Csalódni kénytelen, aki a lét formálódását csodákra vezetné vissza. Ám ez nem azt jelenti, hogy nincs itt semmi látnivaló.
A csoda: a józan ésszel felfoghatatlan, a hétköznapi tapasztalatoknak ellenmondó, többnyire természetfeletti erőknek tulajdonított rendkívüli esemény. Az ember életét évezredeken keresztül kísérték az ilyen jelenségek, amelyek közül kiemelkedett a világ, az élet és az ember keletkezésének rejtélye.
Az új születésével ellentétben a hanyatlás természetesnek tűnik. Az ember tragédiája – Madách 1862-ben megjelent műve – elején, a teremtésért dicséreteket váró Úrnak, a kötekedő Lucifer szemére veti, hogy mindent elér a végső szétesés: „Míg minden megtelt, míg minden kihűlt, / És megmarad a semleges salak.” Azt, hogy a dolgok maguktól és magukra hagyva megállíthatatlanul a bomlás felé haladnak – nagyjából Madáchcsal egyidőben – 1865-ben a termodinamika alaptételeként fogalmazta meg Rudolf Clausius: a természet kikerülhetetlen tendenciája az entrópia – a rendezetlenség – növekedése, aminek következménye, hogy a létezők végzetszerűen a mozgás megszűnése irányába haladnak.
A gyökeres újdonságok keletkezése azért is tűnik olyan rejtélyesnek, mert hétköznapi tapasztalatunk, hogy a dolgok kis lépésekben változnak, a világ fokozatosan formálódik. Természetesnek vesszük tehát, hogy mindenhol a gradualitás elve érvényesül. Erre utal Leibniz aforizmája: „A természet nem tesz ugrásokat” („Natura non facit saltus”). Ám ha körbetekintünk, környezetünk, az élettelen természet, az élő világ és az emberi társadalom is tele van bonyolultabbnál bonyolultabb konstrukciókkal. Amikor valamilyen alapvetően új dolog bukkan fel előttünk, ebben ösztönszerűen a kreatív alkotás mintáját véljük felfedezni. Ugyanis életünk minden pillanatában tapasztalhatjuk, hogy a körülmények nyomására képesek vagyunk kitalálni, megtervezni, létrehozni és tökéletesíteni a dolgokat. Alkotás közben pedig átélhetjük a „teremtés” életérzését, amiről Bolyai János így számolt be apjának levelében: „semmiből egy új, más világot teremtettem”.
Ezért természetesen adódik a gondolat: ahogyan az ember kitalál és létrehoz új dolgokat, éppen úgy teremtette meg „valaki” az egész világot és „rendezte el” a dolgok állását. Mielőtt tehát a tudomány az új születésének nyomába eredt volna, mindenki elfogadta a tekintélyek által felkínált megoldást:
a keletkezés rejtélyét Isten – a teremtésmítoszokban átélhető történetként elmesélt – csodatévő „akciói” oldják meg. A világ születésének történetéből ezért kihagyhatatlannak tűnt a mindenható, spirituális lény által végrehajtott teremtés csodája. Ez magyarázza, hogy a Föld egymástól távoli pontjain, eltérő korszakokban és körülmények között élő közösségek az élet és ember keletkezésének részleteiben eltérő, de lényegét tekintve hasonló történetét alkották meg. Ezt a „megoldást” még könnyebben befogadhatóvá tették az írók, a zeneszerzők és a festők művei, valamint a filozófusok – Arisztotelésztől, Aquinói Tamáson át Nietzschéig és tovább – magyarázatai. De még Arthur C. Clark 2001 Űrodisszeia című regénye is a földönkívüliek által elhelyezett fémhasábok csodaszerű behatásának tulajdonítja az emberi értelem kialakulását.
A keletkezés problémájának megértésében Darwin evolúciós elmélete jelentett alapvető fordulópontot: tudományosan igazolható modellt kínált az élővilág „újdonságainak” keletkezésére. Az élőlények változásának – kísérletileg is tanulmányozható – alapvető mechanizmusai, az öröklődés, a mutáció, a szelekció nyomán bekövetkező evolúció az átlagemberek számára is szemléletessé tette az új születését. Fokozatosan egyre több területen és részletben tárult fel, hogy az evolúció képes magyarázni a változásokat, sőt, a keletkezés folyamatát is. Fokozatosan feltárult a valóság „rétegzett” struktúrája, amit az egymásra épülő és egyre komplexebbé váló szerveződések alkottak. (Paksi Dániel [szerk.]: Emergencia: A világ rétegzett felépítésének elmélete, 2020)
Egyre világosabbá vált, hogy a dolgok szétesését előidéző entrópia-törvény mellett léteznie kell az egyre növekvő komplexitású létezők összeszerveződését szabályozó emergencia-törvényének is. A valóságot, úgy tűnik, e két egymással ellentétes, mégis elválaszthatatlanul egybekapcsolódó alapelv – a szétesés és a felépülés törvénye – formálja.
Ebben az értelemben az emergencia egy olyan általános természeti törvénynek tekinthető, amely egy adott jelenségkörben, egy adott szinten, vagy egy konkrét fejlődési szakaszban még nem létező komplex struktúrák keletkezését, illetve az új létszintek sajátos új törvényeinek kialakulását szabályozza.
Közel egy évszázaddal ezelőtt Samuel Alexander filozófus a metafizika logikáját követve olyan fogalomrendszert alkotott meg, amelynek segítségével leírta a lét egymást követő szintjeinek egymásra épülését és sajátos egybekapcsolódását (S. Alexander: Space, Time, and Deity, 1920). A világ sajátos rétegzett szerkezetének kialakulását – egy evolúciós jellegű folyamat eredményének tulajdonítva – általános természettörvényeként mutatta be. Miközben azonban az emergenciát a létező tér-idő struktúra anyagi folyamataként írta le, számára ez elválaszthatatlanul egybekapcsolódott az „istenivel” (az istenséggel) társított magasabb szintű valósággal.
Az elmúlt évszázadban azonban a természettudományok fokozatosan feltárták, hogy a valóság egyre növekvő komplexitású konstrukciói mindig a korábbi szintek „építőkockáiból” állnak össze és szerveződésüket a természet meglevő törvényei vezérlik. Vagyis a gyökeresen új soha sem megmagyarázhatatlanul és a semmiből
– ezáltal a csoda képzetét keltve – pattan elő, hanem a „kéznél levő” elemekből fokozatosan formálódik újabb hierarchikus szintekké. Ezeket az új szerveződési szinteket azután már új – korábban nem létező – törvények mozgatják. Ezek szabályozzák az új szinteken keletkezett, a korábbinál összetettebb konstrukciók viselkedését, amelyek addig nem tapasztalt új tulajdonsággal és egészen új működési módokkal rendelkeznek. A későbbi évtizedek kutatásai – kísérletekkel és a fellelhető maradványok elemzésével – bizonyították a darwini evolúció modelljének tudományos megalapozottságát.
Ezen felbuzdulva az evolúció fogalomrendszerét fokozatosan kiterjesztették először a társadalom és az emberi tudat kifejlődésének értelmezésére, majd az élettelen természet emergens jellegű folyamataira. Első pillantásra a társadalom fejlődésének leírására az élővilág evolúció-fogalma és modellrendszere jól használhatónak tűnt. Jól példázta ezt, amikor Richard Dawkins – a gén biológiai modelljét kiterjesztve – a kultúra értelmezésére bevezette a mémek fogalmát mint a kultúra elemi egységeit, amelyek öröklődnek, mutálódnak és szelektálódnak és formálják a kultúra evolúcióját (R. Dawkins: Az önző gén, 1986). A világegyetem esetén azonban az evolúció fogalma csak metaforikus értelemben használható, és nem teszi értelmezhetővé a kozmosz emergens fejlődését.
A keletkezés rejtélyének értelmezésében 1970-es évek elején bukkant elő az úgynevezett punctuated equilibrium problémája. (N. Eldredge, S. Gould: Punctuated Equilibria: An Alternative to Phyletic Gradualism, 1972 ) A régészeti ásatások leletei – a fokozatosság szemléletmódjával ellentétben – arról tanúskodtak, hogy a fajok többnyire hosszabb ideig változatlanok, majd gyors átalakuláson mennek keresztül és hirtelen jelennek meg új fajok. Ez a tapasztalat az emergens fejlődési modell kulcskérdésévé tette az „evolúciós ugrások” problémáját. Ennek első átfogó koncepcióját Maynard Schmidt és Szathmári Eörs könyve tette általánosan ismertté (John Maynard Smith, Szathmáry Eörs: A földi élet regénye, 2017). A kutatók, könyvükben az élet keletkezésétől a nyelv kialakulásáig tartó fejlődést elemezve, leírták az evolúciós folyamat alapvető ugrásait.
A könyvben felvázolt modellt azután Szathmáry Eörs az evolúciós átmenetek elméletévé fejlesztette (E. Szathmáry: Toward major evolutionary transitions theory 2.0, 2015). Ebben az élet és a társadalom emergens fejlődésének négy egybekapcsolódó összetevőjét azonosította: (1) adottak eredetileg egymástól függetlenül létező és szaporodó egységek; (2) ezek az adott szintet szabályozó törvények alapján kölcsönhatnak és egyesülhetnek; (3) ennek eredményeként funkcionális szinergiák létesülnek az új egységek között; (4) az öröklődési rendszerben is megjelenik a létrejött új egységek megsokszorozódását szabályozó új mechanizmus. Ezek összjátékának eredményeként indulnak el a populációk egyre újabb „nagy átmenetek” felé. A kutatások azonban azt is feltárták, hogy az emergens fejlődési pályák kialakulásában alapvető szerepet játszik a változásokat vezérlő sajátos környezet megléte.
Bebizonyosodott: az evolúciós ugrásokat egy jellegzetes környezettípus – az úgynevezett evolúciósan adaptív környezet – generálja. Ezt a fogalmat eredetileg az evolúciós pszichológia megalkotói tették ismertté, mint olyan környezetet, amely egyrészt jellegzetes kihívásokat teremt és ezzel meghatározott irányba nyomja a fejlődést, másrészt elegendő időt hagy, hogy a mutációk és a szelekciók, vagy a tanulás eredményeként a változások létrejöjjenek és rögzüljenek a populációban (J. Tooby, L. Cosmides: The Psychological Foundations of Culture, 1992). A kutatások azután ennél általánosabban is bizonyították: az eltérő környezettípusok jellegzetesen különböző fejlődési pályákat formálnak ki (G. Hunt, et al.: Simple versus complex models of trait evolution and stasis as a response to environmental change, 2015). A populációk fejlődési pályája többnyire a változatlanság (stasis) vagy a véletlen sodródás mintáját követi, ritkább a fokozatos eltolódás, míg ugrásszerű változás csak elvétve történik. Mintha a környezet többnyire „hosszú pórázra” engedné a lényeket, csak néha fogja kézen, és még ritkábban ragadja fülön „őket”.
A vizsgálatok egy másik iránya kiderítette, hogy a társadalmi evolúció hihetetlen dinamikáját az idézi elő, hogy mechanizmusa részben eltér a biológiai evolúció eredeti darwini modelljétől.
Az élővilág evolúcióját a szülőktől az utódokra – „egyenes úton” – átadott gének, majd az ezek alapján, a múlt generációk szenvedései által kiformálódott adaptációk határozzák meg. Az ember viszont megszületésekor „túlélési eszközök” – gondolatok, használati tárgyak és a szervezett közösségek – egész rendszerét „örökli”, amelyet sok elődje hozott létre és amely a közösség minden tagja számára rendelkezésére áll. A közös örökségként használható eszközök rendszere az ún. elosztott (disztributív) adaptáció (E. Lamm, et al.: Human major transitions from the perspective of distributed adaptations, 2023). Ezekből őseink olyan kulturális konstrukciót építették önmaguk és a természet közé, amely enyhítette a környezet hatását, de folyamatos alkalmazkodásra is késztetett.
A kultúra elemi egységei – bot, kuckó, a viselkedés szabálya, „szervezett” csapat – már az állatvilágban is fellelhetők. Az embert tanulóképessége és az evolúciósan adaptív környezet nyomása fokozatosan egyre komplexebb szerkezetű kulturális konstrukciók létrehozására ösztönzi (C. Townsend, et al.: Human cooperation and evolutionary transitions in individuality, 2022). A társadalmi fejlődés dinamikáját ez a komplex kulturális környezet alakítja ki, azáltal, hogy folyamatos építését – a gének mutációjától és szelekciójától eltérően – alapvetően a tanulás vezérli. A történelem során a meglevő eszközök hiányosságai az új megoldások kigondolása, kipróbálása, majd fokozatos tökéletesítése útján oldódnak meg. Az ember tanulóképessége teszi lehetővé, hogy a környezet könyörtelen szelekciója ne – mint az élővilágban – az egyed pusztulásához vezessen, hanem pusztán a hibás gondolatok, a helyzethez nem illő viselkedések és alkalmatlanná vált kulturális konstrukciók cseréjére. Ám a történelmi tapasztalat és világunk jelenlegi helyzete is arra utal, a kultúraváltással történő adaptáció egyáltalán nem könnyű dolog.
Az emergencia tehát egyaránt jelen van az élettelen természetben, az élővilágban és a társadalomban. Ha rendelkezésre állnak a korábbi fejlődési szinten létrejött alkotóelemek és működési törvényeik, s ha evolúciósan adaptív környezet alakult ki, akkor szükségszerűen megy végbe az evolúciós ugrás. Ez azt jelenti, hogy az időről, időre bekövetkező „teremtődés” bele van programozva a létbe. Ez a felismerés a közelmúltban több tudományos kollektívát késztetett arra, hogy – részben eltérő koncepciót követve – nekikezdjenek az emergencia általános elmélete kidolgozásának. Az egyik csapat egy olyan keretmodellt – az „összeszerelés” elméletet – alkotott meg, amely a fizika törvényeiből vezeti le az újdonságok keletkezésének szükségszerűségét (A. Sharma, et al.: Assembly theory explains and quantifies selection and evolution, 2023). Egy másik a növekvő funkcionális információ törvényét, dolgozta ki, amely – az entrópia törvényét ellensúlyozva – szabályozná az emergenciát (Wong et al.: On the roles of function and selection in evolving systems, 2023). Végül, egy harmadik csoport a többszintű tanulás elmélete alapján a tanulás funkcióját a természet legkülönbözőbb rendszereire kiterjesztve kínál magyarázatot a lét eltérő területein bekövetkező nagy ugrásokra (V. Vanchurina, et al.: Toward a theory of evolution as multilevel learning, 2022).
Bár ezeknek a modelleknek – mint a tudományban minden új gondolatnak – szembesülni kell a kritika szelekciójával, mégis úgy tűnik: csalódni kénytelen, aki a lét formálódását csodákra vezetné vissza. Ám ez nem azt jelenti, hogy nincs itt semmi látnivaló. A „teremtődésben” ugyan nincs semmi rendkívüli, hiszen minden a természeti szükségszerűség logikája szerint zajlik, ám
a tudományos haladás nem csökkenti, inkább növeli a megismerésre váró rejtélyek számát.
Hogy csak egyet – az engem most leginkább érdeklőt – említsek: vajon az ember „után” is folytatódik-e az emergencia, valamiféle poszt-humán – az emberi és a mestersége intelligenciát összekapcsoló – kozmikus szerveződés irányában? Nem lebeszélni, inkább bátorítani kell a világra rácsodálkozni törekvő érdeklődést: nincs elvi korlátja a megismerésnek. Munkára fel tehát felfedezni akarók és megérteni vágyók!
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. március 10-én.
