A kommunizmus éveiben a képzőművészek zöme szerette volna megismerni a kortárs nyugati irányzatokat, kísérleteket, de erre csak a rendszer kiszolgálóinak, dédelgetettjeinek volt lehetősége. Ki is használták messzemenően, nagyrészük az első adandó alkalommal disszidált, róluk szól „a színe elment, a java maradt” megállapítás.
Napjainkban már bárki számára könnyedén elérhetőek ezek az információk, innen tudom, hogy nem lettünk sokkal tájékozottabbak, gazdagabbak. A Szatmárnémetiben született, hosszú idő óta a németországi Baden-Badenben élő képzőművész, Moldvay Kati írta nemrég: A baden-badeni Frieder Burda Múzeumban egy különös kiállítás látható, Nicolas Party (1980) – Svájcban született, New Yorkban él – kiállítása azért szokatlan, mert asszisztensei segítségével közvetlenül a múzeum falaira festette hatalmas méretű képeit. A mulandóság itt fontos szerepet játszik, mert a pasztellkrétával készült műveket a kiállítás befejeztével porszívózzák, a falakat átfestik és marad – már akinek – a fotók meg a térbeli tapasztalat emléke. Hatalmas, 10-17 méteres munkákról van szó.
Mit tehet a fentiekhez a keleteurópai hagyományokon nevelkedett, az általánosan, évszázadok óta elfogadott emberi, érzelmi, szakmai értékekhez ragaszkodó képzőművész, műkritikus a gigantikus méretű vizuális közhelyek láttán?
Talán csak annyit, hogy a cél nyilvánvaló: megdöbbenteni a hatalmas mérettel, és a végtelenül egyszerű, könnyen emészthető témákkal népszerűségre törekedni. A népszerűség ezúttal is a sokak által elfogadott esztétikai normákra, pontosabban azok hiányára utal.
Hasonló képeket készíthetne akár mesterséges intelligencia, ki is vetíthetnék a múzeum falára, csak akkor végképp le kellene mondani arról, hogy ez a produkció, produktum a képzőművészet népes családjához tartozik. Ebből a meggondolásból készültek itt ideiglenes, könnyen törölhető, porszívóval eltakarítható munkák pasztellkrétával egyetlen tárlat időtartamára. Ezt még így, ebben a formában se könnyű elfogadni mint képzőművészeti alkotást, inkább vizuális döbbeneteknek, felkiáltó-, esetleg kérdőjeleknek neveznénk őket.
Szerintem azt kérdezik, arra hívják fel a figyelmet, hogy miért is van szüksége a 21. század emberének képzőművészetre, vizuális művészetekre. A megfelelő, meggyőző, hiteles válasz nélkül a mellébeszélés, tévelygés, feltűnni akarás nemcsak megfékezhetetlen, megállíthatatlan, hanem azonosíthatatlan. Ez a legveszélyesebb, csak a zavarosban halászó, művésznek álcázott dilettánsoknak kedvez.
