Pontosan egy éve szerdán, azt mondta az Öreg: Földes azért halt meg szerdán, hogy ne okozzon lapjának, nekünk, nagy borulást. És állt késő estig és tördelte, át- meg áttördelte a lapot.
Hány éves volt, nem tudom. Fiatalnak tartotta magát, és az is volt. Túl a nyugdíjon mindannyiunkat megszégyenítve dolgozott, ha kellett, napi tíz-tizenhat órát. A nyomdászok ma már ritka fajtájából való volt. Az, aki mindent tud. Sok tíz évet dolgozott más lapoknál. Indulásunk óta velünk volt.
Sokat megértünk együtt és sokunkkal tegeződött. Én büszke voltam erre. Három év alatt sokat veszekedtünk, sokat szidott, ha elszámoltam a sorokat, vagy ha le akartam mondani egy képről. Sokat szidott, és milyen jól tette. Féltem tőle – és nemcsak én –, mert mindent jobban tudott. Utolsó pillanatáig.
Szombaton jártam nála, beszélni alig volt képes, nagyokat nyelve hát én próbáltam mesélni neki. Mondtam, milyen rémes lett az e heti nyomásunk, a matricázásnál berogyott az ólom – ezen ugye nem lehet segíteni? Nem, Kati, azt egy jó tördelő észreveszi. Én mindig átszedettem. Olyankor könnyebb az ólom. Más a fogása… Mondd meg Huszárnak, szerezze meg Z.-t tördelőnek. Az jó lesz nektek.
Jártányi ereje sem volt már, de segíteni akart nekünk, és megcsillant a szeme, ha az ólomról beszélt. Többet már nem segíthet. De szerdán halt meg ő is.
D. VARGA KATALIN
Hányszor járt kezedben kézirat, amelyből újságot, lapot csináltál? Mennyi azoknak az ólomsoroknak a száma, melyeket gondos renddel, tökéletesen ismerve törvényeiket, a kizáró formába tettél. Hányan lehetnek, akik Gutenberg mesterségét Tőled tanulták, ebből élnek, és szenvedélyesen szeretik, úgy, ahogy Te? Vajon azt a becsületet, amire a munka tanít, azt a fegyelmet, amit a munka szerelme éltet, hányan látták, érezték Benned úgy, mint mi?
Az élet számodra a betű szürke ólomvirágainak rendje volt. A világmindenség pedig: a nyomda, ahol napról napra, hétről hétre, évről évre indíttattunk utunkra, mi A Hét, általad indíthattuk útjára ólomtestbe költöző gondolatainkat.
Apja, mert így szólítottalak, így szólítottunk, mert ebben a szerkesztőségben több voltál, mint Kolléga, mert nekem apám voltál a Mesterségben.
És most itt állunk a tördelőasztal mellett tehetetlenül. Eltűntél, mint egy kiesett sor, s most nélküled értelmetlen az ólomba öntött gondolat. Fájón rossz ez a hasonlat, mert, ha csak egy sor tűnik el, pótolni lehet, újra lehet szedni. De Te, Apja, ti, öreg nyomdászok – pótolhatatlanok vagytok.
SZELE PÉTER
Megjelent A Hét V. évfolyama 2. számában 1974 január 11-én.
A szerkesztő megjegyzése
Nemcsak a főszerkesztő és helyettese, nem csak a rovatvezetők, szerkesztők és mind a többiek nélkül, de a kimagaslóan művelt és okos, tapasztalt tördelő, Majernik István nélkül sem indulhatott volna viszontagságos útjára A Hét.
Hamar lapunk nélkülözhetetlen elemévé, hősévé vált, azt is meg lehet kockáztatni: legjobban tisztelt tagjává. A román lapok szerkesztőségeiben a szedők (mint a képen látható, sorszedés volt), a tördelők minden bizonnyal váltották egymást, turnusokban satöbbi. Nekünk ott volt Majernik bácsi.
Néha kimerészkedtünk mi, zöldfülű szerkesztők megnézni, hogy dolgozik az öreg. Nem is volt olyan öreg. Ötven esztendővel ezelőtt halt meg. Fél évszázada még pótolhatatlanok voltak a tapasztalt nyomdászok. Ma feleslegesek; művészetüket csak régi lapok őrzik.
