XIII.
Új nyomokért a szigeten
La Roche-sur-Yon-ból elég körülményesen lehet eljutni Noirmoutier-be (csak Nantes-ból jár naponta autóbusz a szigetre), de eljött értem Henri Martin barátom, és két óra alatt odaröpített a kocsiján. Úgy számította ki az utat, hogy nem hídon, hanem a Gois-n át mehessünk, szárazföldön a tenger közepén, a kagylós-moszatos úton, amelyen a szép őszi napfényben gyalogosan is jó séta esett volna. Ilyennek láttam tavaly is, simának és csöndesnek, pedig szeles időben hiába jön az apály, nem lehet használni. Most tudtam meg, hogy a kis Marthe Mignal éppen a Gois miatt halt meg, és nem tüdővészben pusztult el, mint ahogy idáig tudtam. Nem sokkal az első háború után vakbélgyulladást kapott, de a tenger annyira háborgott, hogy lehetetlen volt átszállítani a szárazföldre. Minthogy a szigeten nem volt sebész, szegény kislány belehalt. Ez a szomorú történet is a krónikámhoz tartozik.
(Tavaly hosszú ideig jártam-keltem a temetőben. tájékozatlanul és hiába. Most már az autóban elhatároztam, hogy felkeresem a Mignal-család sírhelyeit, lett volna vezetőm is, de a nehéz közlekedés miatt sebtében kellett elutaznom. Ott voltam néhány lépésnyire a temetőtől, és vissza kellett fordulnom.)
Ünnepélyesnek és kissé fantasztikusnak éreztem a csendet, mihelyt felkapaszkodtunk a szigetre és befordultunk az erdei útra, amely a többi község megkerülésével egyenesen Noirmoutier-ba vezet. Most, hogy már Ile d’Yeu-t is megjártam, szinte természetesnek találtam, hogy ismét Noirmoutier földjét taposom. Igen, mert kiszálltam egy pillanatra a kútnál, ahonnan az internáltak az ivóvizet hordták: ez volt az első üdvözletem. A kastélyt hátulról pillantottam meg. Óriási volt itt is a csend, amely körülvett.
Letettem a bőröndömet a szállodában, és amíg Henri hazafuvarozta a családját, elmentem François Ganachaud-hoz, aki már várt.
Eredeti ember az öregúr! Valamikor cipész volt, aztán abbahagyta a mesterséget és most csak búvárkodással foglalkozik. Rettenetes rendetlenségben valóságos múzeumi anyag hever szerteszét a lakásában: régi könyvek, iratok, újságok, Meroving-kori edények, szerszámok, és az isten tudja, hogy még mi minden. A Fekete kolostor francia kiadása előkelő helyen állott a polcán.
Végig se tudtam tekinteni a tudományos zűrt, amikor az öreg hirtelen hozzám fordult:
– Tudja, már régóta meg akartam írni magának, hogy látásból jól ismertem Mademoiselle Spong-t…
– Kit?
– Mademoiselle Norman Spong-t… La belle américaine! (A szép amerikai lányt.)
(Hirtelen kitárult a szoba négy fala, s mint valami filmen, megláttam a fehér ruhás, karcsú lányt, amint kivezeti régimódi kerékpárját a villájuk kapuján.)
– Az apját is ismertem, itt dolgozott valahol a kontinensen, a háború után is… A villájuk most is megvan, egy La Vigne nevű úr lakik benne.
Nos, azt is megtudtam, hogy La Vigne úr (most már nagyon öreg és beteg) is olvasta a Fekete kolostort, méghozzá nyomban a francia kiadás megjelenése után, és mint a Spong-család utódja a villában, meg is írta a nantes-i lapban az emlékeit a szép, szőke lányról. Talán azt is tudja, hogy mi lett vele…
Keresni kezdte a kedves Ganachaud bácsi a cikket („mert valahol meg kell lennie”), és nem csodálkoztam, hogy nem találta rendetlen házi múzeumában. De majd beugrik La Vigne úrhoz, bár nagyon nehéz vele beszélni, mert földsüket. Látta rajtam, hogy nagyon kiábrándult vagyok, mert hát nagyon szorított az idő, s vigasztalásul elvitt sétálni a főutcára.
(A kiábrándultsággal maradtam, mert Ganachaud bácsi járt ugyan másnap reggel La Vigne úrnál, de ő sem találta hirtelenében a régi írást, és ez azóta sem került birtokomba. De kettőjük beszélgetéséből az az értékes hír is megszületett, hogy a Fekete kolostorról annak idején Robert Kemp (1879–1959), a nagy francia kritikus is írt. Új adat, még ellenőrzésre szorul. Kemp a második világháború előtt a Le Temps-nek dolgozott).
Kimentünk tehát az utcára, de már jött Henri Martin is. Számára is újság volt, hogy melyik volt pontosan az az üzlet – szemben Madame Mignal fogadójával –, ahol Kuncz 1914 karácsonyán azt az emlékezetes bevásárlást végezte Csakhogy Madame Mignal már nem állt a kapuban, kissé görnyedten, ahogy Kuncz írja és ahogy én is megismertem másnap egy családi fényképről… Ezt azért írom most ide, mert reggel csak egy villámlátogatásra futotta időmből Roger Mignalnál, a család örökösénél; csak éppen megnéztem a kis Marthe-ról készült gipszplakettet, néhány fényképet, és már rohannom is kellett.
Most, mielőtt elmentünk volna a várba, körbeautóztuk a szigetet, hogy még egyszer magamba szívjam a mimózafák illatát. Megálltunk egy-két percre a Spong-család régi, svájci stílusban épült villája előtt, de már túl sötét volt ahhoz, hogy lefényképezzem… Láttam a herbaudière-i kikötőt is, amelyet már kevéssé használnak a szardíniahalászok, inkább a sportvitorlázók fészke, megbámultam a Fehér Apátság szép kapuját és hatalmas falait. Szépek a szigeti falvak, és bár a telekspekuláció erős méreteket öltött a híd megnyitása óta, az építkezés ízlésesen folyik, a kereskedelmi jelleg még nem ütközött ki… még nem.
A várban meglepetés várt: puszta udvar, puszta épület. Megtudtam, hogy végre teljesen restaurálják és korszerűsítik a múzeumot is. A nyáron egy filmes csoport vette bérbe egy történelmi film forgatásához, s ez jó alkalom volt arra, hogy buldózerrel kitisztíttassák az udvart. Utak, sövények eltűntek róla, de megsemmisült az a kis épület is az udvar baloldalán, amely az internáltak étkezője volt. Azt mondták a noirmoutier-i barátaim, hogy nem tartozott a kastély történeti értékű emlékei közé, tulajdonképpen a tűzoltók építették raktárnak a század elején. Utólag kár lett volna vitába szállnom, de magamban sajnáltam a kis házat, amelyben el lehetett volna helyezni valamit. A restaurálási elvvel egyetértek, de a „réfectoire” lebontásával egy kis történelem is megsemmisült… Az udvar mindenesetre nagyobbnak, tágasabbnak tetszett, a kastély szép homlokzata előnyösebb perspektívát kapott.
S az új múzeumban talán Kuncz Aladár emlékének is méltó hely jut majd.
Az egyik hátsó torony alatt, a múzeumba szánt kövek között mindenesetre ott van már a Kohler-síremlék. Tüzetesen megvizsgáltam, de Zádory kézjegyét nem tudtam felfedezni rajta. A valóságban még szebbnek tetszett, mint fényképen elragadóan bájos rajta a leányfej. Vajon ki fejti meg végleg a titkát? De örömömre szolgál, hogy egy névtelen, szerencsétlen ember, Jacob Kohler, akinek egész életében csak szenvedés és nyomor jutott ki, az egész noirmoutier-i fogolytársadalom emlékezetét testesíti meg holtában – és életének ez lett nagy szépsége. Most ahogy elnéztem a szobrot, a művész (Zádory?) távoli üzenetét is jobban kiéreztem belőle: ez a leányfej a szépség, a jóság, a szerelem, a boldogság szimbóluma, a halottnak adott késői elégtétel a társaktól, az élettel szemben. Kuncz azt írja, hogy a „vén sas” – ne nevezzük többé Jungblutnak, hiszen az igazság ismeretében méltánytalanak lennénk szegény öreg iránt – dolgai között volt egy ezüst óralánc is, rajta egy „Emilia” feliratú éremmel. Talán erre a titokzatos nőre is gondolt a szobrász? Lehet, s akkor Emília mégiscsak örök társául szegődött a messzire vetődött Jacob Kohlernak.
Bejártam ismét a chambrée-ket, felkerestem Kuncz toronyszobáját, amely alatt emberemlékezet óta a hatalmas kő- és faltörmelék magasodik. Lábammal megdobogtattam a padlót: visszhangot nem adott. De a kerek kis szobában két francia barát állott mellettem, akik éppen úgy szeretik Kuncz Aladárt, mint mi itthon. Lentről vidám kurjongatás hallatszott fel. „Itt a dagály, indulnak a halászok” – mondta Henri Martin. Kulcsra zártuk magunk mögött az üres kastélyt és lementünk a Place d’Armesra, hogy találkozzunk velük. Mi kávét ittunk, ők Pernod-t, aztán jó szerencsét kívántunk a tenger fiainak.
Este volt már, gyenge fény szűrődött ki a St Philbert templomból.
Henri Martin egyenesen a bal oldali hajóba vezetett és rámutatott egy kis szoborra: ez az a kis Mária, a tüdővészes madonna, aki vigasztaló szavakat tudott suttogni Kuncznak. Megráztam a fejemet. Ezt tavaly is láttam, de Kuncz nem írja azt, hogy gyermeket tart a bal karján; úgy látszik, az igazi mégiscsak eltűnt. De ez a kis szobor is nagyon szép, és hirtelen felfedezem, hogy milyen pufók, erős és egészséges karján a kisgyerek. A madonna lesüti szemét, a gyermek biztatóan előre néz. Valahová oda, a templom közepére, ahol a halászok egy kis vitorláshajót függesztettek a mennyezetre. Ajándék, felajánlás, hogy járjanak szerencsével. Azt mondják a barátaim, hogy a tengerparti templomok tele vannak ilyen hajókkal. Mindegyiknek megvan a maga külön története. Ezek a történetek mindig hajótöréssel kezdődnek…
A halászok már messze járnak, üres a rakpart a Place d’Armes előtt. Sokan köszönnek nekünk, hiszen barátaimat mindenki ismeri. A fülemet megüti egy név: Colinet. Kérdem, él-e még valaki a Coulinot borkereskedő családjából? Igen, éppen ezt a nevet emlegették, mert a Coulinot helyesen Colinet itteni kiejtéssel, sőt dialektusban (en patois) Colinette. Mintha becéznék… Mert ilyenek a vendée-iek. De hát, mondja Henri Martin, aki jobban meg akarja ismerni őket, jöjjön ide hosszabb időre.
Nekem másnap reggel el kellett utaznom.
XIV.
Nagyon kevés szó a fordítókról
Azért nagyon kevés, mert szinte semmit sem tudtam meg róluk. Londonban a British Museum katalógusából kiderült, hogy Francis Ralph Hay Murray a Fekete kolostoron kívül még Körmendi Ferenc Via Bodenbach című regényét (1935), valamint Széchenyi Zsigmond Elefántország című könyvét (1936) fordította angolra. Ám a személyét és egyéb munkásságát illetően más adatot nem sikerült felfedeznem, pedig olyan szakértők támogattak, mint Cs. Szabó László, valamint dr. Czigány Lóránt és felesége, Magda, aki 1969-ben kiadta a magyar-angol fordítások bibliográfiáját (Hungarian Literature in English Translation Published in Great Britain). Itthon Bágyoni Szabó István írásából (Kuncz Aladár-emlékek, Korunk. 1973/11 sz.) tudtam meg, hogy Kuncz Ödön szerint Murray annak idején a londoni román követségen dolgozott, és Kemény János édesanyja ajánlotta mint fordítót.
Elhoztam magammal a Times Literary Supplement 1934. április 19-i számában megjelent angol ismertetést, amelyet Pomogáts Béla egy mondat erejéig idéz Kuncz-monográfiájában.
Gondolom, itt az ideje, hogy számottevő könyveink külföldi visszhangjait gondosan és teljes szövegükkel összegyűjtsük az eljövendő nemzedékek számára, ezért ezt a nagyon érdekes kritikát lefordítottam és alább közlöm. Méltatását bízzuk az irodalomtörténészekre, én csak annyit jegyzek meg, hogy Murray fordítását kiváló irodalmi teljesítménynek tekinti a névtelen szerző. (De – ezt dr. Czigány Lóránt magyarázta meg nekem – a TLS így védi a függetlenségét, a hagyomány visszanyúlik a múlt századra is.) Torinóban annyit tudtam kideríteni, hogy Filippo Faber már évekkel ezelőtt meghalt: ismerősök segítségével rábukkantam arra az antikváriusra, aki megvette a könyveit. Állítása szerint a rendetlen halmazban megvan a Monastero nero több példánya is – de egyet sem tudott előhalászni. Faber különben lefordította előzőleg Hankiss János magyar irodalomtörténetét (1936), Gárdonyinak Az Isten rabjai című regényét (1939), később pedig Germanus Gyula Mohamed nyomában című könyvét (1946), ugyanebben az évben megjelent egy saját könyve is Battuta d’arresto (Megtorpanás) címmel. E rövid néhány nap alatt olasz kritikai visszhang nem került a kezembe, de elsősorban a fordítóra koncentráltam.
Hazaérkezésem után Yașar Nabi Nayir Isztambuli kiadó rendkívül szívélyes támogatásával annyi derült ki a török fordításból, hogy szerzője Necmi Seren. A Kara Manastir (így) a török Közoktatásügyi Minisztérium kiadásában, a Világklasszikusok sorozatban jelent meg, és régóta teljesen elfogyott.
A kétkötetes könyv elején Kisbán Miklósnak az író halála után a budapesti Athenaeum és az Erdélyi Szépmíves Céh közös gondozásában megjelent ún. propagandakiadáshoz írt bevezetője olvasható. Isztambulban adták ki, de nem 1949-ben, hanem 1956-ban. A hátlapra nyomott tájékoztatóból kiderül, hogy Necmi Seren Kölcseytől, Szigligetitől, Mikszáthtól és Molnár Ferenctől is fordított előzőleg.
Egy internált polgár. Black Monastery. By Aladar Kuncz (Chatto and Windus)
Ritkán fordul elő, hogy háború idején egy ellenséges országban internált polgári fogoly ne panaszkodjék a bánásmódra, amelyben része volt. Ez még akkor is egészen természetes, amikor a panaszkodáshoz nincs ésszerű alapja; ám elég gyakran ilyesmi is lehetséges. Ha eltekintünk a túlzásoktól és a nem igazolható állításoktól, úgy tetszik, hogy a magyarok, akiknek a Nagy Háború idején Franciaországban bekövetkezett internálását írja le ez a könyv, sok szempontból rossz bánásmódban részesültek. Ha Nagy-Britanniában lettek volna, bizonyára nem vásárolhattak volna korlátlan mennyiségben bort; és ha a parancsnokukat „hájas disznónak” nevezték volna, a megtorló eljárás szigorúbb lett volna, mint Franciaországban. Másrészt körülbelül 240 embert nem hagytak volna egy őrmester kezére: amennyire pazarlók vagyunk, ezreket költöttünk volna barakkokra, de nem zártuk volna ósdi erődökbe a foglyokat; az egészségügyi ellátás maga lett volna a tökély, míg Ile d’Yeu-n csakugyan nagyon rosszul működött; és – semmiféle hivatalosságnak sem lett volna alkalma haszonra szert tenni a foglyok kenyéradagjának a megcsonkításából.
Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ez a könyv elsősorban nem vádiratnak készült. Inkább lélektani tanulmány. Szerzője tanár és irodalmár volt, aki nem tett szert különösebb hírnévre, amíg ez a könyv – három évvel ezelőtt – meg nem jelent. Néhány héttel később az író meghalt, így igazából nem is örvendhetett sikerének. Ez a könyv valóban jelentős dokumentum. A többé-kevésbé ugyanabban a társaságban, ellenséges nemzethez tartozó börtönőrök között, a háborús idők feszült légkörének közepette eltöltött, évekig tartó internálás demoralizáló hatását senki sem elemezte jobban, habár erről a tárgyról sok könyvet írtak. A szerző egyénisége, valamint éleslátása ebben nyilvánul meg igazán. Néha nonsense, amit mond, például amikor hevesen támadja Clémenceau-t. Clémenceau-nak a legnagyobb vétke, amit fel lehet neki róni, csak annyi, hogy országát az ellenség támadó csapásainak az elviselésére, majd legyőzésére buzdította. Mindenképpen, ez 1918-ban volt, amikor Ausztria–Magyarországnak és szövetségeseinek a győzelmi reményei már megfakultak, és test és lélek belefáradt a noirmoutier-i és Ile d’Yeu-i szigetvárakban eltöltött négy esztendőbe. Kuncz Aladár általában szelíd és mérsékelt hangja nyugodt, véleményei józanok és kifinomultak. Van humorérzéke is; egészen fantasztikus, hogy ez mindvégig elkíséri, még az 1918-as szörnyű spanyoljárvány dühöngéséig is, ami más egyebet talán már nem is hagyott meg belőle.
Kuncz Aladár a szabadságát töltötte Morlaix mellett egy kis tengerparti breton faluban. Amikor közeledett a háború, kénytelen volt maradni, mert Budapestről nem érkezett meg a hazautazáshoz szükséges pénze. Eljutott Párizsig, de konzulátusa rosszul képviselte honfitársainak az érdekeit, és többekkel együtt fogságba került. Így kezdődött az internálása, amely az ő egyedi esetében 1919 májusáig tartott, mégpedig előbb Périgueux-ben, majd Noirmoutier-ban (a „Fekete kolostor”-ban), később Ile d’Yeu szigetén. A könyv címe nemcsak Noirmoutier-ra utal, hanem a bajtársiasságra is, ami a magyarok között kialakult és végig összekötötte őket… Bajtársiasságuk, bár erről sohasem beszéltek, olyan erős volt, hogy akár veszély fenyegette, akár sérelem érte valamelyiküket, haragos és fenyegető méhrajként bújt elő szállásáról az egész társaság… Azt a rossz hatást, amit a nagyszámú, többnyire fiatal férfi elkülönítése, valamint a nőkkel való bármilyen kapcsolatuk eltiltása váltott ki, egy őszinte, de becsületes és a tapasztaltaktól megundorodott megfigyelő tárja elénk. Sajnos a különféle kezdeményezések, amelyek abból a dicséretes szándékból fakadtak, hogy szórakoztassák a foglyokat és megtörjék mindennapjaik egyhangúságát (például a tánc és a színdarabjátszás bevezetése), ebben a tekintetben katasztrofális következményekkel jártak. Ezt a riasztó témát ritkán kezelték okosabban és racionálisabban. Azután ott vannak az értelem zavarai. A lelki furcsaságok, amelyek természetesek ebben a környezetben, annyira eltorzulnak, és olyan méreteket öltenek, hogy végül őrültségig fokozódnak…
A fordító, Ralph Murray úr szerényen nem a szerző neve alatt, a címlapon tünteti fel a maga nevét, hanem a következő oldalon. Lehet, hogy a fordítása itt-ott nem egészen tapad ez eredetihez, de önmagában nagyszerű teljesítmény – érzékeny, izmos és rugalmas próza.
XV.
Még egy változás
Amikor elindultam Párizsba, kiírtam az egyik Kuncz-levélből (l. Jancsó Elemér közlését, Utunk, 1971/41. sz.) a Hotel Malherbe pontos címét: Rue de Vaugirard 11. Meg is találtam azonnal Kuncz egykori párizsi lakását – de az épület már nem szálloda. A házmester felvilágosítása szerint az Hotel Malherbe 1956-ban szűnt meg, emeleteit öröklakásokká építették át. Tempora mutantur.
Itt, a Rue de Vaugirard-on kezdtem el útjaimat a Fekete kolostor környékén, és itt is csuktam be a jegyzetfüzetemet. Hálával gondolok azokra, akik támogattak hosszú munkámban.
Bukarest, 1974 elején
Megjelent A Hét V. évfolyama 7. számában, 1974. február 15-én.
