Deák Tamás: Hilarius
Felvillanyozó volt a hír, hogy a tévé magyar szerkesztősége is megteremtette a maga tévészínházát, és ezzel új műfaji ígéretet fűzött azokhoz a régi reményekhez, amelyek a „nyolcadik művészettől” (a megjelölés nem közkeletű, még nem is egészen pontos, de tartalmi valószínűsége óriási) fontos és sajátos szerepet várnak nemzetiségi művelődési életünkben. Örömmel és szeretettel köszöntjük az új vállalkozást, hosszú, gazdag és változatos folytatást kívánunk hozzá, és – legmelegebb gratulációként – mindezt csak azzal toldhatjuk meg, hogy a kultúra mozgási dialektikája folytán a sajátos kezdeményezések mindig az egész kiegészítésére és gazdagítására törekednek, más szóval: a tévé magyar szerkesztősége a pillanatnyi lemaradás pótlásával egy országos ügy ápolásába kapcsolódott bele.
Ezek után önmagától, természetszerűen vetődik fel a kérdés, hogy a tévé magyar szerkesztősége (és Bokor Péter rendező) miért választotta az induláshoz Deák Tamás Az érsek imája című drámáját. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk, azt a kérdést is fel kell tennünk (csak magunknak, persze), hogy vajon mi késztette és ihlette Deák Tamást a sokféle szempontból nem közönséges hírű, negyedik századbeli poitiers-i újhitű püspök és egyháztudor, Hilarius (Hilaire) megelevenítésére? Tudjuk, hogy a pogányból lett vakbuzgó keresztény, az ariánusok kérlelhetetlen üldözője, aki éppen ezért a császárral is szembe mert szállni, majd száműzetést szenvedett, de ettől még fanatikusabbá és kegyetlenebbé vált, aki felváltva tartott kezében keresztet és kardot, és egy hamisítatlan martalócvezér eszközeivel térített – ez az ember olyan nagy tudós is volt, hogy felkeltette Erasmus érdeklődését. Ebből a rövid jellemzésből is azonnal kiragadhatjuk a választ az előbbi két kérdésre: a mindenfajta elvakult miszticizmus és fanatizmus ellen fordította fegyverét Deák Tamás és a rendező is, kipellengérezve az írástudót, aki nem mást, mint az életet, azaz az embert tagadta meg egy tébolyultan értelmezett emberi boldogság nevében.
Kissé elvontan hangzanak ezek a dolgok, de hát közismert Deák Tamás írói hajlandósága az elvont tételek drámai kibontására és – hadd beszéljünk itt franciásan – „briliáns párbeszéd”-be való öltöztetésére. De Az érsek imája – amiből a Hilarius lett – nem tartozik Deák Tamás legszínpadszerűbb drámái és játékai közé. Lehet, a hős személye miatt is, de a „briliáns párbeszédet” túlzásba vitte ebben a darabban, a cselekményt teljesen helyettesítette vele, de nem ibseni, strindbergi vagy akár shaw-i értelemben – ezeknél ugyanis az élet és valóság konkrét színei repülnek fel a szavakban –, hanem teoretikus megfontolásból, tételeket más tételekkel cáfolva. Nem csodálom, hogy a rendezőnek az volt az első „húzása”, hogy megváltoztatta a dráma semmitmondó címét, és a reflektort egy emberre irányította.
Azt viszont megszoktuk Deák Tamástól, hogy darabépítkezése mindig nagyon jó, így most is: a mondanivaló stafétabotját csaknem szabályos időközökben, ritmikusan adják tovább a szereplők, és a váltás mindig új lendülettel kezdi a maga pályáját – csakhogy mindez egy sajátos, lassító optikán keresztül jut el hozzánk, s a szerző szándékának megfelelően a „drámai futás” részvevői ritkán kényszerülnek olyan erőkifejtésre, hogy lihegjenek tőle; nem, közben bőven van alkalmuk és idejük arra, hogy megfontolt szellemességekkel kifejtsék gondolataikat. Amikor pedig el-elszabadulnak – mert erre indítja őket a szöveg –, a szerző csaknem tudományos pontossággal határozza meg a mértéket: „riadtan, gyűlölködve, kegyetlenül, cinikusan, durván, gúnyosan, megvetően, szinte ordítva, szinte kérlelve, ráordít, szinte vijjogva, eszelősen” stb. Félreértés elkerülése végett: ezek nem rendezői utasítások, hanem az író „szöveghallásából” fakadó, a dráma hangszereléséhez tartozó jelölések – a mű szerves tartozékai.
Végül, a darab rövid tartalmi foglalata: Hilarius már nős emberként választotta a papi hivatást; lányát, Abrát, nem akarja férjhez adni, hanem apácának szánja, s mivel ez dacoskodik, halálba kergeti; egy titokzatos Idegen (a lelkiismerete? isten követe?) előtt pillanatnyilag kétségeskedik ugyan, de amikor megtudja, hogy ellenségei reátörtek, halálra küldi volt feleségét, Laviniát is, maga pedig még elvakultabban nyúl kardjához, kissé már a pusztulást is keresve. Ebből a nagyon kegyetlen „irodalmi zanzából” is – uram bocsá’, de a kifejezést a tévé egyik magyar adásából tanultam, a zanza a dél-amerikai indiánok fejzsugorító eljárása – kiderül, hogy a darabban inkább a szándékok, eszmék, gondolatok a fontosak, kevésbé a helyzetek, a cselekvések, a tettek.
A drámát nem a szerző, hanem Bokor Péter, a rendező dolgozta át tévéjátékká.
De hát milyen a tévéjáték, a tévészínház?
Ember legyen a talpán, aki szabatos választ akarna adni erre a kérdésre. A tévészínház dramaturgiája éppen olyan gyermekcipőben jár még, mint az egész tévépszichológia, -szociológia, -esztétika. Idestova negyven esztendeje, hogy megszületett a tévé, közvetített már a földgömb túlsó feléről, az óceánok mélyéből, az űrből és a holdról, de csak a technikája fejlett, az elmélete nem, s társadalmi hatásáról is inkább csak sejtjük, hogy óriási. Ezen belül tulajdonképpen elenyésző jelentőségűnek tetszik éppen a tévészínház ügye, de ez csak látszat, mert megszületése forradalmi fordulatot hoz – előbb vagy utóbb – a színház és a közönség viszonyában, művelődési fontossága – a tévékből kizuhogó mindenféle szórakoztató anyag összefüggésében – felmérhetetlen tehát.
Egy biztos: kialakult műfaja még nincs, az esztétikája nulla. Amikor felépültek az első nagy, tágas stúdiók, sokan hajlamosak voltak azt hinni, hogy a színpad magasságának, szélességének és mélységének a megtoldása önmagában is új műfajt fog követelni, de kiderült, hogy a nagy dimenziókban megcsökik az ember a kis képernyőn; kiderült az a furcsa dolog is, hogy filmen hiszünk a víz alatt úszó vagy az utca felett kötélen lebegő színésznek, a tévészínházban viszont nem, mert helyzete összeegyeztethetetlen a színház igényével. S még sokáig lehetne játszadozni ezekkel a gondolatokkal, vitatkozni felettük, de egyvalami kétségtelen: a tévészínházra is a tévé általános, a lényegből fakadó törvénye érvényes, amelyet úgy lehetne megfogalmazni, hogy a tévé az emberi lakásból a világra nyitott ablak. A távolságok, ismeretlenségek megközelítésének a lehetőségét, a pergő változások sokrétűségét, a legérdekesebb emberekkel való találkozások ígéretét hozza be a lakott négy fal közé, s nagyon érdekes, hogy – ez a tévé lélektanához tartozik – mindig az egyidejűség jegyében, még akkor is, ha régi, történelmi eseményekről van szó, mert ezekhez is furcsa „időbeli alagút” (ezt is a tévétől tanultuk, ugye) köti a tévénézőt, annál az egyszerű, de roppantul jelentős ténynél fogva, hogy – hozzábeszélhet a képhez, dialogizálhat vele, szuverén módon akár hátat is fordíthat neki; ez a magyarázata annak, hogy miért unalmas a magányos tévénézés…
No de biztos-e, hogy ezek az elemek alkalmasak vagy elégségesek a tévészínház műfajának a kialakításához?
Dehogy! El lehet indulni egészen más úton is, ahogy Bokor Péter tette most Hilariusával.
Átdolgozása tulajdonképpen sűrítés, az író szövegének teljes tiszteletben tartásával, nagyon kevés új játékelem beiktatásával, amelyek csaknem lényegtelenek, és akár el is maradhattak volna (például Hilarius csókja). A lényeges az, hogy Bokor Péter – és itt értékelnünk kell a koncepcióját – úgy tekintette Hilarius palotáját, mint valami díszes, hatalmas kriptát, a halál hajlékát, egy zárt, befejezett világot, amelyből már rég hiányzik a levegő, élőhalottak lézengenek benne, elevenen eltemetett emberek, akik számára nincs menekülés, és talán le is mondtak róla. Ehhez képest a dialógusokból csaknem teljesen eltűntek azok a hangszínek, amelyeket a szerző megjelölt – Bokor Péter a kriptái hangulathoz tompította őket, sok egyéni kifejezési lehetőséget biztosítva a színészeknek. (Véleményem szerint fölösleges volt ezt a nihil-hangulatot a kétszeres öngyilkossági – akasztási – jelenettel, többszörösen déjà vu eszközökkel keretezni.)
Így tehát egy statikus tévészínház alakult ki, amelyben csak a szavakra kellett és lehetett figyelni, mert cselekvés alig volt benne, s a játék alatt a spontán hozzászólásra sem akadt alkalom, a szoros dialógus a legkisebb belső lankadást sem tűrte. S mivel Bokor Péter erre a hallatlan koncentrációra törekedett, hogy fehér, világító fénybe kerüljön a mondanivaló, hibásnak tartom az Idegennek a Hilarius képmásával való behelyettesítését, megfelelő szövegmódosítás nélkül – így tudniillik a jelenet érthetetlenné, zavarossá vált. A zenei kíséretnek (Adrian Enescu) a játék végén felcsapó szinte-vidám hangját megértem: ellenpont, válasz, ígéret.
Amilyen bizonytalan még a tévészínház igazi arculata, éppen olyan nehéz elképzelni egyelőre azt is, hogy milyen lesz az igazi tévészínész. Olyasvalakire kell gondolnunk, aki csak nekünk játszik, a szobánkban, a legközvetlenebb közelünkben! Bizonyos, hogy nagy mértéktartás, egyszerűség, önuralommal párosult közvetlenség kell majd hozzá: Kovács György, a nép művésze, Hilarius szerepében, csillogó intelligenciája, belső hozzáállása, rutinja révén pontosan megérezte, hogy miről van szó. Szamossy Kornéliáról (Lavinia) régóta tudjuk, hogy egyik legnagyobb drámai színésznőnk, és örvendünk, hogy új tévészereplésével ezt még egyszer meghirdette, országosan. De alakoskodás volna, ha a többi szereplő teljesítményét is méltatnánk.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
