Óév utolsó délutánján találkoztam egy zeneszerzővel.
– Miért sírsz? – kérdeztem.
– Mert élek – volt a rejtélyes válasz.
– Értem. Egy halott zeneszerző ugyanis nem tud sírni…
– De adott esetben megfordul a sírjában. és akkor ország-világ sajnálja, a kritika ugat, és a félrelépett interpretátor bűnbánatot tart.
– Ezt is értem. Te most éppen egy ilyen „adott esetben” vagy, és forognál a sírodban, ha volna. De te élő zeneszerző vagy, sírod nincs, ezért csak sírsz, és a kritika nem ugat. Ország-világ boldogan szaladgál virsliért, meg sörért, és a te bánatod okozója bűntudat nélkül éri meg az újévet.
– Stimmel.
– Képzeld azt, hogy most kíváncsi vagyok, és nem sietek: meséld el az egészet!
– Ha ragaszkodsz hozzá… Tehát: egy színház zenét rendelt nálam egy klasszikus vígjátékhoz. Megírtam. Bemutatták. De nem azt mutatták be, amit én írtam, hanem azt, amit más csinált abból, amit én írtam. Ez a másvalaki egy tisztességben nyugdíjba vonult zenetanár, akit a színház a zeném betanításával és vezénylésével megbízott.
– És aki nyilván másképp „érezte” a partitúrát, mint te. Előfordul.
– Másképp olvasta ! Például azt, hogy nagybőgő, úgy olvasta, hogy cselló. Mert a cselló – szerinte – szebb. Amit a zongora legfelső oktávjára írtam, azt lehozta középfekvésbe, mert – szerinte – ott szól jobban. Ahol szordínót kértem a harsonától, ott ő szordínó nélkül játszatott, mert – szerinte – a szordínó eltorzítja a harsona hangiát. Folytassam?
– Ne, mert már előre érzem, hogy ebből cikket fogok írni, az olvasók viszont nem szeretik, ha olyan elvont szövegeket olvastatok velük, hogy például cselló vagy szordínó. Inkább azt magyarázd meg, hogy miért nem magyaráztad meg a bácsinak, hogy te mint a mű szerzője mégiscsak…
– Megpróbáltam, de azt mondta, hogy én még sokat tanulhatnék tőle, mert ő már nem tudom, hány éve foglalkozik színpadi zenékkel, sokkal több éve, mint én. Ami – ha tárgyilagosan utánaszámolunk – igaz is.
– Folytatom: erre le kiborultál, és rárontottál a rendezőre.
– Stimmel, és ő azt mondta, hogy ő mossa a kezeit, mert miért nem vállaltam el magam a zene betanítását. Akkor most nem volna baj. Erre én azt mondtam, hogy azért nem vállaltam el, mert a zeneszerző dolga az, hogy komponáljon és hogy szabatosan lekottázott művét az előadókra bízza; a többi az ő dolguk, hisz kottaolvasó szakembereknek írunk, vagy mi az isten csudája. Erre ő adott egy pohár vizet, hogy „na, de az istenért”, nyugodjak meg. Azóta sírok. De te ugye megértesz?! Hidd el: ha bár nagyjából tisztelnék a kottámat, ha bár igyekeznének azt játszani, amit odaírok, nem szólnék semmit. De átalakították! Beletettek és kivettek belőle! Fanyarságait megédesítették, iróniáját elkedélyesítették, kontrasztjait kiegyenlítették! Mondd, miért csak a halott zeneszerzők partitúráján filologizálnak a zenetudósok?! Miért közpréda a szerencsétlen kortárs szellemi tulajdona?!
– Ha ez netán megvigasztal, emlékeztetlek: itt-ott Beethovent is áthangszerelte Wagner.
– Wagner! De esküszöm, Beethoven mégis forgott a sírjában.
– Na bumm, és te most mit fogsz csinálni?
– Semmit. Sírok.
Tényleg sírt.
Megjelent A Hét II. évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.