6
2005. május 5.
„egy szép mondat olyan érték, amit nem vehet el tőlünk senki”
– Beszélj arról, hogyan kerültél egy irodalmi lap szerkesztőségébe!
– Még eltelik egy kis idő, és mi magunk sem fogjuk érteni, hogy mi történt 1989 előtt, nemhogy a nálunk jóval fiatalabb nemzedékek, amelyek nem is érték meg azt a kort. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a világban jelenlévő rossz és jó aránya nem nagyon változik, és minthogy ebben a mostani szabad világban is elég sok rosszal találkozunk, nehezen tudjuk elképzelni, hogy az ennél sokkal rosszabb is lehetséges volt. Márpedig így volt, csak persze az ember a diktatúra rácsai között is megtalálja a maga szabadságát, ha kellő eréllyel és kellő kitartással keresi, és még elégtételei is lehetnek. Miért mondom ezt? Azért, mert gondolkodom a kérdéseden: hogyan kerültem az Igaz Szóhoz? Ma a válasz az lehetne: úgy, hogy fölvettek, vagy hogy odamentem. Igen, csak lassan elfelejtjük, hogy akkor volt egy kötelező kihelyezés az egyetem után, erről már beszéltünk. Marosszentannán tanítottam, három évig kötelező volt az embernek ott dolgozni, ahová kihelyezték, ha nem akart állás nélkül maradni. És akkor nyilván nem úgy volt, hogy fizetés nélkül meg lehetett volna élni különböző ösztöndíjakból vagy esetleg „szponzorizálásból”, ahogyan ma mondják. A három év kötelezettség alól csak nagyon nehezen lehetett felmentést szerezni. Én akkor a Napsugár című gyereklaphoz akartam eredetileg menni, erről is beszéltünk már. Aztán amikor a kihelyezésig jutottunk, kiderült, hogy nem tudják elintézni a fölvételemet a laphoz. Egyébként el kell mondanom, hogy rá néhány évre aztán megint hívtak Napsugárhoz, és akkor el is intéződött volna. Akkor meg azért nem mentem, mert ezt összekapcsolták azzal, hogy később vállaljam el a lap főszerkesztését. Farkas János, az akkori főszerkesztője a Napsugárnak, de Fodor Sándor is, Kányádi Sándor meg mindannyian, akik ott dolgoztak a lapnál, Veress Zoltán meg Bálint Tibor is egyetértettek ezzel, tehát nagyon hívtak, de azzal a szándékkal hívtak, hogy mivel Farkas János készült nyugdíjba, ez a hetvenes évek végén volt egyébként, legyek majd az utóda. Ami azonban – és ezt is elmondták őszintén –bizonyos kötelezettségekkel is járt volna, ezt mindannyian tudtuk. Tehát akkor nekem kellett volna, még egy ilyen gyereklapba is, bizonyos szövegeket megírni.
– Ők pedig kényelmesen elszerkesztgettek volna…
– Nem, nem erről van szó, ezzel ne tréfáljunk, én csak jót tudok mondani róluk, nagyon szerettem őket, és tudtommal ők is kedveltek engem.
– Tőlük senki sem akart főszerkesztő lenni?
– Nem, az ő esetükben már nem merült volna fel akkor. De azt hiszem, őket nem is nevezték volna ki. Én akkor még fiatal voltam, tehát nem mögöttem volt az út, hanem előttem. Egyébként becsülöm máig, amit a főszerkesztő, Farkas János annál a lapnál csinált, és ahogyan azt a gyereklapot megtartotta egy jó irodalmi műhelynek, meg a gyermekek számára fontos fórumnak, s főleg, hogy ott kiváló költők és írók számára biztosított alkotási lehetőséget. Ezzel nem is volt semmi gond, csak egyszerűen volt egy ilyen, hogy ők úgy szerettek volna engem odavinni, hogy vállaljam el azt is, ami főszerkesztéssel jár. Ezt nem vállaltam, és így maradtam az Igaz Szónál, mert akkor már ott dolgoztam. És akkor vissza is térnék arra, hogyan kerültem az Igaz Szóhoz.
– Említetted, elég körülményesen.
– Ismétlem, akkor minden fiatal írónak vagy költőnek az volt az álma, pontosabban az jelentette az igazi esélyt, hogy egy kiadónál vagy szerkesztőségben dolgozzék. Ez egy szabadabb élet lehetőségét kínálta, sokkal kevesebb kötöttséggel, módot az írásra, az irodalmi életen belül. Tehát abban a világban ez volt a tartós alkotó munka szinte egyedüli lehetősége: ha szerkesztőségben dolgoztál. Nem újságíróként, hanem szerkesztőként. Nyilván egy irodalmi havilapnál más volt, még akkor is, ha annak a lapnak a főszerkesztője Hajdu Győző volt, bár azért ő később, a nyolcvanas években kompromittálta igazán magát, de már akkor is enyhén szólva rossz volt róla az irodalmi életen belül a vélekedés. Azon kívül, hogy elismerte mindenki, ezt én magam is el tudom ismerni, hogy nagyon jó szerkesztői és menedzseri képességei voltak. Csakhogy rosszul sáfárkodott velük. Végig kiszolgálta a Ceauşescu-rezsimet.
– Tehát a lapot ő biztonságosan vezette.
– Ismerni ismerte az értékeket, ő maga is igyekezett jó írókat odavinni a laphoz. Székely János például egyik legkiválóbb írónk volt, ott töltötte az életét az Igaz Szónál. Nekem pedig nagyon jó barátom volt már egyetemista koromban a nálam egyébként kilenc évvel idősebb Gálfalvi György, aki már akkor az Ifjúmunkás szerkesztőjeként dolgozott, amikor én még középiskolás diák voltam Kézdivásárhelyen, és megkeresett engem külön, és már középiskolás koromban tiszteltem őt. Kiváló riporter volt, az Ifjúmunkásban akkor bizony nagyon is bátornak számító riportjai jelentek meg. Amikor Kolozsváron voltam egyetemi hallgató, a kapcsolatunk fönnmaradt, és végül az ő hívása döntötte el, hogy Maros megyébe mentem, Marosvásárhelyre helyeztek ki. Így kerültem az Igaz Szóhoz, nem rögtön, hanem két év után. 1976 őszétől lettem szerkesztő az Igaz Szónál, és ’76-tól ’89-ig, végül is tizenhárom esztendőt töltöttem el ott. Egy szobában dolgozhattam Székely Jánossal és Gálfalvi Györggyel, majd Nemes Lászlóval, ő valamivel később került oda, mint én, és kollégám volt még Jánosházy György. Különböző alkatú, temperamentumú, meggyőződésű emberekről van szó, tagadhatatlan, hogy emberileg a legközelebb Gálfalvi György volt hozzám, és nem tudom, hogy neki ez mit jelentett, de én a vele való szoros barátság és együttgondolkodás nélkül nem tudtam voltam ezt az Igaz Szós korszakot végigcsinálni, mert még egy irodalmi lapnál is mindennapi dilemma volt a munkánk, nap mint nap gyötrődés és idegfeszültség. Ez még egy havilapnál is így volt.
– A Hétnél is, persze… más volt a ritmus.
– Igen-igen, de hát te nagyon jól tudod, hogy miről van szó, rá akartak állandóan kényszeríteni, hogy tegyük le a garast.
– Nálam egyszerűbb volt, kevésbé kellett, mert a tudomány rovatról volt szó.
– Ki-ki próbált kibújni, természetesen, de akkor ez volt a legnagyobb problémánk. Ez volt a legrosszabb ebben a tizenhárom évben, hogy állandóan rá akartak kényszeríteni erre. Viszont meg kell mondanom, hogy ugyanakkor rendkívül sokat dolgozhattam magamnak, vagyis írhattam verset, kritikát, esszét, hiszen a szerkesztőségben, te is tudod, bementünk olyan kilenc és tíz óra között, és legkésőbb két órakor hazamentünk… Emellett pedig központ volt a szerkesztőség, értelmiségi központ. Sokkal kisebb volt akkor Erdély és Románia a magyar értelmiség szempontjából, mert sokkal közelebb voltunk egymáshoz. Ha valakivel történt valami Szatmárnémetiben vagy Sepsiszentgyörgyön, esetleg Bukarestben, azt azonnal tudtuk, és fordítva. Tudtunk egymásról, ismertük egymást, kicsi és szolidáris volt az erdélyi értelmiségi világ és ezen belül az írói társadalom. Azt gondolom, hogy ahhoz képest most tágabb lett a világ, de hidegebb. Sokkal! Nem tud egymásról Sepsiszentgyörgy és Szatmárnémeti, Nagyvárad és Csíkszereda, vagy nagyon keveset. Persze, az önvédelmi helyzet volt, amikor tudni kellett egymásról, védeni kellett egymást, támaszkodni kellett egymásra. Ez alapvetően megváltozott, de nem örülök minden szempontból a dolgok ilyetén változásának. Azért kaptam sokat én attól a miliőtől, mert mind értékes emberek mellett dolgozhattam. Gálfalvi Györgyre már utaltam. Tőle is, meg a többi kollégától is igényességet tanultam. Ez a másik dolog, amit mostanában kezdünk elfelejteni. Engem ma nagyon zavar, hogy amikor bele-belenézek egy folyóiratba vagy egy könyvbe, látom, tele van hibákkal, és még csak nem is helyesírási hibákról van szó, hanem fogalmazási és nyelvhelyességi gondokról. Szerkesztetlenebbek, igénytelenebbek, miközben sokkal szebbek, technikailag sokkal elegánsabbak a kiadványaink. Mintha akkor az egyetlen értékünk a nyelvünk lett volna, amit nem tudtak elvenni tőlünk, és fontos volt éppen ezért, hogy úgymond az alanyt az állítmánnyal egyeztetni kell. Tudtuk, hogy egy szép mondat olyan érték, amit nem tud tőlünk elvenni sem a Szekuritáté, sem a pártaktivisták, sem más. Lehet, hogy ezért vigyáztunk úgy rá, de a lényeg az, hogy ezt az igényességet akkor tanultam. Jánosházy Györgytől például, aki nagyműveltségű, sokoldalú értelmiségi. Székely János pedig egy rendkívül okos, az elvont gondolkodásra mindig kapható író volt, akit egyébként emberként sokszor nehéz volt elviselni.
– Miért, rigolyái voltak?
– Igen, fölfokozta a fájdalmait, a panaszait, tehát ilyen szempontból rendkívül extrovertált volt, panasztól panaszig, fájdalomtól fájdalomig lépkedett, de közben nagyon is racionálisan gondolkodott. És szépen gondolkodott! Ezt óriási dolognak tartom.
– A gondolkodásnak egyfajta eleganciája…
– Végül is, ha elolvasod az esszéköteteit…
– … de a regényeit is, azok is nagyon választékosak, elegánsak.
– Ő úgy volt nagy író és költő, hogy szerintem nem volt igazi született tehetség, bár tehetséges volt, természetesen, de nem lávaként ömlő, spontán tehetséggel, hanem az intellektusával közelített az irodalmi alkotáshoz. Én tőle nagyon sokat tanultam, nagyon sokat vitáztam vele, erről sokat beszélhetnék.
– A költészetről is vitáztatok?
– Költészetről is. Ő annak idején, ezt elmondtam egy korábbi interjúban, külön levélben meghívott egy előadására Kolozsváron. Még egyetemi hallgató voltam, elmentem – hiszen meghívott mint tehetséges fiatal költőt, fontosnak tartotta, hogy halljam, mit fog mondani –, és kiderült, hogy az előadása arról szólt, hogy a költészet meghalt. Tehát miközben rendkívül merev ember volt, állandóan ilyen happeningekkel állt elő. Ez egy nagyon érdekes kettősség volt. A másik kollégám, Nemes László azért volt érdekes, mert ő tengerészből lett író, egy izgalmas világot hozott be, mindig élvezettel hallgattam, amikor erről beszélt. A saját kalandjait mondta, nem a Kincses Szigetről volt szó, de egy marosvásárhelyi fiúnak azért érdekes életút, hogy tengerésztiszt lett belőle, és aztán visszatért íróként egy irodalmi szerkesztőségbe.
– Meg hát a nyelvi közeg, ugye tengerésztisztként biztosan nem sokat beszélt magyarul. Tehát ha nagyon sokáig tengerésztiszt maradt volna, lehet, hogy kiesett volna teljesen.
– Lehet, de nem érződött. Ám az élete mégis drámába torkollott, nem tudta ezt az ellentmondást a tenger és az íróasztal között feldolgozni, korán meghalt. Kár érte.
– Voltatok tehát fiatalok is, voltak tapasztalt szerkesztők is ott a lapnál. Beszéltél arról, hogy a mi korunkban még többet adtak arra, vagy mi még adtunk arra, hogyan van megszerkesztve egy kézirat, mennyire szerkesztett egy lap összességében is. Eszembe jut erről egy anekdota, hogy tehát kinek milyen mesterei voltak. Tehát a tanár azt mondja a diáknak, „Fiam, a te korodban Makedón Nagy Sándor a világ ura volt”. Amire a diák feltalálva magát azt válaszolja: „Igen, de neki Arisztotelész volt a tanítómestere!”. Hát nekünk is jó mestereink voltak ezek szerint. Ámde mi ezt a tudást nem adtuk át.
– Jó, hát én azt szoktam mondani, főleg régebb, amikor fiatal voltam, és valaki éppen nem bízott a fiatalokban, hogy Görgey Artúr harmincvalahány évesen már le is tette a fegyvert.
– Apropó fegyverletétel! Említetted a „garasletételt”. Végül is nem kényszerítettek rá, hogy letegyétek a garast?
– Megpróbálták, persze, de nem sikerült. Arról szó sem lehetett, hogy alkalmi verset vagy valami ilyesmit írjak. De ez a kortól is függ. Mert az ötvenes években például, tudom én is, sokkal nehezebb volt ellenállni. Ezért nem is értek egyet, hogy most a fiatalabb generációból egyesek előveszik, hogy egyik-másik, egyébként kiváló költőnknek az ötvenes években milyen versei jelentek meg, miközben nem tudják, hogy akkor mi is történt pontosan.
– Igen, az utóbbi időben egyes lapokban elkezdtek „idézni” későbbről is, például Lászlóffy Aladárt.
– Az lehet, de Lászlóffy Aladár kiváló költő, és egyáltalán, a hetvenes-nyolcvanas években ő számomra nagyon karakán, nagyon tisztességes ember volt. Ebben egyezzünk meg! Hogy az ötvenes években ki mit írt, arról lehet beszélni, és nem kell eltitkolni, de azért az illető korban kell elhelyezni azt a dolgot. És ez úgy helyes, ha magát a kort is elemezzük, azt, hogy melyik korban hol volt a kompromisszumnak a határa. Mindig létezett egy közösségi konszenzus, ezt te is tudod, hogy mi a szükséges kompromisszum, és mi az árulás, a megalkuvás, a becstelenség. Nekem az az érzésem, hogy akkor jobban tudtuk ezt. Utólag is kell erről beszélni. De azért most tényleg minden erkölcsi mércét elveszítenek egyesek, hogy József Attilának előveszik a csapnivalóan rossz versét Trianonról, amit akárhogy számolom, kamaszkorában írhatott, ezt a verset ő nem is vette be semmilyen kötetébe, tehát nem tekintette érvényes műalkotásnak. Letagadni nem szabad, és nem is kell, és ha valaki például József Attiláról értékezik, akkor nyugodtan utalhat erre a versre. De kiállni egy színésznek és elszavalni, hogy „József Attila: Nem, nem, soha!”, azt nem illik. Ha József Attila nem tekintette érvényes versének, akkor ezt versként elmondani nem erkölcsös dolog. Trianon nagy fájdalmunk nekünk, ezt az érzést is lejáratjuk, József Attilának is rosszat teszünk az ilyesmivel. József Attiláról írva, az életét boncolgatva, természetesen bárki utalhat rá, ez tény, ez része a valóságnak, de az én véleményem szerint nem része az érvényes életműnek. No, tehát valahogy így kellene beszélni ezekről a dolgokról, természetesen a korban elhelyezve.
– Az alkotó saját korában, lásd „a költő és kora”.
– Igen, a másik fontos dolog, hogy az ötvenes években mi történt. Ez nagyon fontos, mint ahogy az is, hogy utána, tehát a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években ki merre ment. Ha most erről beszélnénk, bizony fölsorolhatnám azokat a pártkatonákat is, akik vers gyanánt mindvégig írták a hűségnyilatkozatokat, és akik egyébként csapnivalóan rossz költők voltak, és 1989 után azzal kompenzáltak, hogy nagyon sürgősen besoroltak egy ultraradikális áramlatba, és ütöttek-vágtak minket, az RMDSZ-t, mérsékelt politikánkért. Én ezen keserűen mosolygok, mert nem is érdemlik meg, hogy a nevüket itt fölemlítsem. De elfelejteni sem tudom, megmondom őszintén, én együtt éltem azzal a korral, azokkal az emberekkel. Ez nem azt jelenti, hogy aki nem ismerte őket, nem ítélheti meg azt a kort, sőt. Én nagyon is kíváncsi vagyok, hogy a fiatalabbak hogyan látják, csak itt, ha már erről beszélünk, ezt szerettem volna elmondani, hogy a kort is figyelembe kell venni.
– Nagyon fontos, különösen most, régi viták felidézésekor.
– Ez kegyetlen dolog persze, hogy függünk a kortól, amelyben élünk. De az ember idővel annyi bölcsességre szert tesz, hogy tudja ezt. Ennek ellenére máig szörnyűségnek tartom, hogy az erkölcseink helyzettől függőek, például, hogy hiába mondanak erkölcsbírók mást, az emberi társadalom helyzettől függően váltogatja az erkölcseit. Számomra az is szörnyűség, hogy háborúban szabad ölni, és ezt szentesíti az emberi társadalom, és megmagyarázza, hogy ez egy olyan magasabb rendű közösségi érdek, amely fölment a tízparancsolat alól. Az egyház ugyan mást mond nekünk, de hát azért tábori lelkészek is végigkísérték azokat a seregeket, amelyeket ölni küldtek. Persze, azért küldték ölni, hogy mások meg ne öljék meg az övéiket, de nem tudom, hogy kinek van joga megítélni, hogy egy emberélet kevesebbet ér, mint tíz, és hogy melyik az a tíz ember, akinek az élete kevesebbet ér, mint a másik százé. Az emberi életnek ilyen matematikája számomra nincsen, a háború meg erről szól, hogy áldozz fel száz embert azért, hogy ne haljanak meg tízezren, vagy áldozz fel tízezret, hogy ne haljanak meg egymilliónyian, vagy áldozz fel a másik nemzetből ezer embert, hogy ne haljanak meg a tieid közül ezren. Ez így jól hangzik, de mégis szörnyűség. Tudom, hogy ebből nincsen kiút, de akkor is szörnyűség. Nos, az erkölccsel általában ez a helyzet, tehát helyzettől függ természetesen, és azt gondolom, hogy ami az ötvenes években kompromisszum volt, az lehet, hogy a nyolcvanas években már árulásnak minősült, és ez így is van, és lehet, hogy most, 2005-ben pedig egyszerűen gazemberség.
– És az, hogy egyáltalán élt valaki, árulás.
– Ami minket illet, az Igaz Szónál nap mint nap azzal szembesültünk, hogyan tudjuk elkerülni azt, hogy letegyük a garast. Időről időre megpróbálkoztak, én belülről láttam ezt a világot, hogy ez milyen volt: előléptetéssel kecsegtethették az embert, tehát ilyen is előfordult; vagy azzal fenyegethettek, hogy elveszíted az állásodat.
– Ez mindenképpen zsarolás.
– Mondjuk, az Igaz Szó esetében ez, idézőjelben mondva, viszonylag civilizáltan zajlott, hiszen az nem egy pártlap volt, mégiscsak írók voltak ott, de azért ott is megtörtént annak idején minden, ami máshol. Székely Jánosnak például akkor kellett „hazafias” verset írnia, amikor az édesapja börtönben volt, és így engedték ki a börtönből. Rendszerellenesség címén ítélték el, de valami semmiségért, akkor ez könnyen ment, és egy adott pillanatban Székely János, ami őt egyébként évtizedeken át gyötörte később, az elé a dilemma elé került, hogy akkor most mit csináljon, és írt végül valamit, megmondom neked őszintén, azóta sem volt kedvem elolvasni, hogy mit, valami pártverset vagy ehhez hasonlót. Én nem írtam ilyen verset, de az jóval később volt, és én csak a magam koráról tudok ítélkezni, és nem tudhatom, mit tettem volna, ha a Székely János helyzetébe kerülök. Csak a hetvenes-nyolcvanas évek az a kor, amelyet én ismerek, és valaki nyugodtan mondhatná azt, hogy hát igen, de én viszonylag védett helyzetben voltam.
– Ez volt a kulcsszó abban, amit kérdezni akartam, a viszonylagos védettség.
– Így van, egy irodalmi lapnál dolgoztam. Abban a korban nagyon fontos volt, hogy az erkölcsi tartásodat megőrizd. Ez volt a legfontosabb. Akkor vagyonnyilatkozatokat nem kellett írni, mert vagyonunk nem nagyon volt, akkor az értékeink belső értékek voltak, végül is az erkölcs az, amit nem szabadott elveszíteni. Mondom, sokféleképpen megpróbáltak korrumpálni. Az Igaz Szónál az volt a szerencse, hogy annak a lapnak a zöme mégiscsak irodalom volt, jó vagy rossz, de szépirodalom.
– De a veszély érzete, a korrumpálódás lehetőségének tudata és félelme megvolt bennetek.
– A szerkesztés ott is lefojtott stresszel járt együtt nap mint nap. Ez ugyanakkor munkára is serkentett. Rengeteget dolgoztam azokban az években, több kötet verset adtam ki, különösen a nyolcvanas évek második felében. Azzal, hogy pályát váltottam 1990-ben, egy nagyon termékeny korszakot szakítottam meg. Magyarországon egyfolytában közöltem, amikor itt már nem közölhettem sok mindent, Magyarországra jutattam ki titokban a verseimet.
– Mikortól közöltél Magyarországon?
– Közöltem már attól kezdve, hogy a hetvenes években megjelent az első verseskötetem, és már azt megelőzően is jelentek meg magyarországi lapokban elvétve verseim. De aztán a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől közöltem gyakorlatilag többet, mert olyan verseim is megjelenhettek ott, amelyek itthon nem.
– A kompromisszumról beszéljünk még egy keveset.
– Ki-ki úgy érzi, hogy ő egy egészséges kompromisszumot kötött, míg mások, akik a kompromisszummal tovább mentek, azok a számára megalkuvók. El tudom azt is fogadni, hogy ez egy ilyen ide-oda mozgó skála, attól függően, hogy ki-ki éppen hol helyezkedik el rajta. De csak egy bizonyos határig. Hiszen az objektív mércéről mégsem mondhatunk le. Sokféleképpen lehetett megpróbálni korrumpálni valakit, még pénzzel is. Számomra a legmegalázóbb az volt, amikor az Előre akkori főszerkesztője meg merte nekem üzenni, hogy írjak egy verset, amiben előfordul az a szó, hogy köztársaság. Csak ennyit kért, egy verset, amiben előfordul az a szó, hogy köztársaság. Ez december 30-ra kellett volna, a köztársaság kikiáltására. A legarcpirítóbb az volt, hogy megüzente sokat fizet érte, körülbelül annyit, mint az akkori egyhavi fizetésem. Egy versért, mindegy, hogy miről szól a vers, csak az legyen benne, hogy köztársaság! Én addig azzal az emberrel soha nem találkoztam, utána pedig soha nem álltam szóba vele. Természetesen megüzentem neki, hogy mit csináljon a pénzével, de ennél megalázóbbat, hogy pénzt… Fiatal gyerek voltam még, azt hiszem, már az Igaz Szónál dolgoztam, de frissen, tehát akkor kerülhettem az Igaz Szóhoz. De a lényeg az, hogy ez mind-mind próba volt, az életünknek a próbája. Hogyan álltuk ki, azt az utókor dolga lesz eldönteni. Én most elégtétellel gondolok vissza arra, hogy a sok kötetnyi verset, amit írtam, mind vállalni tudom. És nem is az, hogy vállalni tudom, hanem bizony nagyon fontos dolgokat tudtam megfogalmazni. Beszéltünk az imént a Napsugárról, még gyermekversekben is megpróbáltuk a magunk üzenetét közvetíteni. Mi van hát a kompromisszummal? Már akkor sokan voltunk, szerintem, akik nagyon is jól tudtuk, mit kell és mit nem kell tenni, például az Igaz Szónál is, Gálfalvi Györggyel, aki nekem bajtársam volt ebben, és azt gondolom, hogy én is bajtársa voltam neki ott a lapnál. Voltak másutt is, sok jó barátom volt, akikre szívesen gondolok vissza, olyanok is, akikkel most egészen más helyzetben vagyunk kollégák, például Varga Gábor, akit akkor nagyváradi vegyészmérnökként és íróként ismertem meg, rendkívül egyenes ember volt, sok mindent vállalt abban a korban, most pedig a szabadalmi hivatal elnöke itt Bukarestben az RMDSZ jóvoltából. ’89 után sokszor visszagondoltam, hogy itt nálunk tulajdonképpen kétféle magatartás ütközött, és ma is erről szól a történet. Most persze a tisztességes szándékú emberekről beszélek, akik tenni akartak valamit az övéikért. Nem véletlen, hogy például a kilencvenes évek elején szembekerült egymással Domokos Géza és Szőcs Géza. Domokos Géza az a fajta magyar értelmiségi volt, aki úgy vélte, hogy intézményen belül, a létező intézmény segítségével lehet tenni valamit.
– Belső reformmal.
– És belső ellenállással. Én Domokos Gézát őszintén becsülöm. Nem voltam nyolcvankilenc előtt olyan közel hozzá, mert azért ő egy kiadónak volt az igazgatója, és ez alapvetően megkülönböztetett minket, de végül is azt képviselte, amit én magam is, és még sokan.Vagyis hogy intézményen belül, az intézményt átgyúrva meg lehet ezt az egész rendszert változtatni, vagy ki lehet borítani, vagy föl lehet robbantani belülről. Mások…
– A mai politikai filozófiádba is beleillik ez?
– Nagyjából bele. Mások, és ezt képviselte végül Szőcs Géza is, ők, azt hiszem, egészen más konklúzióra jutottak: ki kell vonulni ebből a rendszerből, „a föld alá kell menni”, olyan értelemben, hogy föld alatti mozgalmat kell indítani, vagy el kell menni az országból. Nos, ez alapvetően kétfajta magatartás, de nem biztos, hogy a célok különböznek, és ezért tartottam őröltségnek, hogy ez a kétfajta magatartás és kétfajta ember ennyire ütközik nyolcvankilenc után. Most is ezt éljük át, ki tudnám mutatni, sorolhatnám az embereket, hogy ki hova tartozik.
– Hogy sok helyzetben ez a lényege a vitának?
– Igen. Most utólag egy bizonyos megközelítésben el lehet mondani, hogy igen, ez egyfajta kirakatpolitikának a része volt, a Kriterion kiadóval bizonyítani lehetett, hogy a rendszer mennyire liberális, hiszen ott voltak a magyar varrottasok a fedőlapon…
– De azért megjelent egy csomó kiváló könyv!
– Igen, Kalotaszegről és Székelyföldről jelentős néprajzi gyűjtemények, meg lázadónak számító irodalmi művek, de hát – mondták – tulajdonképpen ez a rendszer biztonsági szelepe. Ez szerintem úgy ostobaság, ahogy van. Hiszen egy rendszer tolerál ilyesmit, esetleg, mert úgy ítéli meg, hogy nem kell teljesen széttaposni, valamiért neki ez nem hasznos. De eltervezni nem tervezi el, ez mese, ez nem igaz.
– Ez a „minél rosszabb, annál jobbnak” a megfordítása.
– De az ilyenfajta forgatókönyv-gondolkozás, meg kirakat-gondolkozás, hogy akkor miként rendezzük úgymond a kirakatot, ez távol áll a valóságtól. Egy ilyen politikust láttam, aki így gondolkodott, az is nagyon megbukott: Emil Constantinescu, a volt államelnök. Neki időnként voltak ilyen eszmefuttatásai. De térjünk vissza a mi dilemmánkra: hogy a rendszert belülről le lehet-e bontani, vagy pedig egyszerűen meg kell tagadni. Ez megint csak a lehetőségektől és a helyzetfölismeréstől függ. Tehát alkati kérdés is, azt gondolom, de a helyzet megítélésének a kérdése is. Szerintem például egy olyan diktatórikus rendszert, mint amilyenben mi éltünk, belülről őrölhetsz, de ha kilépsz belőle, nem érhetsz el semmit, tehát vagy egyszerűen ki kell lépned az országból is, vagy pedig megsemmisít. Mint ahogyan sokan semmisültek meg, az én nemzedékemben sokan voltak, akiket alkoholba kergetett végül is a kommunista rezsim, Sütő Istvántól Boér Gézáig sokan haltak meg fiatalon közeli barátaim, nemzedéktársaim. Nem lehetett megmenteni őket, mert a rendszer kitaszította őket, és már ők is csak a rendszeren kívül, a rendszer mellett tudtak létezni. Ezek nagyon keserű tapasztalataim nekem. Helyzetfelmérés kérdése is, hogy egy adott pillanatban mi a hasznos. Például 1989 őszén – nyár végén – én magam is arra a következtetésre jutottam, hogy nincs tovább. De nem olyan értelemben, hogy el kell menni az országból. Soha nem gondoltam a kitelepülésre, sem én, sem a családom. Soha nem is tervezgettünk ilyesmit, nem is latolgattuk a kitelepülést. Én itt akartam maradni minden körülmények közepette, soha a kivándorlásra nem gondoltam. Akkor viszont, 1989 őszén, tehát végül is nem sokkal a rendszer összeomlása előtt, én magam is vállalkoztam arra, hogy valóban konspiratív körülmények között néhányan leültünk és eldöntöttük egy föld alatti szervezetnek a létrehozását. Meg is tettük, de végül nem volt időnk, hogy ez kifussa magát. Nem tudom pontosan, hová jutottunk volna, vagy hol végeztük volna, de akkor nekem is az volt a konklúzióm, hogy ez már nem működik, hogy hiába próbáljuk intézményen belül lebontani a rendszert. Ám ez más helyzet volt, kivételes pillanat, ’89-ben valóban változott a világ.
– Kik voltak a szereplői ennek a szervezkedésnek?
– Meg fogsz lepődni. Lázok Jánost, nem tudom, ismered-e…
– Hogyne ismerném.
– Béres Andrást ismered. András Imrét ismered, aki most világszövetséges, meg képviselő volt, meg nagyon radikális, és ma nagyon szemben áll velem is. Aztán ott volt Könczei Csilla, Kerekes Gábor, Péter Pál.
– Kerekes Gábor, aki elment aztán egy időre Németországba?
– Igen. Érdemes követni kinek-kinek a későbbi életútját. Utólag visszagondolva, az is érdekes, ahogy a vérmérsékleti különbségek kiütköztek. Amikor a teendőkről beszéltünk, Béres András mindenképpen elméleti megalapozást szeretett volna kiindulásként, András Imre meg rögtön röpcézni akart.
– Tényleg érdekes. Na de akkor, ’89 őszén már több elképzelés létezett, ezekről nyilván érdekes lenne egyszer hosszabban beszélni. Engedj meg most egy rövid kérdést: voltál-e az Igaz Szónak párttitkára?
– Nem. Párttag voltam, de párttitkár nem voltam. Ez egy tizenhárom-tizennégy tagú alapszervezet volt, néhány nyugdíjas író tartozott hozzá, meg az Igaz Szó szerkesztői. Párttitkár mindvégig két kollégám volt egymást váltva, az egyik egészen hosszú ideig.
– Azért kérdeztem, mert makacsul tartja magát egy ilyen hiedelem, érvrendszerekbe vonul be. Miért nem cáfoltad?
– Megcáfoltam, sőt, néhány éve a Szabadságban megjelent egy ilyen vád, de utána ők maguk meg is cáfolták, a lap főszerkesztője maga nyomozott úgymond utána, és kérdezett rá különböző kollégáknál, hogy voltam-e én párttitkár, és végül is helyesbítettek, hogy nem.
– Ettől függetlenül utána még többször visszahallottam ezt.
– Hát… ez így működik. Egyébként megmondom neked őszintén, hogy ez ostobaság, mert aki ott, egy ilyen kis írói alapszervezetben párttitkár volt, azért nem volt gazember, tehát nem ez volt feltétlenül a nagy bűne valakinek. De én nem voltam az. Hogy honnan származik ez a hiedelem, azt is megmondom. Onnan, hogy valóban akarták a kollégáim egyszer, hogy legyek, azon az alapon, hogy Hajdu Győzőnek így egy ellensúlyt lehetne a lapon belül teremteni, ha én elvállalnám a párttitkárságot. Ezt ott az alapszervezeten belül még ki is lehetett volna alakítani, csak azt tudnod kell, hogy akkor a városi vagy megyei pártbizottságnál döntötték el, nem máshol, hogy ki lesz a párttitkár. Amikor ez kipattant, hogy belőlem alapszervezeti titkárt szeretnének csinálni a kollégák, majdnem kidobtak a laptól is. Pedig én még nem is vállaltam, csak a kollégáim győzködtek. Úgyhogy szó sem volt még arról, hogy jelöljön valaki, és ugyan nem volt szó arról, hogy én magam vállaljam. De fölmerült a kollégákban, egyébként nagyon becsületes szándékkal, hogy teremtsünk egy ellensúlyt. Naiv elképzelés volt. Na, innen származik ez a dolog, mert akkor beszédtéma volt, és gondolom, három utcával odébb már másként csapódott le.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005