Az én kételyeim nem olyan kategorikusak, mint az Izsák Józseféi, aki az Igaz Szóban (Kételyek egy vállalkozás körül. 1974. 2. szám) megkérdőjelezi a romániai magyar irodalom egykori folyóirataiból készülő antológiák létjogosultságát. Kételkedem kategorikusan megfogalmazott kételyeiben, illetve állításainak helyességében: talán egyben-másban mégsincs igaza, talán a folyóirat-antológiákat más szempontból is lehet nézni és megítélni, mint ahogyan ő teszi.
Igyekszem tárgyilagos lenni, bár nem tagadom, elfogult vagyok, hiszen magam is szerkesztettem egy ilyen antológiát. Ismerem az összeállítás és válogatás munkájában felmerülő kétségeket és felmerülő kérdőjeleket, így nem tagadom: sok minden abból, amiről cikkében ír, megjárta az én eszemet is a Magyar Szó és a Tavasz antológiájának szerkesztése közben, hiszen minden ilyen vállalkozás kétségtelenül problematikus. A hűségre és a tárgyilagosságra való törekvés sohasem adhat teljes eredményt, a válogatás semmiképpen sem lehet azonos a teljes anyaggal, a válogató szempontjai nem mindenben fedhetik az egykori szerkesztő szempontjait. Ennek ellenére az eddig megjelent antológiák hasznosnak bizonyultak.
Nem egyik vagy másik folyóirat-antológia elhibázott voltáról van szó: Izsák József elvben és eleve elhibázottnak tartja az ilyen gyűjteményeket. Vagy fakszimile kiadás, vagy semmi – így lehetne összegezni álláspontját. Vajon miért éppen a folyóirat-antológiák ellen emel óvást? Hiszen kifogásai bármilyen antológiára alkalmazhatóak! „A kutatók számára sok hasznot nem jelent” – írja, hiszen a filológus úgyis csak az eredeti forrást használja. Ez tökéletesen helytálló, csakhogy az antológiák nem a kisszámú tudományos kutatónak készülnek. Engedtessék meg, hogy idézzem Szemlér Ferencet, aki ekképpen indokolja meg Az Erdélyi Helikon költői című antológia célszerűségét: „Szükség van az irodalomtörténészek, bírálók és nagyközönség részéről évek óta hangoztatott igény kielégítésére – még azzal a kockázattal is, ha a kezdő lépéseket itt-ott botladozás zavarja. Mindenki számára hozzáférhető alakban kell megmutatkoznia annak az anyagnak, amelynek csak futólagos ismeretében az egykori Erdélyi Helikon költészete az elmúlt évek folyamán annyi meseszerű felmagasztalásban vagy olcsó elítélésben részesült.”
Ez szó szerint érvényes a többi folyóirat-antológiára is. Tehát tanároknak és diákoknak, irodalmároknak és irodalombarátoknak készülnek, mindazoknak, akik keresik és kedvelik az ismerkedést irodalmunk múltjával és jelenével. Ennek az olvasórétegnek a népes voltát meggyőzően bizonyítja, hogy az irodalomelméleti és -történeti munkák, beleértve az irodalomtörténeti jellegű antológiákat, több ezres példányszámuk ellenére gyorsan eltűnnek a könyvesboltokból.
Ilyen nézetből értelmetlennek tűnik a folyóirat-antológiák elleni hadakozás. Komolyabb ellenben második kifogása, amelyet a „majdnem” enyhítő balzsamával bekenve olvas a fejünkre: antológiát szerkeszteni annyit jelent, mint „megmásítani egy irodalomtörténeti dokumentumot”, és ennek a fölötte gyanús műveletnek a mibenlétét így részletezi: „egy irodalomtörténeti képet kimozdít eredeti, valóságos helyzetéből; legjobb szándéka ellenére is, akarva, nem akarva szubjektív és mai szempontokat érvényesít.” Nos, ezeken a súlyos szavakon valóban el kell gondolkozni: a megmásítás, a kimozdítás – már majdnem hamisítás, ha nem egészen az. Vajon tényleg ilyen végletes vétség az antológiakészítéssel járó szubjektivitás és a mai szempontok alkalmazása? Nem kívánok vitába bocsátkozni a tárgyilagosság és a szubjektivitás kölcsönös összefüggéseiről a humán tudományok művelésében, gondolom, ez fölösleges is. Szívesen vitatkoztam volna Izsák Józseffel az általa rosszallott folyóirat-antológiákban észlelt objektivitáshiányról. Példákkal azonban nem szolgál, így elvi kitételét vagyok kénytelen megkérdőjelezni.
Elöljáróban: kifogásait nem lehet csupán a folyóirat-antológiákra korlátozni, amennyiben érvényesek, úgy vonatkoznak mindenféle antológiára (Móricz Magvetőjére és a Hét évszázadra is), sőt minden irodalomtörténeti munkára. A legtárgyilagosabb pozitivista irodalomtörténész is önkéntelenül belead munkájába valamit egyéniségéből, másfelől, ha nem korának eszmeiségéből merít, akkor szempontjai nem maiak, hanem tegnapiak, de semmiképpen sem időfelettiek. Kételkedem az időtlen szempontok létezésében; a tértől és időtől függetleneknek hirdetett szempontok végül is minden esetben felfedték kötöttségeiket. Ha egy tanulmány szerzője idéz és ismertet műveket – és ugyan ki mellőzi az ilyesmit? –, akkor nem „másít meg” és nem „mozdít ki” egy irodalomtörténeti képet? A megmásításnak és kimozdításnak egyetlen ellenszerét ismeri el Izsák József: a teljes reprodukálást. Hogy ez mennyire képtelenség, arról fölösleges beszélni.
Azért is hiábavalónak tekinti Izsák József a folyóirat-antológiák megjelentetését, mert aki Tompa vagy mondjuk Dsida verseire kíváncsi, az nem fog gyűjteményekben keresgélni, hanem előveszi a költő összegyűjtött verseinek kötetét. „Az egyéni teljesítmények megjelenési formája az összes versek. A Romániai Magyar írók-sorozatban jónéhány meg is jelent (Bartalis, Dsida, Horváth Imre, Salamon Ernő, Szabédi László stb.).” Ez a megállapítása kiegészítésre szorul: nem csupán „összes versek” kötetek jelennek meg, hanem bővebb vagy szűkebb válogatások is. Sőt, az Izsák József említette kötetek közül egyik sem tartalmazza az író összes verseit. És ha netán az olvasó kíváncsi, mondjuk, Dsida Tükör előtt című híres versére, hiába keresi az összes versek-ben, ellenben elolvashatja Az Erdélyi Helikon költői című antológiában. Az írói életművek megjelentetésének nem kizárólagos módja a szövegkritikai akadémiai kiadás, a folyóiratok anyagait pedig nem lehet csupán fakszimile kiadásban reprodukálni.
Kételyeket ébreszt bennem Izsák József logikája: elveti a folyóiratantológiákat, és helyettük a romániai magyar líra több kötetes antológiáját javasolja. Vajon ez hogyan mentesülne a megmásítás és a kimozdítás, a szubjektivitás és a mai szempontok eredendő bűneitől? Erre nem szolgál magyarázattal.
Szerintem minden antológia – akár folyóirat, irányzat vagy nemzedék alkotómunkájából válogat – egyik sajátos változata az irodalomtörténet-írásnak. Az idők rostájának – Izsák József él ezzel a metaforikus kifejezéssel – a kezelése ez, vagyis az értékek kiválogatása. Az idő rostája azonban – szerintem – nem önműködő szerszám, emberek kezelik, akik ugyan rendszerint tárgyilagos szándékúak, de mégis szubjektíven ítélkeznek, azaz egyéni módon és a közösségi hatás közvetlen vagy közvetett befolyása alatt, még akkor is, ha módszereik a legtudományosabbak. A történetírás, amennyiben nem tények szervezetien és strukturálatlan halmaza, ítélkezés a múlt felett; dokumentáltan, tárgyismeret birtokában, az összefüggések ismeretében, személyes indítékok mellőzésével.
Ha az antológia eleget tesz ezeknek a kívánalmaknak, vagyis válogatási módszere tárgyilagos, közlése szöveghű, akkor a megmásítás vádja tarthatatlan. Ez természetesen nem jelenti a szöveggyűjtemény vitathatatlanságát, minden megközelítés vitatható, és ebből a szempontból Izsák József cikkének bizonyos kitételei valóban reális problémákat vetnek fel. Felmerülhetnek más kérdések is: antológiáink kisebb-nagyobb mértékben szépítenek, mellőzik a kirívóan sekélyeset vagy hibásat. Mit tegyünk, mit tehetünk ez ellen?
Konkrét kifogásokat a cikkíró csupán Szemlér Ferenc tanulmánya ellen emel. Nem az antológia, hanem a bevezető tanulmány ellen, méghozzá meglepő módon: ugyanis a mai szempontok alkalmazását kéri számon. Szerintem tévesen. Azért bírálja Szemlér Ferencet, mert dolgozatában hasznosítja Gaál Gábor „negyven év előtti, a harc hevében megfogalmazott” ítéleteit, átveszi megállapításait, melyekkel „Gaál 1930-ban a maradi akadémizmus és a »tiszta osztályvonal« közé iktatta a transzilvanizmust valló helikoni irodalmat. Ez a »stratégiai« elképzelés megfelelhetett az akkori viszonyoknak, de negyven év távlatából már anakronisztikus. Tudniillik mai irodalomtörténeti tudatunkban az az akadémizmus, az az irodalom, amelyet a Korunk főszerkesztője ezzel a címszóval jelölt, egyszerűen nem létezik. Kihullt az idők rostáján.”
Őszintén szólva, nem értem: ha mai irodalomtörténeti tudatunkban nem létezik az egykori akadémizmus, akkor az a Helikon megjelenésének idején sem létezett? Vagy pedig csupán azt kívánja Izsák József a tanulmányírótól, hogy ha mai tudatunkban nem létezik az akadémizmus, akkor a helikoni költészet elemzésekor ne vegyen róla tudomást, még ha az annak idején valóban létezett? Vagyis a legrosszabb értelemben alkalmazza a maiság szempontjait? Mai tudatunkhoz igazítsa a múltat? Itt bizony némi baj van a következetes séggel. De talán egyébbel is: a tárgyilagossággal. Ugyanis Szemlér Ferenc árnyalt és objektív elemzése nem kizárólag az említett 1930-as Gaál Gábor-i tételből indul ki – egyébként ennek hasznosítását nem tartom anakronisztikusnak –, hanem Gaál Gábornak egy másik tételéből is, amely széles irodalmi egységfrontot hirdet meg 1939-ben a militáns humanizmus alapján. És így éppen azzal a korrekcióval „egészíti ki” a helikoni irodalom értékelését, hogy a szembenálló táborból áthozza a haladás és a humánum egységfrontjába. Anélkül, hogy elmosná a helikoni irodalom polgári jellegét és elkendőzné a maga régi keletű fenntartásait a transzilvanizmus egyes ködös megfogalmazásaival szemben. Ugyanakkor hitet tesz a két világháború közti forradalmi líra szükségszerű jelentkezése mellett, és feltétel nélkül elfogadja irodalomnak a Korunk költészetét.
Éppen így kerüli el a megmásítás kísértését és a tévesen értelmezett mai szempontok alkalmazását. Mai tisztultabb tudatunk alapján vizsgálja meg a történelmi tényeket és az irodalom valóságos jelenségeit. Szerintem szükséges számolnunk azzal, hogy sajátos arcélű folyóirataink jelentek meg, ezeket nem lehet azonosítani irodalmunk egyik vagy másik vonulatával. Tudomásul kell vennünk, hogy egyes költők több lapban is közöltek. Miért kifogásolnánk, ha szerepelnek mind a Korunk, mind az Erdélyi Helikon antológiájában? Azt sem feledhetjük el, hogy létezett akadémizmus, illetve maradi és jobboldali irodalom, amelyet éppen a Helikon fellépése hullatott ki az idők rostáján, azt sincsen miért elhallgatnunk, hogy ennek maradványai ebben a folyóiratban kerestek menedéket megmaradásukra. Helyes tudomásul venni a tényeket.
A folyóirat-antológiák – ha jól szerkesztik őket – adekvát formái lehetnek a hagyományápolásnak, az értékek megőrzésének, a múlttal való ismerkedésnek. A vagy minden, vagy semmi – Izsák József álláspontja – nem alternatíva ebben az esetben, hanem állásfoglalás a semmi mellett. Efelől nincsenek kételyeim.
Megjelent A Hét V. évfolyama 12. számában, 1974. március 22-én.