A múltkorjában Simon Dezső szívből fakadó sorokat írt Ruha Istvánról. Túl a pontos elemzés és adatolás értékein, meleg emberségével, életünk megszokott örömeit újból számbavevő gondjával, lelkesedésével kapott meg. Azzal, hogy valósággal rádöbbentett: itt él közöttünk ez a nagy művész, és mi szinte-szinte természetesnek vesszük a kivételes jelenséget, alig jut el tudatunkig, hogy milyen különleges élmény is ez a közellét, az együttlétünk.
Így szeretem én Franyó Zoltánt, ezt a nyolcvanhét éves fiatalembert, aki végül is apám apja is lehetett volna a futós történelemben, és akihez az én gyermekkorom emlékei is visszafutnak. Az emberhez is, akinek 6 órai újságjához Márki Ferenc, az elbocsátott banktisztviselő, családi gondokkal küszködő könyvelőként be-besegíthetett abban az ínséges kisebbségi sorsközösségben. Afféle értelmiségi csoda volt Franyó Zoltán a két világháború közti temesvári művelődésben a maga nagy nyelvtudásával, törzsökös eleganciájával, jólértesültségével és népszerető igényeivel. Kicsit a főváros, nagyon a világ, a Nyugat, egy szellemi forradalom sosem vidéki képviselője, akiben élőn élt mindaz a jó, ami nemzedékének javaként ráöröklődött.
A nevével és frissen megrajzolt alakjával középiskolásként talán Ormós Iván Lola című riportregényében találkoztam, ahol is éppen egy perzsa szó helyes értelmezéséről vitatkozik Schiff Jenő újságíróval. (Szegény Jenő bácsi, aki egyik osztálytársam nevelőapja és egy ó-Temesvárról szóló német könyv apja is volt, rég az álmok álmát alussza.) Ezek az esztendők a háború évei már és a Franyó Zoltán anonimátusáé. De hát tudja ezt mindenki. De azt már kevesen, hogy Verlaine- és Baudelaire- meg Louise Labé-fordításait és Hollóját azért titokban és habzsolva olvastuk mi, tizenévesek, és az olasz cukrászda környékén néha fölismertük őt, amint kávéja mellől a földinduláson túlra tekint. Volt valami egészen extravagáns abban a kispolgári és soviniszta légkörben akkor magyar és nem hivatalos irodalomról tudni, arról, hogy egyáltalán létezik és személyekben is él, láthatóan és kihívóan. Légiriadókor suttogva kérdezgettük magunkat a félelem felől, de szabad, derűs délutánokon a parkban Kosztolányi sétált velem és Morgenstern, cipője tele volt lábbal. A villamoson Tóth Árpádba ütköztem, és a Mária felé menet az istenkísértő, kommünárd Eminescu-ba, akit Schopenhauer árnyként követett. Amikor aztán egy barátom személyében Marx lépett mellém, az utcasarkon álló rendőrök tárgyakká és elnyomó eszközökké merevültek szememben. Ez körülbelül akkortájt lehetett, amikor Franyó Zoltán fiát az SS valahol Európában legyilkolta. Persze később tudtam ezt meg egy német nyelvű verséből, melyben az apa elsiratja gyermekét. Talán a vers, talán az általános újulás reménye vitt el hozzá immár 1945 tavaszán.
Akkoriban elhatároztam, hogy Franyó Zoltán megért és bátorít. Hiszen szintén író, és én is kézirataimba csomagoltam a mindenséget, anapesztusok lógtak ki a számból, nyelvemen rímek ümmögtek, nyálaztak. A háborút – mondtam – már visszaadtam a kölcsönkönyvtárba, és beiratkoztam a békébe. Közhangulatilag és személyesen. És mentem a Mehala felé a radioaktív villamossínek mentén. Mentem turbulens verőfényben és még aknaveszélyes füveken. Mentem részegen, ámbár pohár víz, ennyit se írhattak a rovásomra. Kerékpár volt a lábam, tapostam eszeveszettül. A kiégett rét petróleumszagával csöngettem a Calea Bogdăneștilor 19. lombjain át, és egy kék szempár nyitott ajtót. Bent paradicsommadarak, Lédák és hattyúk siklottak a levegőben, asztalokon remekművek és cigarettacsutkák. Falakon képek és falak. Képeken falak és festmények. Kubista halmazállapotok. Kéziratokon kéziratok. Elfekve, kiterítve, függve és függetlenül, összevissza és körben, átlósan meg nagyon sokan. Körülnéztem, hol tudnék körülnézni. A szoba művészettel volt berendezve. Az egyik széken Picasso vörös mellénye virrasztott, egy másikon Hindemith török kottalapokat silabizált. Puskin egy sarokban igyekezett hasznosítani sötét nyelvtehetségét. Hoffmannsthal németül tanult mesélni. Én: én, én – mondtam és szerényen elvegyültem e meghitt társaságban. Olvassak, biztatott a világirodalom. Én, én, én – olvastam serényen és rögtön, belülről és kívülről, magamból és ültömben. Egy rím kitörte a fogam, ebcsont beforr, Petőfinek is hibás volt a farkasfoga. Elszédültem (Dosztojevszkij epilepsziás volt), megizzadtam, lefagytam, kifagytam. Olvastam. Vizesen, fejből, csapból. Franyó Zoltán, szegény, csak áradt némán velem, csapkodva eresztettem meg a tust, mosakodtam, tusakodtam, szappanhabban úsztam, aztán befejeztem sugárzón és átmenetileg. És Zoltán bátyám az igazi lelki fürdőmester gondjával citált szárazra, kiemelt, kilengetett, lepedőbe csavart. És mutatta, hogy rögtönzött medencémből Max Jacob lép ki először, aztán Kassák, soványan és neurastenia gravis-szal József Attila és mind a többiek, akik eddig bennem maradtak dideregve abba. És én? Franyó szemérmesen elfordult hogy kicsavarhassam a dresszemet. Ott álltam – ahogy mondani szokás – megfürödve.
Máig se köszöntem meg. És a többi fürdetést sem, mely Franyó Zoltán bolthajlásai alatt várt rám mindig. A masszázst és a dögönyözést. Pillantásokat és délutánokat. Soros éveit, kicsomagolt emlékeit. Őt. Egészen az érzékeny ujjú lapozgatást életében és köteteiben. Az utaztatást. Azt, hogy éjjel kettőkor hív föl Bécsből, mert eszébe jutott egy sor ritmusdöccenése. Hogy a kolozsvári szállodában a régi lovas biztonságával ugraszt át önnön akadályaimon. Hogy most is négy könyve visz magyarul és németül tájakra, lelkek és emberek közé, görögök és rómaiak, hinduk és kínaiak és még hány hangulat valósága felé.
És alig hiszek eszméletemnek, oly gyorsan és fiatalon peregnek el a napok ezrei, milliói ezekben a franyói újraálmodásokban. Mert ha a történelem esztendőkben méri is a végtelent, öntudatunk szívesebben időz a percek és hónapok örökebb szépségénél. Ezt a tovapatakzó, mindig eleven és termékeny lényeget csodáltam és csodálom leginkább Zoltán bátyánkban, akarásaiban és célos törekvéseiben.
Ihlete és indulata, forrongása és ösztöne most is, mindig is kimozdult a megkötések szárítóiból, szembeszállt korszakok szokásjogaival és csillagtüzeknél, esthajnalcsillagnál gyújtotta meg a verseket. Talán nincs is a világirodalomnak líraibb oknyomozása, mint az ő tevékenysége. Sokoldalúsága és tettkészsége, életes és élet-tehetsége.
Mert az is világirodalom, ahogyan él. Betűkben és élményekben, alkotókban és alkotásaiban. Elkeveredve a mindennapokkal. Ahogy nyolcvanhét évesen, egy párizsi és egy pesti út között, szombati délután a bánsági Keresztesre lóg velem a vicinálison. (Szorongtunk az ingázó fiatalok között, fogantyúkba és magyaros káromkodásokba kapaszkodva.) Franyó Zoltán rombolhatatlan és gyűrhetetlen, imádságos és hévséges, gyönyörű és önátadó irodalomszeretetét, anyanyelv-mámorát köszöntöm. Az ittas józanságát és csapongó kitartását, feladott leckéit, melyekkel mindannyiunkat munkára serkent. Tanulásra és varázslatokra. Befogadásra, kitágulásra. Évezredekre és a jelenre. Felismerésekre és vallomásokra. Teljességre. Így késztet önmagunkra.
„Nem emlegetjük eléggé Franyó Zoltán munkáját” – írta legutóbb Illyés Gyula a Nagyvilágban, új Baudelaire-fordítását a Szabó Lőrincéhez és a Franyóéhoz mérve. Csak utazunk vele a nagyvilágban – a tőle kapott jegyet tüntetőleg lobogtatva.
Megjelent A Hét V. évfolyama 12. számában, 1974. március 22-én.