Ellensúly

Mind több derű, mind több vihar mögöttem.
Tücsökcirpelés, varjúkárogás.
Repülőtér vagy vasútállomás.
Terjeszkedik a táj, ahonnan jöttem.

Az otthon nem kisebb, hanem nagyobb.
Több szerelem. Több gyűlölet. Több kétely.
Kevesebb feladat. Több számbavétel.
Nem mondom, hogy leszek. Hiszen vagyok.

Kapaszkodom. Hátul színes mező.
Felgyűlt már, ami volt. És egyre nő.
Fogy a víz, fogy a fény. Így a tetőre

érek hamar. Van-e még nehezék,
hogy fel ne billenjen a múlt? Elég
súly van-e még elöl? S mennyi időre?

Isten könnyelmű

Süti a nap a rég elfonnyadt lombot.
Isten könnyelmű. Vagy csak belevét?
Nem kellene, de szórja a reményt.
Nézem a kertet. Nyújtózik már. Boldog.

Fölöslegesen. Tél jön. Kár örülni
még egyelőre. Mindent behavaz
könyörtelen fehérrel ugyanaz
az Úr. Ki kell hát várni. El kell tűrni

a romlást, s nem szabadna ellazulni.
Nem nyílni kell még, hanem inkább hullni.
Vajon? Hisz úgy teljes körös-körül

minden, ha terve nincs. Csak félve mondom.
Nem döbbenek meg sok boldog bolondon.
Irigylem azt, ki cél nélkül örül.

Fergeteg

Hozott anyagból dolgozom. Fehér
szirom tavasszal. Mennyi lehetőség.
Vérvörös almák és vajsárga körték
ígérete. Mindennél többet ér

a képzelet, ha mégis van miből.
Néhány lassan szállongó hópehellyel
sűrű hófúvást mímelhet az ember.
Így élek én is. Amikor kidől

egy fűszál, korhadt tölgyfává nagyítom.
Hogy ez csak fikció? Tehát hamis?
Csak annyira, mint mi magunk. Vagyis

kevésből kell sokat álmodnunk titkon.
Ilyen a vers. A kép. A szeretet.
Egy-két pehelyből sötét fergeteg.

Ugyanabban a kertben

Ugyanabban a kertben minden évben
ugyanolyan tücskök a fű között,
ugyanolyan angyalok s ördögök
versengenek értünk, hogy vajon ébren

vagyunk-e, és most is ugyanolyan
álmot álmodunk-e még újra s újra,
ugyanúgy hangoskodva s elhalkulva
utána, ugyanolyan boldogan,

hogy hátha mégis ismételhető
és fűszálanként is átélhető,
mit eddig számtalanszor körbejártunk,

mert erről van szó, hogy az életem
bármeddig tartson, mégis végtelen,
ha nem magunkra, egymásra vigyázunk.

Tetőtér

A mennyországra nyílik minden éjjel
a tetőtéri ablak. Sárga folt
csupán, de mégis úgy süt ránk a hold,
mint Isten arca. Úgy telik meg fénnyel,

úgy nő meg újra s újra, mint aki
nem tud egyszerre látszani és látni.
Akárcsak mi. Mögöttünk már hazányi
emlék, lehetne világítani

vele. Előttünk háznyi képzelet,
szobányi álom. Felhős képeket
nézegetünk, míg végül belealszunk.

Kisebb ugyan, de csak miénk a kép.
Este egy csillag. Reggel egy veréb.
Nézi magát Isten. Nézi az arcunk.

Mégis elhiszem

Reggelre mindent beborít a hó.
A táj megújul. Így szokás ez télen.
Feltámadásra várni hófehéren.
Vagyis halottfehéren. Takaró

csupán, ahogy nevezzük. Mert alatta
megáll ugyan a rothadás, de csak
látszólag változik. Erőre kap,
és ott folytatja, ahol abbahagyta.

Régóta ámít. Sokadjára látom,
már szinte gúnyolódik a halálon,
mégis sokadszor elhiszem neki,

hogy én is egy metaforában élek,
s ha múlik a test, feltámad a lélek,
míg menny és pokol egymást élteti.

Másképpen szól

A formától függ minden? Így igaz.
Mintha az összehajtható idővel,
akár egy könnyű papírrepülővel
kísérleteznénk. Jól hangzik. Vigasz

vagy inkább vád? Hogy semmi tartalom?
Bárkinek szolgál, aki megtanulja
s a hozzáértést csodának hazudja?
Másképpen szól, ha kész van. Hallgatom

rémülten. Szól? Száll? Már formája van.
Belőlem lett-e? Nem, de általam.
Semmi sem számít, csak az, hogy repülhet

egy másodpercig. Vagy sokkal tovább.
Csodálom folyton-folyvást a csodát,
hogy egy papírlapon angyalok ülnek.

Halálfogytiglan

Mint mamutok egy barlangrajzba zárva,
kihaltak rég, de halhatatlanok,
s akárcsak Mona Lisa mosolyára,
ha rájuk nézek, ismét mind ragyog,

mert nem múlhat el, ami már nem él,
és mégis látszik. Megfejtetlen álom
egy újra s újra megfejtett világon.
Nem kételkedik. Nem fél. Nem remél.

Velünk van. Mindegy, milyen múzeumban.
Altamirában? Vagy éppen a Louvre-ban?
Mekkora nevetség! Hogy nyomot hagyunk

örökre? Vagy legalább halálfogytig?
Hogy nem tűnik el mégsem, ami porlik?
S hogy nem addig vagyunk, amíg vagyunk?

Poétai számvetés

Akárcsak a festők, szabott keretben,
amely üres még, de a forma kész.
Míg modelljére oda-odanéz,
feléli lassan. Mert felejthetetlen

lesz úgyis majd a vásznon. Nem siet.
Próbálgat ezt-azt. Néha még letörli.
Teremteni éppen olyan, mint ölni.
Megörökítve semmisíti meg,

akit szeret. Ebből táplálkozik.
Miközben azt hiszi, nem változik.
Pedig így tartalommá lesz a forma,

s hiába képzeli, hogy megmarad,
mi mulandó. Kezéhez vér tapad,
nem festék. Inkább élni kellett volna.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 7. számának Vers rovatában 2026. február 13-án.