Kossuth-díjat Ambrózy Áronnak! A kormánypárti propagandista az Én, a kétarcú szerzőjeként nemcsak a képregény zsánerét definiálta újra, de a politikai kampányt is új szintre emelte, és a vallomás szépirodalmi műfajában is maradandót alkotott. Munkája annyira innovatív és bátor, hogy a Kossuth-díj talán nem is fejezi ki a nemzet (várható) csodálatát: ha néhány nyomasztó regényért Nobelt lehet kapni, akkor az Én, a Kétarcú velejéig pozitív, patrióta és megdöbbentően őszinte üzenetét is el kell ismernie a Svéd Akadémiának.
De persze maradjunk egyelőre belföldön, hiszen a képregény elsősorban nekünk, magyaroknak szól. A főhős ugyanis Magyar Péter, aki mefisztói alkut köt Brüsszellel és Kijevvel: az ország kiárusításáért cserébe mocskosul gazdag ember lesz belőle. Ezt látjuk legalábbis a felszínen, de a szerző zsenialitását dicséri, hogy ennél lényegesen többről szó az Én, a Kétarcú. Az ördögi szuperhős mögött ugyanis egy érzékeny és esendő ember képe dereng fel, aki nem fél beismerni sokáig titkolt vágyait.
A képregényt az Ellenállás Mozgalom adta ki, vagyis a korábban Apáti Bencéhez, most a Megafon tulajdonosához köthető rohamcsapat, amely felbecsülhetetlenül sok pénzből (feltehetően közpénzből, de ezt a szervezet mindig cáfolja) működve igyekszik a legváltozatosabb módokon lejáratni Magyar Pétert. A plakátkampányok és a YouTube-hirdetések tömege után most új eszközzel próbálkoznak: képregénnyel győznék meg a magyar népet a Tisza Párt elnökének romlottságáról. Nehéz meghatározni a célközönséget, valószínűleg a kistelepülések kisnyugdíjasaira kalibrálták a kiadványt, de nem jött be a tervük, mert a boltokban – személyes tapasztalat – főként a fiatalok veszik a képregényt, a szándék pedig nyilvánvaló: meg akarnak győződni róla, hogy ez a mű valóban létezik, és nem csak egy médiahekk. Kételyük érthető, az első hírek alapján nehéz volt ugyanis elképzelni, hogy egy ennyire silány alkotás piacra kerülhet. Piacra került.
A hetvenoldalas munka Magyar Pétert, vagyis a Kétarcúként megjelenő szuperhőst követi végig a meggazdagodás felé vezető úton. A Kétarcú szimbolikusan és szó szerinti értelemben is két arccal rendelkezik: a nemzeti gúnyás sármőrhöz egy EU-s kékben pompázó, összevarrt ajkú gonosztevő kapcsolódik. Előbbi a nyilvánvaló csali: a magyarok előtt elhúzza a nemzeti színű mézesmadzagot, majd simán odaveti az országot Manfred Weber és Volodimir Zelenszkij lába elé.
– Pénz kellett, hogy legyek valaki! Lepaktáltam mindenkivel sok pénzért – ezzel a lényeglátó felütéssel indul az érzelmi és politikai hullámvasút. És ezen a szerelvényen nincsen fék. Ambrózy Áron a legszebb kormánypropagandát formálja történetté: a Kétarcú parancsot kap Brüsszelből, a Kétarcú Varga Juditot fenyegeti, a Kétarcú fiatal hölgyeknek csapja a szelet, majd az őt videózó fiatalember telefonját a Dunába hajítja, a Kétarcú a Shell és az Erste Bank képviselőivel sző ördögi tervet az ország elveszejtésére, és végül a Kétarcú Ukrajnába utazik, hogy végleg kiszolgáltassa az országot Zelenszkijnek. Mindezt egy alsó tagozatos fogalmazás szintjén, és a bugyutaságig közhelyes vizualitással.
Legalábbis ezt próbálja meg elhitetni velünk a szerző. De ne dőljünk be neki. Az Én, a Kétarcú nem Magyar Péterről szól. A képregény valójában Ambrózy Áronról szól, és rajta keresztül az összes olyan fideszes propagandistáról, aki a szíve mélyén sosem hitt a NER-ben, és a pokolba kívánja Orbán Viktort, de az egzisztenciális szorongás miatt másfél évtizede mégis tolja a kormány szekerét. A végtelenségig nem lehet bírni a gátlástalan hazudozást, és mielőtt kicsi szíve megszakadt volna, egy csodálatosan kétarcú munkával coming outolt. És micsoda színpompás menetet indíthatott el ezzel a füzettel. Hamarosan óriási lesz a tolongás a damaszkuszi úton: Deák Dániel, Bohár Dániel, Németh Balázs, Rákay Philip és Apáti Bence egymás lábát tiporva rohannak majd a megváltás felé. De már mindig is Ambrózy Áron lesz az első.
Hálásak lehetünk neki, hogy végérvényesen kicsekkolt a NER-ből, de a legnagyobb szívességet mégsem nekünk, a népnek tette, hanem Magyar Péternek. Ennél a kis füzetnél hatásosabb kampányt nem is kívánhatott volna a Tisza Párt. Akit a Kétarcú nem terel ellenzéki akolba, annak valószínűleg nincs is szíve. Ráadásul mindezt feltehetően közpénzből, ami ismét csak a szerző bátorságának bizonyítéka: volt mersze a kiszervezett vagyonból valamit visszaadni a népnek. Mintha Stan Lee-t, a képregény ősatyját a vallomás műfaját szakrális szintre emelő Szent Ágostonba oltották volna, és az egészet megfejelték Robin Hooddal: így áll előttünk pőrén az egykori propagandista.
Az pedig már csak hab a tortán, hogy a szerző a legintimebb titkait is a nagyközönség elé tárja. Elég egy pillantást vetnünk Varga Juditra, hogy megbizonyosodjunk felőle: az alkotó gyengéd érzelmeket táplál az egykori igazságügyi miniszter iránt. Kezét – a mesterséges intelligencián túl – a szerelem vezette, amikor Varga Judit törékenységében is elbűvölő alakját megrajzolta. Ahogy az egykori tárcavezető felbukkan, virágba borulnak körülöttünk a növények, a felhők mögül előbújik a nap, Orbán Viktor pedig keblére öleli Magyar Pétert, és mindannyian boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
