színészkedő macskákról, SZFE-ügyről és „belpesti tenyészet”-ről
Előfordult, hogy kompromisszumot kellett volna kötnöm, de fájdalom nélkül utasítottam vissza – mondja interjúnkban Polgár Csaba. Az Örkény Színház művészét jelenleg a Cicaverzum című filmben láthatjuk.
– Van egyfajta sajátos mimikája, amelyet megvillant a Cicaverzumban is. Akár tökéletes vígjátéki karakterré is tehetné. Érez magában hasonló késztetést?
– Nem nagyon szoktam műfajban gondolkozni. Nincs külön vígjátéki és drámai arcom, de örülök, ha működik. Itthon filmes fronton nincs is annyi lehetőség, hogy az ember csak úgy dobálja vissza a munkákat. Egyébként szerencsésnek érzem magam, mert olyan melókkal találnak meg, amelyek izgatnak.
– A forgatás mennyire volt a végeredményhez hasonlóan szokatlan?
– Nekem nagyon jó élményt jelentett. Jó volt a csapat, és nagyon türelmes volt az egész stáb a macskákkal, tök jó volt velük dolgozni. Ők uralták a felvételt. Szép volt az is, ahogy a trénerekkel együtt dolgoztak. A macskák úgy voltak vele, hogy bejönnek, szétnéznek, aztán ha otthonosan érzik magukat, esetleg megcsinálják.
– A trénerek mennyire tudtak meglepő dolgokat kihozni a macskákból?
– Az volt a szép, hogy látszott, mennyire megvan a kölcsönös figyelem. A trénerek arra figyeltek, mennyi időt töltenek a forgatás színhelyén, meg hogy ne legyen túlságosan zsúfolt a helyszín, csönd is legyen. Volt, amikor mondták: oké, álljunk meg, mert látják rajtuk, hogy kell egy kicsi pihenő.
– Korábban olyan filmesekkel dolgozott együtt, mint Schwechtje Mihály és Pálfi György. Hiába kiváló rendezők, és hiába pályáztak mindketten, nem kaptak állami lehetőségeket. Milyennek látja a művészek helyzetét Magyarországon?
– Épp nemrég nevezték ki a Pesti Magyar Színház és az Operettszínház igazgatóját is. Nem mennék bele, de mindenki megtalálhatja a részleteket a sajtóban. Semmi ok a vidámságra. A filmes világban viszont kevésbé vagyok benne. Nem mondhatnám, hogy mindent láttam, ahogy azt sem, hogy tudnám, milyen érdekek feszülnek egymásnak. A nagy vonalakat persze észlelem. Azt, hogy van egy generáció, amelyiket teljesen kiszorítottak, vagy csak akkor kap figyelmet, ha bizonyos kéréseknek eleget tesz. Ha elfogad, lenyel dolgokat. Nagyon rossz a helyzet. Azt kell tanulnia egy művésznek: ahhoz, hogy szabadon alkothasson, meg kell kötnie bizonyos engedményeket. Ebből nagyon káros automatizmus lesz sokak számára.
– Érezte már ön is, hogy kompromisszumokat kellene kötnie?
– Előfordult, de fájdalom nélkül utasítottam vissza. Hozzám sem ragaszkodtak annyira, egyik oldalról sem volt borzasztó nagy veszteség. De én azért tényleg nagyon kivételes helyzetben vagyok. Az Örkény gyakorlatilag semmilyen módon nem korlátozza az alkotókat, és a filmesek is, akikkel dolgoztam, nagyszerű művészek. Ugyanúgy megjárják a saját Canossájukat, mint én vagy más ebben az országban, de még van energiájuk, hogy alkossanak.
– Rendezése, a The Black Rider kapcsán mondta nemrég a Narancsnak: „Számomra fontos annak a bemutatása, hogy van egyfajta közeg, amely folyamatosan azt sulykolja, mit és miért ne csinálj, miközben szűk látókörű, behatárolt viselkedéssel épphogy rákényszerít bizonyos dolgokat az emberekre.” Tapasztalja ezt a saját bőrén?
– Inkább csak azt a társadalmi feszültséget, amely az elmúlt tizenöt, de mondhatjuk azt is, harminc évben jellemző volt. Hiszen a korábbiak is szorosan összefüggnek a mai állapottal. Olyan feszültség alakult ki a különböző csoportokon belül, hogy már nem tudunk felszabadultan örülni a jó dolgoknak sem. Inkább azt keressük, mi lehet mögöttük, kinek milyen kapcsolata van. Vannak bizonyos elvárások, hogy te ennek, ő annak nem örülhet. Neki muszáj így reagálnia, annak a másiknak meg máshogy. Nagyon sematikus lett a kommunikáció, mindenkinek mindenre van kész válasza. Nem hagyunk időt a gondolkozásra. Arra, hogy mélyebben megértsünk dolgokat.
– A közéleti vitákra is jellemző ez. Rögtön reagálni kell mindenre.
– Nyilván az sem segít, hogy a politikusaink celeb módjára viselkednek. Miközben nekik ez a munkájuk, valójában hivatalnokok lennének. Nekem nem kellene tudnom, hogy őket hogy hívják. Azért vannak ott, hogy működjön az ország. Semmivel sem kellene többször látnom őket, mint a postán a hölgyet, akinél fizetem a csekket.
– Az SZFE-ügyről többször mondta már, mennyire elkeserítette. A szakma megosztottsága máshol is tetten érhető. Mennyire lehet mind-ezzel szembemenni, akár engedményeket tenni?
– Nem nagyon látom, hogy bárki is keresné ennek a lehetőségét. Bennem most már van olyan sérelem az egyetem kapcsán, amelyen nem tudok túllépni. Az a pont, amikor a hallgatókat kezdték abuzálni, és elmondták őket mindenféle gerinctelen Lenin-fiúknak, számomra határvonalat jelentett. Ilyen színvonalon nem lehet beszélni hallgatókról. Egymást szidhatjuk, a pályán lévő emberek nyugodtan köpködjék egymást. Túléljük, és majd biztos kedvesen mosolygunk a villamoson, ha találkozunk. Az viszont számomra olyan pillanat volt, amelyet nem tudtam megbocsátani ezeknek az embereknek. Pláne úgy, hogy hosszan folytatták ezt a viselkedést, és triumfáltak az egyetem újraindításakor.
– Az idő sem segíthet ezen?
– Azt hiszem, számomra nem. Bizonyos személyek kapcsán biztosan. Persze két-három év múlva nem lesz olyan felvételiző, akit érdekelni fog, hogy itt mi történt. Szerintem már jövőre sem. Négy év alatt a mai tempóban minden elfelejtődik. Ehhez hozzá vagyunk szokva. Színészként nekem egy estém van, aztán vége. Nem oldalra és gondolkodásmódra vagyok viszont dühös. Konkrét emberekkel nem szeretnék egy légtérbe kerülni.
– Van önben félelem, hogy egy-két év múlva sokan lehúzzák majd a redőnyt, mint most az Átrium társulata teszi?
– Ez nem a jövő, ez most történik. Már szűnnek meg a társulatok. A járvány előtt volt egy nagy mészárlás, akkor a tao eltörlésénél, most pedig semmiféle anyagi támogatást nem kapott nagyon sok társulat. Persze lehet azt mondani, hogy ez egy belpesti tenyészet, de ez egyrészt nincs így, ezek a társulatok az egész országot, határon túli területeket is bejárták. Másrészt biztosítják a mindenkori színház megújulását. Ez nagyon jó, organikusan összerakott rendszer is lehetne, de sajnos nincs rá igénye a hatalomnak.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 45. számának (november 10–16.) nyomtatott változata.
