Közigazgatás és/vagy önkormányzat? A Szövetség sokáig az autonómiák, beleértve az önkormányzatiság elveinek (szubszidiaritás) alkalmazását tekintette politikája egyik pillérének, aztán hirtelen (minden bizonnyal budapesti nyomásra) levette napirendről a problémát. Most egy kettős beszéd dívik, amikor általában vagy a román többségű adminisztrációról van szó, akkor a helyhatóság (hivatalos) kifejezést használják, amikor a magyar vezetésű településekről, megyékről esik szó, akkor „önkormányzatoknak” (egy sor nyelvpolitikai vita és pereskedés is származik az ügyből). A román politikai osztály, beleértve a magyar pártot is, évtizedek óta kerüli a forró kását, mégpedig a közigazgatás radikális átalakítását, ami egyre kevésbé elodázható, ahogy azt az eddigi népszámlálási adatok is bizonyítják. A megkövesedett adminisztratív szerkezet ugyanakkor a klienteláris politikák és a korrupció melegágyai, amit ideje lenne felszámolni. Nem mellesleg a közigazgatás reformja lehetne a biztos átmenet az önkormányzatiságra, illetve a túlburjánzó bürokrácia radikális leépítésére.
Megítélésünk szerint a még Ceaușescu által kialakított közigazgatási rendszer radikális átalakítását egy sok szempontú – szociológiai, közgazdasági, közigazgatási, történeti, etnikai, kulturális, infrastrukturális, stb. – elemzés nyomán egy komplex terv és szabályozás alapján kellene megtenni. Saját számításaink szerint – és nemcsak a népszámlálási adatokat figyelembe véve, ami szerint a törvény értelmében a községek kétharmada, a kisvárosok több mint kétharmada nem felel meg az előírt lakosságszámnak, tehát ebben az értelemben „szabályellenes” –, a községek mintegy egyharmadát kellene összevonni, illetve hozzácsatolni azokhoz a nagyobb városokhoz, melyek vonzáskörébe tartoznak. Sokkal hatékonyabb lehetne a nagyvárosok adminisztrációja, gyorsabban fejlődhetnének, ha a perifériájukon levő (sokszor óriásira dagadt, de infrastruktúra nélküli) települések a városok kerületeivé válhatnának. Az átalakítás egyik feltétele a közigazgatás digitalizálása, amely sokkal hatékonyabb ügyintézést tenne lehetővé és kiiktatná a távolságokból származó fennakadásokat. A régebbi tervek és viták alapján a 22-23-as megyeszám indokolhatónak és hatékonynak tűnik. A Szövetség elöl kellene járjon egy elemzés és tervezet kidolgozásában, megelőzve a belső etnikai határok kérdéskörének végletes átpolitizálásást.
Gazdasági nézetek a programokban – és ami hiányzik. A párt nagy általánosságban és gyakorlatilag követi azokat a neoliberális trendeket, melyet a két másik kormánypárt is aktívan támogat, alkalmaz. Talán a kis- és középvállalatok támogatásának gyakorlatba nem ültetése a legnagyobb hiányosság, hiszen ez hangsúlyos a programban, de alig tapasztalható a gyakorlatban, márpedig a rommagyar vállalkozók abszolút többsége ebben a kategóriában vállalkozik.
Azután meg a Szövetség támogatja/hangoztatja a Székelyföld gazdasági önállóságának, pontosabban elzárkózásának gyakorlatát erősítő gazdaságpolitikákat, részint bizonyára, abban a hiszemben, hogy a valódi (értsd nyugati, versenyképes) befektetéseket a magyarországi, esetleges, klientúrához (stb.) és ottani érdekekhez kapcsolódó kis léptékű befektetések kiválthatják. Márpedig a Székelyföldnek csak akkor van esélye a gazdasági és annak nyomán a szociális felzárkózásra, ha sokkal nyitottabb lesz; elsősorban a regionális, a hazai országos és azután a külföldi gazdasági rendszerekhez, hálózatokhoz kellene kapcsolódni, befektetéseket vonzani stb. Azok a többé-kevésbé presztízs, illetve passzív, semmiféle potenciális jövőbeli gazdasági profitot nem ígérő befektetések, melyeket a megfelelő minisztérium támogat, nem ebbe az irányba visznek. Sem a műemlékek felújítása, sem a sportlétesítmények, sem a meg nem gondolt infrastrukturális, illetve korrupt/klienteláris befektetések nem visznek közelebb a felzárkózáshoz. A – legalábbis narratívák szintjén – kiemelten kezelt turizmus pedig, mint a pandémia és a különféle krízisek és infláció nyomán világosan kiderült, igencsak vulnerábilis ágazat. A turizmus, infrastruktúra és jó közlekedési lehetőségek, erős beszállítói háttér stb., nélkül képtelen kiemelni a régiókat és az országot a gazdasági nehézségek árjából.
A pénzügyi politikák terén Románia legnagyobb gondja a hatalmasra duzzasztott központi és helyi adminisztráció, a mindent elárasztó (korrupt) bürokrácia indokolatlanul magas fizetésekkel, amit a fentebb vázolt, a területi újraosztási rendszer (részben) orvosolhatna. Ennek egyik vonatkozásáról sincs nemcsak érzékelhető politikai válasza, hanem egyenesen a megvitatástól is elzárkózik az RMDSz, azaz tabusítja a témát. A patronális/klienteláris pártok (és a kormánypártok ilyenek) a felduzzasztott, rengeteg jutalomként szétosztható adminisztratív pozíció fenntartásában érdekeltek, hiszen ők mozgósítanak (emlékszünk még, hogy a Hargita megyei elnököt azért jelölték, mert „jól mozgósít”), viszont végletesen eltorzítják a költségvetést és pazarláshoz, stagnáláshoz vezetnek. A legtöbb kis település annyi adót sem képes begyűjteni, amennyi az elöljárók/bürokraták fizetésére elég lenne.
Az egyik persze a progresszív adózás, amiről a szociális kérdéskörnél szólok, a másik pedig a teljességgel elévült, sőt indokolatlan társadalmi egyenlőtlenségeket generáló és fenntarthatatlan nyugdíj-rendszer a számtalan alapon „kiosztott” speciális nyugdíjak kérdése. Az állami nyugdíjrendszer átalakítása a hozzájárulási alapon újrafazonírozott méltányosabb elosztás nemcsak a fenntarthatóságot és szociális gondok megoldását, hanem államháztartási/gazdasági haszonnal is kecsegtet hiszen az önálló nyugdíj-kassza terhet vesz le a költségvetésről, támogatja a hatékony befektetéseket stb. És ideje lenne az adóhivatalokat kivonni a klienteláris, pártcsinovnyikok alól, és egy igazán hatékony, pártsemleges és hatékony intézménnyé tenni.
Szociálpolitika. Románia nagy léptekkel halad a neoliberális programok életbe léptetésével (is) a jóléti állam meglévő struktúrainak leépítése felé, és ez már-már szétszakítja a társadalom alapszövetét, olyan óriási szociális szakadékok nyíltak, melyeket csak hosszú távon lehet sikeresen áthidalni. Ebben a kormányzati igyekezetben – sajnos – a Szövetség élen jár. Meg kellene tartani a még meglévő – rászorultsági alapon járó – szociális juttatásokat és hatékonnyá, átláthatóvá tenni a rendszert (az alapjövedelem bevezetése ezt egyszeriben megoldaná!).
Paradox módon a Szövetség nem a legszegényebbek megsegítését és integrálását tekinti fő feladatának, hanem egy elhibázott, ideológiailag átitatott és reakciós/konzervatív családpolitika nyomán akar egyféle „polgári középet” létrehozni, a legelesettebbek rovására. Bár programjában utal a rászorultság-alapú szociális támogatási hálózatokra, végül kormányon a létrehozója, propagálója a családügyi minisztériumnak, mely kifizetőhely egynéhány párt politikusainak, és semmi több, érdemi munkát nem végez.
Járható út lenne az elmaradott, a legkisebb jövedelmekkel „büszkélkedő” (igen, a helyi potentátok így tekintenek rá) székelyföldi kisemberek megtámogatására a progresszív adózás, ami nem pénzügypolitikai, hanem morális és szociális kérdés. Ha a legkisebb jövedelműek adóját eltörölnék/csökkentenék, kicsivel több pénz maradna a legszegényebbeknél (igen, a „családoknál”) és ezzel enyhíteni lehetne az ínségüket. Fontos lenne a munka utáni adózás mértékének párhuzamos csökkentése, de ennél is radikálisabb lenne egy alanyi jogon járó garantált alapjövedelem-rendszer bevezetése országos szinten. Ez egy egészen más szemléletű szociálpolitikát igényel, mely már több helyen bebizonyította indokoltságát/hatékonyságát, rengeteg, a hagyományos szociálpolitikák által fölvetett problémát orvosolna.
