XII.
Krisztus-fej az Ile d’Yeu-i temetőben
Kiszálltam az autóból a fromentine-i kikötőben és rögtön azt mondtam magamban, hogy Fromentine és nem Fromantine, ahogy Kuncz írta, és ahogy első utam alkalmával – önkéntelen ismétlésként – én is feljegyeztem a noteszomba. Az is eszembe jutott, hogy a Fekete kolostor elkövetkező kiadásaiban jó lenne revízió alá venni azokat a francia neveket, kifejezéseket és szavakat, amelyeket Kuncz elírt, például az olyasmit, hogy „d’un point c’est tout” – ezt Fenyvesi szájába adja –, holott ez helyesen „un point, c’est tout”, pont és vége; vagy „sergeant”, „accueuil”, „Jeanette”; de ezek csak példák, ismételt figyelmeztetésül az eljövendő filoszoknak. Aztán azt láttam, hogy a kikötő kissé északabbra van, mint a nagy noirmoutier-i híd, tavaly tehát parányi kitérő árán meglátogathattam volna azt a helyet, ahol a szigeti fogságok kezdődtek. Noirmoutier dél-keleti partja éppen szemben húzódik, nagyon jól láthatóan; érdekes, hogy Kuncz szerint csupán a hajóról pillantották meg a sziget körvonalait. Jól látszott – az új híd lábától nem messze – a régi noirmoutier-i kikötő is, egy kotróhajó állott előtte. Most már csak magánosok használják, a sziget teljes forgalma a hídon át zajlik, ezért lett Noirmoutier-ből – Henri Martin kifejezésével élve – „presqu’ile”, félig-sziget.
Ile d’Yeu-re indultam a „La Vendée” fedélzetén. Elég ócska kis hajó, az autókat daruval emelgették át reá, de roppant gyorsan és ügyesen. Sok utas volt, csupa hétvégi hazalátogató.
Ile d’Yeu-re indultam… Tavaly elérhetetlen álomnak tetszett ez a kirándulás. Magányosan ődöngtem a tömegben, senki sem olvashatta le arcomról a megindultságot. Látni fogom a Citadellát és talán Jankovich sírja előtt is megállhatok…
– Nem hiszem, hogy beengednék a Citadellába – vakargatta a fejét egy idősebb ember, akivel később szóba ereszkedtem. – Valami katonai tábor…
Néhány perc alatt kiderült, hogy útitársam párizsi, de évek óta a szigeten lakik a feleségével, nyugdíjasok. „Le silence, monsieur!” – mondták, hát ezért hagyták ott Európa fővárosát. A Citadellában nem jártak, nem is érdekli őket. De a temetőt ismerték: mindjárt a bejárat mellett van Pétain sírja. Régi sírok vannak-e még?
– Ó – mondta az asszony –, van ott egy első világháborús sír, egy fogoly németé vagy osztráké. Gyönyörű Krisztus-fejet állítottak neki a társai, ezt is egy fogoly faragta…
Egyebet nem tudtak.
Eltűnt a szárazföld, eltűnt Noirmoutier, csak a tenger vette körül a hajót.
Háromnegyed órai út után bukkant fel a láthatáron Ile d’Yeu dombos vonala. Messziről is egészen más, szebb és változatosabb, mint Noirmoutier, a lapos kagyló. Egy és egynegyed órai utazás után érkeztünk meg Port-Joinville-be.
A kikötőben mindjárt az iránt érdeklődtem, hogy másnap mikor indul vissza a hajó. – Elvileg délután – válaszolta egy tengerésztiszt -, de a dagálytól is függ. Ha „jó” lesz a dagály…
Titokzatos szavak voltak, nem nagyon értettem őket. De másnap reggel, amikor lementem kávézni egy kikötői bárba, földbe gyökerezett a lábam. Most láttam először óceáni apályt a maga teljes valóságában, és csaknem elrémültem, üres volt a kikötő, mint a markom, a vitorlások, csónakok és a nagy hajók félrebillenve álltak a csupasz földön!
Hogyan fog innen kifutni a „La Vendée”?
Kifutott, mert két óra alatt öt métert emelkedett délután a víz, ez is csodálatos látvány volt; hosszú ideig bámultam a partról, a hajóindulásra várva. Ám reggel volt még, korán reggel, s mielőtt elindultam volna a temetőbe, bejártam a városka néhány utcáját.
Port-Joinville olyan, mint egy kisebb, ócskább Capri, szűk utcái egészen olaszosak. Ilyen sikátorneveket jegyeztem
fel: Rue du Coin du Chat (Macska sarka utca), Rue du Secret (Titok utca), Rue des Mariés (Házaspárok utcája), Rue de la Fourchette (Villa utca, az én kolozsvári fülemben kissé kétvízköziesen…). Vettem egy apró térképet is, s nagyon érdekesnek találtam, hogy a helynevek előtt sűrűn szerepel a régi breton (vagy még kelta?) „Ker” megjelölés, ami földet, területet jelent (Ker-Chalon, Ker-Chauvineau, Ker-Bossy stb.) Nos, innen a Her Moutier (Kher-Moutier) is, amely tehát „kolostor földjére” utalt.
A temető fent van a városka felett, a dombtetőn, kilométernyire a Citadellától. Alig hagytam el a házakat, megpillantottam az öreg fenyőerdőt, amely a sziget egész közepét elborítja és körülveszi a Citadellát. A térképről azt olvasom le, hogy az erődítmény neve Fort de Pierre-Levée (Emelt Kő), ami talán arra emlékeztet hogy a helyén menhir állhatott.
Vasárnap volt többen gondozták a sírokat a kicsiny temetőben. Pétain sírját csendőr őrizte. Szerencsémre az első ember, akit megszólítottam, a temető gondnoka volt. Elmondta, hogy az első világháborús sírhelyeket már régen újra kiosztották, csupán kettő maradt meg. Az egyik teljesen gazdátlan, s ma már csak azt a vasvázat tartják rajta, amelyre temetések alkalmával a koszorúkat teszik. Ez az egyetlen sír, amelyen még megmaradt a régi fakereszt rúdja, de név nincs rajta. A másik pedig egy Emilé Taubel nevű fogolyé, s a Krisztus-fej, amelyet egy másik internált faragott a fejkövére, a temető egyik dísze.
Először a névtelen és már csak félig megjelölt régi sírt kerestem meg. Vajon ki nyugszik a hantja alatt? A környéke teljesen megváltozott, hiába nézegettem a fényképet, amelyet Kuncz megőrzött számunkra Jankovich sírjával. Miközben lefényképeztem, nevek kóvályogtak a fejemben: Jankovich, dr. Herz, Demeter Juan, Wolkenberg, Stein, Zaruba… A szenvedés és a halál nem vérség szerinti, de édes fiai.
Valamennyiükre gondoltam, de végül is Jankovichot választottam követüknek, és hozzá, róla beszéltem magamban, Kuncz Aladár szavaival:
„Karácsonyeste óta ruhástól, karjait feje alá kulcsolva, hangtalanul feküdt és egész nap csak a mennyezetet nézte. Panaszt, félelmet nem ismert. Talán a penészfoltos boltozatra bámuló szeme előtt csodálatos képek rajzolódtak ki? Szépek, amelyeket ennek a szép, tisztalelkű fiúnak istenadta tehetségével meg kellett volna festenie. De mit csináltak vele az emberek?
Párizsban ösztöndíját társai kicsalták tőle. Azután koplalva, nélkülözve, három évig dolgozott és tanult. A fogság alatt egyik fogolytáborból a másikba dobták. Mire hozzánk ért, magábazárkozó ember lett belőle. A világ rendjének megváltozását várta, Makacsul hitt abban, hogy egyszer a szegényeknek, elnyomottaknak és gyengéknek napja is felvirrad…”
Átmentem a Taubel-sírhoz, inkább csak udvariasságból a gondnok iránt, aki alig várta, hogy megmutassa. A vasárnap reggeli fényben valósággal ragyogott a fehér Krisztus-arc, nyájasan és átszellemültem komolyan és gyöngéden, lecsukott pillái alatt a tekintete mintha a lázadozó halottat nyugtatná… Ilyen vilámgyors hatást tett rám a szobormű, szerettem volna hosszasan elálldogálni előtte, olvasni a vonásaiból, gyönyörködni a fényben, amely kisugárzott belőle… A gondnok elégedetten mosolygott, megrendülésem nem kerülte el a figyelmét.
És segített pontosan kibetűzni a sírkőbe illesztett deszkadarabról Émile Taubel nevét és az egyszerű feliratot:
Né le 30. XI. 1872.
Mort le 30. XI. 1917.
Éppen a negyvenötödik születésnapján halt meg, legszebb férfikorában. A gondnok szerint köztudomású a szigeten, hogy a síremléket egy fogoly szobrász faragta a Citadellában.
Más adat híján gondosan megvizsgáltam a követ és fel is fedeztem az alsó szélén két iniciálét. De már nehezen lehet kiolvasni őket a repedésektől, az egyik lehet K vagy R is, a másik L vagy V, esetleg W. A nagy, négyszögletű kő külön áll a síremlékre illesztett alapzaton.
Lefényképeztem a sírt, és közben az is eszembe jutott, hogy Kuncz bizonyára látta, hiszen a Citadellában faragták, egyébként is többször járt a temetőben…
És elsétáltam lassan a Citadella felé, a fenyőfák között, amelyek nem törődnek azzal, hogy ki, mikor és miért jár alattuk, csak egymás között susognak. A Citadella előtt ki volt írva, hogy tilos a bemenet, de hallózásomra előkerült egy tréningruhás fiatalember, aki elvezetett a táborparancsnokhoz, egy derék szál tiszthelyetteshez. Megkaptam az engedélyt, hogy meglátogassam az erődítményt.
A Citadellát körülfutó széles árkot már rég benőtte a fű, a felvonóhídból csak emlékül maradtak meg a láncok. A kazamatákat kitatarozták, kivakolták, a piciny ablakok helyébe nagyobbakat vágtak. Fűtést is kaptak, bár nem mindenütt, mert a tiszthelyettes szerint a boltozatokat védő vastag földréteg miatt egyik-másik terem (most így nevezik őket) amúgy is nagyon meleg. A kapu felett, az egykori parancsnokok lakásában töltötte fogságának hat esztendejét Phiiippe Pétain. Ezt a helyiséget azóta nem használják, a parancsnokság számára az udvaron épült egy modern kis pavilon.
Az udvaron kiskatonák labdáztak sportöltözetben, mert a Citadella most üdülő- és sporttábor. Mit tudnak a múltjáról? Semmit, a vállukat vonogatták, nem érdekli őket. Felmentem a rempart-ra, kiválasztottam azt a pontot, ahonnan az a fénykép készült, amely ránk maradt. Besütött a nap a Citadella udvarába, szép és békés volt minden, pufogott a labda.
Mindig furcsa és abszurd érzés szabadon járni mások bezárt boldogtalanságának a színhelyén. Miért volt az egész, mire volt jó, ki akarta és miért? Ezen a békés udvaron miért tombolt a szenvedés förgetege? Csodálatos volt, hogy a hirtelen elsötétült világból egy gyönge, beteges hangot hallottam ki, mintegy vigasztalásul: volt valaki, akit ez a szenvedés tett boldoggá, és megbékélt lélekkel költözött el innen a közeli temetőbe, ahonnan én sétálva idejöttem. Dr. Herz hangja volt:
„Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Én a börtönömből ott szabadultam ki, ahol rátok a legkeservesebb rabsorsot mérték. Hazudnék, s most nem akarok hazudni, ha nem mondanám meg neked, bármilyen szörnyűnek is tartod: soha oly boldog nem voltam, mint a fogságban…”
Nem vártam meg, hogy a tiszthelyettes türelmetlenné váljék, gyorsan elbúcsúztam. Visszafelé még egyszer benéztem a temetőbe és újra lefényképeztem a fehér Krisztus-arcot, mintha attól tartottam volna, hogy az első felvételem nem sikerült.
… És itthon, Bukarestben, amikor előttem feküdtek a lemásolt képek, villámcsapásszerűen vágott belém a felismerés, hogy a szép leírás, amelyet Kuncz az állítólagos Jungblut-síremlékről nyújt (VIII. fej., 4.), erről a Krisztus-fejről készült!
Nézzünk rá a képre, és vessük össze Kuncz szavaival (a kiemelések tőlem, L. L.):
„Volt egy nagyobb kő, amelyből (Zádory) Krisztus arcát látta kitekinteni… A hatalmas követ munkába vette, s néhány nap alatt csakugyan látnom kellett, hogy a művész látomása igaz volt: a kőből fénnyel elöntött gyönyörű Krisztus-fej bontakozott ki.
Bergen is … segítségére sietett Zádorynak, aki kiélesített rozsdás vasdarabokkal faragott. A kőből igazán csak éppen annyit vettek el, hogy a sejtelmes Krisztus-arc kibontakozzék… Krisztus arca égi békével nézett le a sugarakkal körülvett Jungblut névre…”
Mindig érthetetlennek találtam, hogy honnan a nagy különbség Kuncz egészen érzékletes emléke és Zádory későbbi megvalósítása között Amikor a női fejes Kohler-síremlék előkerült, hajlamos voltam arra a feltételezésre, hogy Kuncz talán rosszul emlékezett, és a szép leírás írói fantáziájából fakadt. Most viszont biztosra veszem, hogy Kuncz a Taubel-síremléket írta le, hiszen nyilvánvaló, hogy a Citadella udvarában tanúja volt kifaragásának, később a temetőben is láthatta, s emlékezetében ezzel a legszebb művészi alkotással állított emlékművet a Névtelen Fogolynak! Ha ez így van, micsoda gyönyörű búvópataka ez a sorsoknak és szimbólumoknak! Vajon ki lehetett Taubel, miféle szél vethette Ile d’Yeu-re? S ki lehetett emlékművének a szobrásza? Csupa olyan kérdés, amelyekre nem tudok válaszolni, csak annyi bizonyos, hogy a két távoli szigeten van egy-egy szobor, amelyek a kifürkészhetetlen véletlen folytán kőbe-faragott jelei a mi irodalmunk egyik nagy alkotásának.
S még valami bizonyos: Zádory a Taubel-féle síremléket nem látta, hiszen nem került el Ile d’Yeu-re. Valószínűleg ő is csak Kuncz fantáziájának tulajdonította a leírást; vagy valami más emléknek? Csak ő tudná megmondani, de már több mint negyedszázada elnémult. A budapesti Kuncz-síremléket, pontosabban annak szobrászati részét mindenképpen Zádory olyan alkotásának kell tekintenünk, amelynek feketekolostori előzményei mostanig nem mutathatók ki.
Egy megérzésemet is ide kell jegyeznem: miután jártam néhány vendée-i katolikus temetőben, az a véleményem, hogy a Kohler-féle síremlék talán nem a latin nyelvű – és bizonytalan értelmű – felirat miatt nem került ki a noirmoutier-i temetőbe, hanem azért mert a női fejet a temetőgondnokság nem találta odaillőnek, kirítt volna a szigorúan őrzött kegyes hangulatból.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 6. számában, 1974. február 8-án.
