Civil beszéd

Kétfajta tigrist ismerünk. Az egyiket a Micimackóból: ő kedves, barátságos, ám kissé válogatós. Ezzel gondot is okoz a Százholdas Pagony lakóinak. Először azt állítja: a tigrisek mindent szeretnek. Aztán kiderül, hogy kivéve a mézet, a kukoricát, a bogáncsot – vagyis mindent, amivel segítőkész barátai, Malacka, Füles és maga Micimackó kínálják. Malacka már aggódó verset költ: „Mi lesz veled, Tigris, ó jaj,/ S mi lesz velünk?” A végkifejlet elkerüli a tragédiát: az új erdőlakó megkóstolja Zsebibaba tápszerét, a csukamájolajat, és boldogan felkiált: „Ez az, amit a tigrisek szeretnek!”

Orbán Viktor valószínűleg másfajta, harciasabb húsevő tigrisekre gondolt, amikor legutóbbi interjújában meghirdette: „Tigrisek vagyunk, és nem nyulak!” Hű Gajdics Ottója azonnal felkapta fejét, akár a lelkes katonák, valamint a náluk is lelkesebb harci paripáik puskapor szagát érezvén, és egyenest „Tigris a vár fokán” címmel írt cikket. A tigris állatnév ugyan, de mégis más, mint a poloska. Nem tudok róla, hogy Oroszlánszívű Richárd valaha is panaszkodott volna dehumanizálásra az előneve miatt.

Ne gúnyolódjunk a Fidesz-szavazók tömeges elpártolását látván, hogy miféle várról van még szó. A kincstárt már rég kirabolták, a zsoldosok egy része külföldön, vagy egymásra árulkodik. „Vár állott, most kőhalom”. De bő egymillió ember még kitart mellettük, kissé zavarodottan ugyan a napi lelepleződések láttán, de ők azok, akik valószínűleg őszintén hitték, hogy csakis Orbánék menthetik meg a hazát. Mikor kitől. Egymillió ember sorsa, lelkiállapota pedig nem lehet közömbös az országnak.

Nem Orbántól félünk, mint Lázár vigasztalja a maradék milliót. Őket féltjük.

Ezért nem mindegy, hogy Orbán, a cirkuszigazgató most tigriseket tenne az új produkciója fő attrakciójává. Akkor sem mindegy, ha egy friss közvéleménykutatás szerint az emberek kétharmada a volt miniszterelnök teljes visszavonulását vagy legalább hátralépését kívánja. Ez nem a parlamenti kétharmad, amelynek szavazata elég a döntésekhez. A konszolidáció, a normális élet feltétele, hogy a Fidesz megfogyott és valószínűleg tovább fogyatkozó táborát békeidőben ne őrjítsék újabb és újabb harci riadókkal.

Pedig úgy tűnik, Orbán választott. És éppen ezt választotta. Nem biztos, hogy ő marad vesztes pártja élén. De egyelőre nem látszik más esélyes jelölt, és azt sem tudjuk, neki magának hány „kompromat” van a kezében ambiciózus alvezéreivel szemben – nem olyan súlyos és végleges eszköz, mint az ablakon való távoztatás, de azért ez sem szokott hatástalan lenni.

Persze az is lehet, bár ebben hiszek kevésbé, hogy a Fideszre mint pártra már végleg rászámoltak. De előbb-utóbb kialakulnak a Tisza mellett más politikai erők is, ez a gondolat az új miniszterelnöktől sem idegen, és ezek nemcsak baloldaliak, zöldek vagy liberálisok lesznek. Máris itt a Mi Hazánk a jobbszélen, amelyre ugyan a tamburás gyerekek előli megfutamodásuk elég nagy csapást mért, de ebből még feltápászkodhatnak. Nem mindegy, hogy a Tisza jobboldali ellenzéke az egyre vadabb és agresszívebb szerepért verseng majd egymással (esetleg egyesült erőt alkot a Mi Hazánk és egy radikalizálódó posztfidesz, ahogy Lázár már a választás előtt belengette összefogásukat), vagy több utat kínál. De Orbán vagy egy kreatúrája magyar Kaczynskiként megpróbálhat tekintélye romjain a lelkek – annyi, amennyi lélek – egyik ura lenni.

Orbán – legutóbbi interjúja szerint – döntött. Híveinek a szélsőjobb felé mutat utat. Kezdetben két lehetőség között vacillált. Azt mondja, a rendszere a polgári közép és az általa leegyszerűsítve „jobboldalnak” nevezett szélsőjobb szövetségén alapult. (Ebben ugyan torzít: a valódi polgári középet már rég elvesztették, elég ránézni a választási térképre, például a budai kerületekre, a városokra, a kisebb települések polgárságára, kisvállalkozókra.) A bukás után először az is felmerült, hogy hozzájuk talál vissza, a digitális harcosok helyett a polgári körök hálózatát éleszti fel. Ehhez a munkához akkor Navracsicsot hívta.

Mostanra váltott. Talán úgy látta, a „polgári” oldalt már végleg elvesztette, azt a helyet a Tisza tartósan foglalta el. Ezért a jobbszélre megy: a Mi Hazánk gyengébb versenytárs (vagy éppen társ?), mint az új győztesek. Kimondja: „mindig a szélen kell kezdeni az újjáépítést, a kurucoknál, a radikálisok világában”.

Módszereket és embereket ehhez választ. Navracsics helyett jön Havasi Bertalan, akit Gajdics már „a patrióta közösség ikonikus tagjának” nevez. Szó se róla, a (Pintér kivételével) kushadó volt minisztereket nehéz példaképnek láttatni. Harcot hirdetnek a „liberális terror” és – kipróbált céltábla – az „LMBTQ-lobbi” ellen. A másik kistigris Kocsis Máté, akivel szervezetet hoznak létre – ez egyébként szívük joga – a szerintük üldözöttek védelmére.

A neve: „Védvonal”. Véletlenül ez a neve a Kitörés Napi, nyilas-nosztalgiáktól sem mentes szélsőjobboldali demonstrációnak is: „Védvonal Emléktúra”.

Megtudtuk. Ez az, amit a tigrisek – mármint az Orbán-félék – szeretnek. Nem a csukamájolaj. Hanem az új irány. Az útjelző tábla az egykori „centrális erőtérből” a jobbszél felé mutat.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. május 23-án.