilvánosságra; volt, aki csak magának, családjának írt, és lemondott a nyilvánosságról. S volt, aki egyszerűen palackot dobott a tengerbe, – a jó szerencsére bízta, hogy megtalálják és közzéteszik-e valaha élte féltett kincsét.
Ma, a gyorsuló idő korában, nemcsak a futurológia, hanem a múltkutatás üteme is fokozódott. Az elfekvő memoárok megjelentetése, a régiek újrakiadása rendszeresen folyik. Jelentős kiadványunk volt a Szolnok-Doboka megyei kisnemes, Rettegi György XVIII, századi emlékirata. Benne a hűbéri rend bomlása tükröződik, s a Horia-forradalom veti előre árnyékát. Életrajzi irodalmunk nemesi klasszikusai mellett szóhoz jutnak a polgári írók. Nemrég két kiadást ért meg Bethlen Gábor portai követének, a marosvásárhelyi Borsos Tamásnak az önéletírása és naplója. S szóhoz jutnak a korukban kevésbé jelentős, de azt számunkra új oldalról bemutató plebejusok, mint a császári katonatiszt Wass Pál, aki mindennapos jegyzőkönyvében mesél a 48 előtti Ausztria és Olaszország viszonyairól – másként, mint az, aki tanulmányúton járt ott.
Legújabb emlékiratirodalmunk egy része is dokumentum értékű, más része valóban írói alkotás. De mind a kettőnek az olvasóközönsége vetekedik a tulajdonképpeni szépirodalom kedvelőivel. Egyik legnagyobb könyvsikerünk egy falusi ember visszaemlékezése volt a saját maga és író-bátyja fiatalkorára: a Vadon nőtt gyöngyvirág. Tamási Gáspárról van szó, aki nemrég tette le a kiadó asztalára emlékezéseinek második kötetét. A kétkezi munkás szólal meg Kovács István visszaemlékezéseivel; a munkásból értelmiségivé lett Veress Pál számol be az illegális munka kockázatairól és buktatóiról a két világháború között. Antal Dániel emlékeinek az EMGE gazdatanfolyamairól szóló része számot tarthat a gazdaságtörténet figyelmére is, míg a nemrég elhunyt gépészmérnököt, Lám Bélát egy valóságos hadifogolyregény, A körön kívül avatta íróvá.
A Kriterion Könyvkiadó keresett kiadványai az írói önéletrajzok. Kár, hogy több közülük csak a szerző gyermekkoráról és fiatalságáról számol be. Kemény Jánosnak, a Kakukkfiókák szerzőjének akkor hullott ki a toll a kezéből, amikor az Erdélyi Helikon történetének elmondására került volna sor. Szentimrei Jenő is csak az első világháborúig jutott el a Városok, emberekben: megírta Nagyenyedet, Sopront és Alvincet, de rossz szíve felmondta a szolgálatot Kolozsvár előtt, ahol pedig élete java részét töltötte. S ha a prózaírók emlékirataiban a korrajz, a költőében az önéletrajzi vallomás tolul előtérbe, mint Bartalis János Az, aki én voltam című emlékezéseiben. Van aztán két memoárírónk, aki szabályos időközökben hoz nyilvánosságra egy-egy fejezetet életéről. Nagy István a Sáncalja, a Ki a sánc alól! és a Hogyan tovább? szerzője önéletrajzának már a negyedik kötetét is megírta családjáról, az osztályharcról, íróvá éréséről. Kacsó Sándor életpatakja, Virág alatt, iszap felett, a nemrég megjelent második kötetben dagadt folyóvá, magával sodorva egy viharos emberöltő publicisztikájának tajtékját. És ki nem ír emlékiratot? A kilencvenéves Kós Károly, aki szerint minden önéletrajzíró többé-kevésbé – füllent. Ami, ha nem is értünk egyet vele, kétségtelenül határozott álláspont.
Elég sok „rosszat” mondtam memoárirodalmunkról: az emlékirat műfaji jellege kérdéses, a változásokat követő korokra jellemző, az öreg emberek műfaja, az emlékiratírók sokszor nem a kor nagy emberei, és sokak igazmondásához is szó fér. Ennek ellenére kitartok eredeti álláspontom mellett, hogy az emlékirat nálunk fontos műfaj. Sőt azzal egészítem ki, hogy nemcsak a múltban volt az, hanem a mai romániai magyar irodalomban is határozott hangsúlyt kap. Mert mi más volna az Anyám könnyű álmot ígér, ha nem önéletrajzi vallomás? Maga az indítása is így hangzik: „írhatnál rólunk is valami könyvet!” Bálint Tibor Kálmánkájára is ráismerni a Zokogó majomban a külváros jobb életre vágyó hősei között. Időrendben mind a két regényt megelőzi, de „késői visszapillantás”-ával kiegészítve most már igazán önéletrajzi vallomássá vált Méliusz József Sors és jelképe, egy erdélyi utazás regénye 1943-ban, amely harminc évvel később végződik. Arról nem szólva, hogy egész prózánk tele van önéletrajzi elemekkel. A kérdés csak az, hogy ki tudja áttétesebben és magasabb művészi szintézisben bemutatni azt, amit az emlékirat szerzője közvetlenül és mindig első személyben elmond életéről, kortársairól, korának eseményeiről. Mert itt válik el a szépirodalom a dokumentumirodalomtól.
Megjelent A Hét V. évfolyama 16. számában, 1974. április 19-én.
