Magyarország ünnepel, valódi eufóriát és katarzist él át, mert elhitte, hogy itt valóban demokratikus rendszerváltás lesz, és egy normális világ közeleg. Az emberek hisznek saját álmaikban és reményeikben, s ahogy eddig sem, most sem vesznek tudomást arról, hogy saját belső élményük és várakozásuk nincs összhangban a valósággal.
Két világ él párhuzamosan egymás mellett, egy olyan eufória és felszabadulás, amire mi is tizenhat éve várunk, s mellette számos kijózanító jel, amely mindennek a valóságát és a tartalmát megkérdőjelezi. Rendszerváltás boldogsága ez, de rendszerváltás nélkül, ami nem azonos a kormányváltással. A rendszerváltás nem személycsere ugyanabban a struktúrában.
Ez a kettősség él magában az új kormányzati hatalomban is, amelyben a jogállam helyreállításáról beszélnek, de az alapvető jogállami követelmények, az autokratikus rendszer alaptörvényét eltörlő új Alkotmány nélkül. Remek dolgok hangzanak el, de egyelőre a felvilágosult abszolutizmus keretei között. Nagyszerű kormánytagok is vannak, de nem tudni, mire jutnak.
A legnagyobb belső ellentmondást pedig az új hatalom vezetője, Magyar Péter jelenti, aki egyszerre sodródik az eufóriában élő és katarzist érző tömeggel, amely egy valódi liberális demokrácia újjászületésének boldogságában úszik, miközben nem enged a sokakat félelemben tartó ideológiából, ami egyértelműen és továbbra is egy önkényuralom rémvel fenyeget.
A reményeihez ragaszkodó tömeg nem hall meg semmit, ami a reményeit megkérdőjelezheti. Pedig Magyar miniszterelnöki beszédének volt egy olyan része, amely erősen ünneprontó volt és baljós árnyakat vetített előre. Most nem is szólunk arról, ami a beszédből kimaradt, pedig szükséges lenne ahhoz, hogy az eufória, a katarzis és a boldogság megalapozott legyen.
Nem azért tesszük szóvá, hogy ezúttal is Orbán-Gyurcsány korszakról beszélt, mert az sérti Gyurcsányt, aki soha nem alkotott Orbánnal egy párost (az inkább elmondható Magyarról és Orbánról), mert Gyurcsány mindenben Orbán antitézise volt. Joggal érezheti ezt az azonosítást sértésnek a címzett, vagy volt pártjának tagjai, de ennél sokkal többről van szó. A jövőre nézve.
Magyar ezt a gondolatot kezdettől fogva tudatosan használja, és a legijesztőbb az, hogy a győzelem mámorában sem engedte el. Ez nemcsak azért veszélyes, mert közönséges hazugság és történelemhamisítás, hanem egy ideológia épül rá. Ez pedig nem más, mint Orbán ideológiai alapvetésének folytatása, amely a demokráciát az átmenet zavaros évtizedeinek nevezte.
Ez a szöveg nemcsak retorika, emögött egy sötét ideológia, és a most elnyert szabadságot fenyegető logika és program áll:
„…az Orbán-Gyurcsány korszak két névadó miniszterelnöke ma nem ül itt a padsorokban, hogy nyíltan, tisztán beszéljünk a ránk hagyott örökségükről. Nem egyszerűen azért, mert a pártjaik elveszítették a választást, hanem mert megbuktak, politikailag, emberileg, erkölcsileg. Megbukott az a politikai működés, amely folyamatosan, egymásból élt, míg a hazát kifosztotta. Egymás ellenében mozgósított, miközben felélte Magyarország gazdasági, erkölcsi és társadalmi tartalékait. Huszonkét évvel azután, hogy Magyarország újkori történetének legnagyobb lehetőségét kapta az Uniós csatlakozással, szeretett hazánk mára felperzselt föld lett. Kifosztották, szétrabolták, elárulták, megvezették. És amikor mindezért vállalni kellene a felelősséget, saját politikai közösségük és az ország felé, elsomfordálnak. Lemondanak. Visszavonulnak. Mossák kezeiket. Az, hogy nem ülnek ma itt, pontos látlelete ennek a politikai kultúrának, amely évtizedeken keresztül uralta ezt az országot, a felelősség elhárításának, az önvizsgálat teljes hiányának és a következmények nélküli hatalomgyakorlásnak. De a magyar nép kedves Képviselőtársaim, nem fogja megtenni azt a szívességet, hogy hagyja, hogy ez a szembenézés elmaradjon.”
Magyar olyan teóriát állít fel, amely egyenlőséget húz a diktatúra és az ellenzéke közé, azonos felelősséggel és azonos tevékenységgel vádolva őket. Orbán és Gyurcsány két jelkép, jobboldal és baloldal szimbóluma, amely „egymásból élt”, és együtt fosztotta ki az országot. Orbán fosztotta ki az országot, méghozzá tizennégy éven át Magyar közreműködésével, Gyurcsány nélkül. Úgy állítja be, mintha szembenállásuk élte volna fel Magyarország gazdasági, erkölcsi és társadalmi tartalékait.
Mintha a jobboldal és baloldal léte lenne a felelős azért a pusztításért, amit a Fidesz tett. Ennek tulajdonítja, hogy az ország felperzselt föld lett. A politikai pluralizmus, a szembenállás az ok. Azt állítja, hogy együtt fosztották ki, rabolták szét, árulták el és vezették meg „szeretett hazánkat”. Ebben nemcsak az a baj, hogy hazugság, hanem az, hogy a hamis beállítás célt szolgál: összemosni az áldozatot a tettessel, felelőssé tenni mindkettőt és magát a pluralizmust, s megszűnésre ítélni azt.
A Orbán-Gyurcsány korszak részeként említett „Gyurcsány-korszak” nem a történelmi személyről, a volt miniszterelnökről szól, hanem az általa képviselt liberális demokratikus rendszerről, a baloldalról és a liberálisokról, akik megkülönböztették magukat az illiberális Orbántól és rendszerétől. A „Gyurcsány” ma ezt jelenti, a liberális demokratikus rendet és a híveit.
Magyar el akarja mosni a határokat baloldal és jobboldal, liberálisok és illiberálisok, demokraták és fasiszták között, magába olvasztva mindent és mindenkit, a Csurkától örökölt jelszóban: se nem jobb, se nem bal, csak magyar. Ez tőrölmetszett, velejét tekintve szélsőjobboldali, vezérelvű autokrácia ideológiája, amely meghaladni próbálja a pluralizmust, a világnézeti és politikai szabadságot. Ez egy ugyanolyan alapvetés, mint Orbán illiberalizmusa, centrális erőtere, ez maga a NER.
Ez a kettősség pedig nyugtalanító, mert ha Magyar erről nem mond le, ha a rendszerváltás reményében úszó tömeg ezt nem mossa ki az agyából, hanem ez egy tudatos politikai program, amiből nem enged, akkor a populista látványpolitizálás hamar egy ideológiai állam fullasztó légkörébe csaphat át.
Ez az összemosás megdöbbentő és ezek a szavak rendkívül veszélyesek, mert jobboldal és baloldal megkülönböztetésének eltörlését és felszámolásukra irányuló törekvést jelentik: „Miközben a jobb- és baloldali politika foglyul ejtette, egyben életben is tartotta egymást. Miközben folyamatosan egymás ellen mozgósították saját táboraikat, valójában kölcsönösen fenntartották egymás politikai rendszerét.”
Magyar csak magát tartja elfogadhatónak: „De az országgyűlésből kihullott, valaha volt ellenzéknek is van elszámolni valója azzal, hogyan tartotta fontosabbnak sokszor a saját politikai túlélését a haza jövőjénél. A demokráciát nem a valaha volt ellenzék bontotta le, de hosszú éveken át megelégedett a következmények nélküli ellenzékiséggel, miközben a hazánk egyre mélyebb, egyre súlyosabb válságba sodródott.” Egyformán teszi felelőssé és ítéli megszűnésre a jobboldalt és a baloldalt.
Ez a történelemhamisítás, a pluralizmus démonizálása, a demokratikus baloldalnak a jobboldal bűneivel való kriminalizálása, befeketítése és bűnbakká tétele: egyértelműen szélsőjobboldali, önkényuralmi rendszerek és politikusok sajátja. Demokrata így nem beszél, ilyen tendenciózus csúsztatást nem folytat. Ez nem szabadságról és demokráciáról szól, hanem autokratikus, a hatalom kizárólagos birtoklására irányuló törekvésről.
Az eufória, az öröm, az ünneplés, a katarzis és a remény enélkül lenne hiteles és teljes. Így azonban mi sötét felhőket látunk gyülekezni ott, ahol mások még csak a napsütést látják. Floridában ilyenkor már csomagolnak azok, akik tudnak olvasni a felhőkből, míg másokat a parton ér a vihar, néha a mindent elpusztító hurrikán. A napsütést nem mi vesszük el, mi csupán észrevesszük. Az eufóriát és a boldogságot nem mi árnyékoljuk be, hanem Magyar Péter.
