Nézem Vidnyánszky Attilát az Egyenes beszédben. Szomorkodom, dühöngök és sajnálkozom.

SZOMORKODOM, mert a szavaiban most is tovább él az a pusztító harc, ami az ő vezetésével folyt a színházi világban. Nemcsak ott, de a színházinak ő (és akik erre biztatták) volt a fő felelőse, vezéralakja, szimbóluma, a „pápája”, mint Jordán Tamás mondta. Minden vezető funkcióban ő ült: a Nemzeti igazgatója, az erőszakkal elfoglalt SZFE ura, kuratóriumi elnöke és osztályfőnöke, a Teátrumi Társaság alapítója és vezetője, az NKA hírhedett kuratóriumának tagja, ahogy a Kossuth- és Széchenyi díjakról döntő bizottságnak is. E harc következtében lettek otthontalanná, küszködtek állandó pénzhiányban tehetséges független társulatok, távoztak külföldre értékes művészek.

És nem érti. És folytatja. Gúnyolódik az állami támogatástól elesett függetleneken (ha elküldik, kapnia kell egy éves végkielégítést, „akkor majd a senyvedő Pintér Bélának és Molnár Áronnak adok belőle egy kis pénzt”). Megrágalmazza Alföldi Nemzetijét vagy a korábbi SZFE-t. Az őt számtalanszor bíráló Nagy Ervin szerinte olyan sorozatokban játszott, amelyek „tönkreteszik a magyar lelket”. (Nem vagyok nagy sorozatnéző. De tényleg? Az átlagból messze kiemelkedő „Terápia” és „A tanár” is?).

DÜHÖNGÖK a kárért, amit okozott. A levegőért, amit főnökeivel együtt megmérgezett. Az eljátszott lehetőségért, amit a hatalma biztosított volna. És főleg a mostani, mindnyájunkat megalázó mondatáért: az elnyomott függetlenek nyilván egy csomó külföldi és fővárosi pénzből dőzsöltek, hiszen „nem szűntek meg. Valamiből működtek.” Mondja ő, aki milliárdok fölött uralkodott.

A mondat túlmutat a színházi világon. Azt jelenti: nekünk, akiknek nem tetszett a NER , utólag is pofa be, hiszen túléltük. Még mindig itt vagyunk, „működünk”. Még csak bele sem haltunk. Se a szégyenbe, hogy mit tettek a hazánkkal, se a megbélyegzésbe, se az erkölcsi vagy anyagi megnyomorításba, se a hazaárulózásba, ki mibe halhatott volna. Tényleg, csak néhányan haltak bele, spongyát rá.

SAJNÁLKOZOM. Mert igazi tehetségről van szó. Legalábbis az volt, amíg nem kötötte le a világnézeti harc, azok kicsinálása, akiket ellenfeleinek vagy csak bírálóinak vélt, akikre megsértődött.

Azt mondja, szerinte pénteken a minisztériumban fel fogják menteni a Nemzetiből, „vádakkal, és én nem tudom, miért”. Nem vagyok színházi szakember. Csak színházszerető közönség. Azt sem tudom, tényleg felmentik-e. De amit nézőként is láttam, annak alapján segíthetek.

Hogy miért is akarhatná bárki felmenteni?

– Mert tetteivel és olykor szavaival is a leszámolást szolgálta. 2010 után hadüzenetet fogalmazott meg: „Túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal”, (ő speciel nem annyira: Szinetár az Opera főrendezőjévé tette, majd évekig a debreceni színház megbecsült igazgatója volt), „az inga most átleng másik irányba”. „Örüljetek, ha egy jelöltet is állíthattok”-vágta oda Schilling szerint a „másik oldalnak” az NKA-nál.

– Mert Teátrumi Társasága segítségével sikerült eljelentéktelenítenie, majd kinyírnia a POSZT-ot, a legendás Pécsi Országos Színházi Találkozót.

– Mert tehetsége ellenére olyan Nemzetit hozott létre, amit hatalomátvételekor a társulat fele otthagyott, ahol csak minden második néző volt fizetős, ami akkor egyharmaddal kevesebb jegybevételt ért el, mint a nála sokkal kisebb Radnóti.

– Mert máig nem tisztázta magát. Ma is folyik a (nagyon úgy néz ki, szándékosan késleltetett) nyomozás az általa rendezett darabban, az általa vezetett színházban történt, két színészt súlyos állapotba hozó baleset miatt, „gondatlan veszélyeztetés” gyanújával.

– És ami önmagában elég lenne: fő szervezője és végül haszonélvezője volt a SZFE elleni támadásnak, az egyetemi autonómia szétverésének, a Vas utca „ostromának”. Emlékszünk még, hogyan álltak őrséget legjobb színészeink az intézmény védelmében. Ellene és az általa képviselt hatalom ellen. Emlékszünk a diákok piros-fehér csíkos útelzáró szalagjára. Arra, hogy a fél város hordta nekik a pogácsát és a hamburgeres zsemlét. Emlékszünk a tüntetésekre. És arra is, hogy a tanárok és a diákok jelentős része otthagyta elrabolt és megszállt iskoláját, és a bizonytalant inkább választotta, mint Vidnyánszkyékat.

Hát például ezekért. A többit a szakma jobban tudja.

(Az 1. kép Szabó István Mephisto c. filmjéből való, amely egy színész politikai zülléséről azól. A 2. kép ritka pillanatot örökít meg: Orbán színházban van. Történesesen egy Wass Albert-díszelőadáson, a Nemzetiben, Vidnyánszkyval. Köszönet értük Slemmer Lászlónak.)

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. augusztus 14-én.