Egy hét alatt talán lecsengett az Unger Anna megválasztását övező indulathullám, de a Nemzeti Vagyonvédelmi és Vagyonvisszaszerzési Hivatal (NVVH) elnökének kiválasztása, a személye körüli kérdések és kritikák, tévedések és rágalmak érzelmi hatása alighanem nyomot hagy a közvéleményben, talán a kormánypárt – továbbra is széles körű – támogatottságán is. Elemzésünkben öt szempont alapján arra teszünk kísérletet, hogy az ügy botránnyá dagadásának és politikai megoldásának tényezőit jobban megértsük.
1. Elszámoltatás
Az ügy központi eleme maga a téma, a Tiszát hatalomra segítő választói mozgalom, majd választási forradalom fő hajtóereje, az elszámoltatás, amit hatalmas várakozás és nagy figyelem kísér. Úgy tűnik, a közvélemény legnagyobb része ezt az ígéretet tudja a leginkább értelmezni, ebben van a legszélesebb társadalmi egyetértés, még ha a konkrét elszámoltatás-értelmezés nagyon sokféle lehet is. Ily módon az elszámoltatás ügyei nagyon érzékenyek, és a legkisebb gyanú azzal kapcsolatban, hogy esetleg nem valósul meg, gyanakváshoz és akár elemi felháborodáshoz vezet.
Mindez az elmúlt két és fél év története alapján egyáltalán nem meglepő, ha belegondolunk abba, hogy a Magyar Péter köré szerveződő mozgalom mindig is magán hordozta a populizmus tulajdonságait, abban az értelemben, hogy meghatározó politikai érzelmi jellegzetessége a választók közvetlen elérése mellett az elitellenesség és a hatalmi helyzetben lévők korrupciója miatti felháborodás. Ez abroncsozta össze a Tisza heterogén választói koalícióját, aminek most is ez a legfontosabb közös ügye, amihez – az elmúlt hetek fejleményei alapján ez látszik – továbbra is erős érzelmek kapcsolódnak.
Mindeközben maga az elszámoltatás feltehetően nem teljesen azonos dolgokat jelent minden egyes választópolgár számára, és fogalmilag is eltérő tartalmakat azonosíthatunk mögötte, hiszen a vagyoni, a jogi, a politikai, a morális , illetve az alkotmányos/intézményi téren történő elszámoltatás – ide tartozik például a 12 éves cikluskorlát bevezetése, ami 2030-ra eliminálja az eddigi fideszes politikai elitet – ugyan összefüggenek, de távolról sem azonos területekre, módszerekre, személyi körre vonatkoznak.
Mindez szorosan összefügg az Ivan Krastev politológus által is gyakran említett, eredetileg – ahogy arra Kováts Eszter egy cikkében felhívja a figyelmet – két Lengyelország-kutató, Ben Stanley és Stanley Bill nevéhez fűződő poszt-illiberális trilemma problémájával. Eszerint a demokratikus visszaalakítással kapcsolatos elvárás, hogy legyen egyszerre gyors, eredményes és törvényes, de ezek közül egyidejűleg csak kettő teljesülhet. A magyar kísérlet azt célozza, hogy a lehető leginkább közös platformra legyen hozható a három szempont, de az NVVH-elnöki meghallgatások tartalmilag is azzal szembesítették a közvéleményt, hogy a törvényes eljárások időigényesek és az eredményesség kérdése is relatív. Nagyrészt az ezzel való – talán első elkerülhetetlen – szembesülés okozta azt, hogy mennyire emocionálissá vált a rendszerváltás csúcshivatalaként pozícionált szervezet felállításának és vezetőválasztásának ügye.
2. Intézmény
Magának az NVVH-nak a létrehozása szimbolikus és gyakorlati jelentőséggel bír egyidejűleg. A magyar állam – más országokhoz hasonlóan – létrehoz egy különleges ügyészséget, ami esetünkben nemcsak a politikai korrupciót, hanem egy politikai rendszerként értelmezett, mára megbukott hatalmi elit, azaz a volt rendszer ügyeit hivatott feltárni. Valójában annál többet is, mert a feladata több is és más is, mint egy különleges ügyészségé: a szociológiai-politológiai-történeti múltfeltárás és közvélemény-felvilágosítás is a portfóliója része. A dedikált hivatal tehát kiemelt feladatot végez, közben pedig maga a felállítás, a külön hivatal kifejezni is hivatott az új parlament és kormány elszámoltatási elkötelezettségét. Ez a szimbolikus mozzanat különösen fontos lehet a kormánypárt számára, hiszen a kétharmados többséggel rendelkező Tisza Párt, különösen a legfőbb ügyész lemondását követően hozzáfér a teljes nyomozati és vádhatósági szervezethez, így az is szóba jöhetett volna, hogy annak a felhasználásával hajtja végre elszámoltatási misszióját. Az önálló intézmény felállítása azonban ezen túlmutató üzenetértékkel bír.
A külön intézménynek ugyanakkor gyakorlati kockázata is van. Egyfelől, maga a létrehozás, akármilyen gyorsan történik, időt vesz igénybe, így az első hónapokban az a percepció alakulhat ki, hogy az NVVH nem gyorsítja, hanem lassítja az ügyeket, amelyeket az új, alakulóban lévő szervezet átvesz. Emellett az is egy klasszikus szervezetszociológiai, kormányszerkezeti probléma, hogy az intézményi párhuzamosságok erősítik-e a szándékot, ami létrehozza őket, vagy szervezeti rivalizálásba süllyesztik az adott területet. Az erős jogosítványokkal, ügykiválasztási joggal és kiváló fizetési kondíciókkal felvértezett NVVH agyelszívással is fenyegetheti a többi hatóságot, aminek a káros hatásai akkor mérsékelhetők, ha a kormány legalább határt szab az új hivatal és a régi szerveztek között most létrejövő bér- és munkakörülmény-különbségeknek.
3. Személy
Bár azt számos megszólaló adottságnak tekintette, hogy a két esélyes NVVH-elnökjelölt közül Unger Anna kevésbé ismert, mint Ligeti Miklós, erre vonatkozóan valóban egyetlen közvélemény-kutatás sem látott napvilágot – amitől még persze ez a feltételezés egy későbbi kutatás során akár igaznak is bizonyulhat. Az is tény, hogy Ligeti Miklós jogász és egy kifejezetten korrupció-ellenes kutatásokra és watchdog-szerepre szakosodott intézmény egyik vezetője, aki gyakran szerepel ebben a témában a médiában és a szakmai közvélemény előtt, s méltán övezi szakmai megbecsülés. Ezzel szemben Unger Anna politikatudós, egyetemi docens, akinek nem kutatási témája a korrupció, habár a magyar pártfinanszírozási viszonyokkal foglalkozott, ami nagyon is kapcsolódik a korrupció területéhez. Itt van jelentősége ugyanakkor annak, hogy az NVVH nemcsak különleges ügyészség, hanem kutató-edukáló intézmény is, amely tehát nemcsak jogászi profillal bír.
A megválasztott hivatali elnökkel szemben joggal fogalmazódott meg az a kritika, hogy nincsen olyan szervezeti tapasztalata, amely ilyen léptékű szervezet vezetésére érdemesítené, amihez azonban hozzá lehet tenni, hogy 200 fős állami hivatalt nyilvánvalóan még Ligeti Miklós sem vezetett. Ahogyan a kormánytagok sem vezettek még minisztériumot, s akiknek van is vezetői múltjuk, azok esetében sem magától értetődő, hogy a vállalati vagy kutatóintézeti vezetői háttér mennyiben hasznosítható egy egész ágazat állami felügyeletében és irányításában. Nem szólva arról, hogy a miniszterelnök sem töltött be soha korábban kormányzati pozíciót, ebben az értelemben ő sem járta végig azt a politikus ranglétrát, ami a működő demokráciákban általában sok-sok lépés után vezet csak el a kormányfői posztig. Ez a rendszerváltó helyzet sajátja: a választási forradalom cezúrája pontosan azt jelenti, hogy új emberek kerülnek a csúcsvezetői pozíciókba. Ettől még ítélhető az egyik jelölt jobbnak egy másiknál, de a rapid emelkedés vagy helyváltoztatás, karriermódosítás a helyzet lényegéhez tartozik.
Ami Unger Anna kapcsán a legnagyobb vitát kiváltotta – vagy ami leginkább ürügyet szolgáltatott a kritikára – az a mondata volt, miszerint a feltárt ügyekben jogerős bírói ítéletre legfeljebb hat év múlva lehet számítani. Az átköltött és gyorsan tervezett verzió szerint Unger hat év tétlenséget helyezett kilátásba, holott csak a mai magyar igazságszolgáltatási gyakorlat realitásaira tett utalást. A Kontrollnak adott interjúban nem vonta vissza ezt az állítását, de világosabban fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy miután a vizsgálatok egy-három éve után az NVVH-t elhagyja egy ügy, a független igazságszolgáltatás veszi át az eseteket, márpedig jogállami körülmények között ez a hatalmi ág független, vagyis nem lehet és nem is akarja befolyásolni sem az NVVH, sem a kormány. Utóbbi annyit tehet, hogy javít az igazságszolgáltatás jogszabályi és munkafeltételein, de ügyeket közvetlenül nem gyorsíthat fel. Azaz: megint itt vagyunk a poszt-illiberális trilemmánál, a gyorsaság, az eredményesség és a törvényesség ütközésénél. Egyébiránt Ligeti Miklós pedig arról beszélt parlamenti bizottsági meghallgatásán, hogy az elrabolt vagyon 10 százaléka szerezhető vissza, ami nem keltett hasonló felháborodást, habár nyilván ugyanannyira csalódást keltő kijelentésként értelmezhető. Mindkét jelölt mondata pusztán annyit fejez ki, hogy a jelöltek a realitás talaján állnak és nem tesznek meggondolatlan ígéreteket.
Mindemellett az Unger Annát érő kritikák helyenként abszurd méretet és jelleget öltöttek, megkérdőjelezve, hogy a rendszerváltás ügye mellett elkötelezett, hivatkozva arra, hogy a) Unger Anna Orbán Balázs doktori dolgozatának opponense volt – amire Unger még az ügy idején, 2024-ben azzal reagált, hogy egyetemi oktatóként nem válogathat világnézeti alapon a hallgatók között; b) Orbán Balázs plagizált dolgozatát politikai nyomásra vagy megfelelési kényszerből engedte át – amire Unger azzal válaszolt, hogy Orbán Balázs saját korábbi és társszerzőként jegyzett cikkeit használta helyenként valóban hivatkozás nélkül, de a nyolc tagú doktori testület többsége az elfogadás mellett döntött, a vádak kapcsán pedig az etikai eljárást tartotta volna megfelelőnek, amit aztán senki sem kezdeményezett ellene; c) az a vád is elhangzott, hogy a hányatott sorsú társadalomtudományi akadémiai kutatóintézet ELTE-hez csatolása ügyében Unger Anna kért zárt ülést az ELTE Szenátusában – amit Unger azzal indokolt, hogy az egyetemi autonómia részeként értelmezte, hogy a karok választott tagjaiból álló testület a maga körében megvitathassa a kormány akkori kényszerintézkedését.
Közben az nem jelent meg a vitákban, hogy Unger Anna a 2015-ös egyetemi tiltakozások egyik szervezője volt az ELTE Társadalomtudományi Karán, ugyancsak az egyik újjászervezője volt a kari szakszervezetnek. Ráadásul Unger az elsők között minősítette az Orbán-rendszert választási autokráciaként és egyike azoknak, akik – férjével és kutatótársával együtt – a fasizmus értelmezési keretét is felhasználhatónak látták az Orbán-rendszer egyes jelenségeinek leírását illetően. Mindez természetesen nem igazolja, hogy milyen hivatali elnök válhat belőle, de a Fidesszel való összejátszás gyanúját, vádját egyértelműen cáfolják.
4. Közvélemény
Az NVVH és Unger Anna kétharmados megválasztása az eddigiek alapján sok szempontból érthetően kapott hatalmas közfigyelmet és váltott ki érzelmektől fűtött vitákat, de a felfokozott indulatok talán még így is nehezen voltak érthetőek, értelmezhetőek és értékelhetőek. Alighanem nagy szerepet játszott ebben a több évtizedes polarizáltságba beleszokó és belefáradó magyar társadalom kollektív lelkiállapota – ha van ilyen –, amiben a hiszterizáltság, a paranoid hajlamok és az összeesküvés-elméletekre való fogékonyság – mint például, hogy Unger megválasztása a Fidesz és a Tisza háttérkiegyezését, Orbán szabad elvonulását szolgálja – az alapcsomaghoz tartoznak. A magyar közélet bármikor képes azonnal „ötösbe” váltani és e legmagasabb érzelmi fokozaton pörögni.
Mindezt táplálják természetesen a nagyon is a valóságunkhoz tartozó történelmi csalódások és a megismétlődésük miatti aggodalom, hogy talán most sem sikerül majd például az elszámoltatást lábon kihordani.
Az érzelmi reakciók további értelmezési lehetősége, hogy fokozatosan feltárul a Tisza-bázis rétegzettsége: azok, akik a rendszerváltó ígéretek miatt, esetleg korábbi fenntartásaikat leküzdve csatlakoztak Magyar Péterhez, az ilyen esetek kapcsán hamarabb felülvizsgálhatják elkötelezettségüket. Szó sincs arról, hogy a Fideszhez állnának, de a Tisza támogatása iránti elszántságuk alábbhagyhat: ez is természetes, hiszen a lazábban kapcsolódó szavazók előbb csalódhatnak.
Ugyanakkor a lelkes és szorosan kötődő Tisza-szigetek magukra hagyottnak érzik magukat, amit az augusztus 20-i Sziget-találkozón valamilyen mértékig a miniszterelnök is elismert, és ennek az érzelemnek is kicsapódási pontja lehetett az NVVH körüli ügy és az Unger Annával kapcsolatos valós és hamis elemeken alapuló vita. Ehhez jöttek a hivatásos konfrontálók, „polarizációs vállalkozók”, zajkeltésben utazó, sok esetben tájékozatlan influenszerek, önjelölt élő lelkiismeretek, valamint a hagyományos értelmiségi megmondószerep utóvédharcosai, akik a valódi aggodalmakat felszorozták, hatványra emelték, beindítva ezzel az 1990-2000-es évekre jellemző véleményvezéri mechanizmusokat.
Tovább színezi a képet a kormánypárt részvételiségre vonatkozó ígérete, ami ugyan a józan belátás szerint aligha jelentheti minden egyes döntés társadalmi megvitatását, de valamiféle társadalmi igény létrejött az állampolgárokhoz közvetlenül szóló, velük személyesen találkozó Magyar Péter-karakter hatása nyomán. Az azonban továbbra is tisztázatlan, hogy mire szól a társadalmi igény – érdemi beleszólásra? meghallgattatásra? kiszavazóshow jellegű castingra? – és az is tisztázatlan, hogy mire adna mandátumot a megnyert választás legitimitásával rendelkező és a hatalomgyakorlás felelősségével rendelkező kormány: véleményezésre vagy társadalmi együttdöntésre? S persze felvethető az is, hogy ha az állampolgárok dönthetnek az egyéni képviselőikről és alapvetően a miniszterelnök-jelölt személye alapján választanak párlistát, akkor miért ne lehetne véleményük éppen az elszámoltatással megbízott főhivatalnok személyéről? A részvételiség hatóköre és kiterjedése, szervezeti mechanizmusa és nyomon követhetősége, illetve ezek homályossága nem először és vélhetően nem is utoljára vezetett vitákhoz a kormányt egyébként továbbra is széles körben támogató közvéleményben.
5. Politikai válasz
Az oktatási és igazságügyi tárca élére történő jelölés esetében az akkor még leendő kormányfő visszakozott – az első esetben akként koreografálva a történteket, hogy Rubovszky Ritát nem is tekintették hivatalos jelöltnek, az utóbbiban pedig úgy, hogy Melléthei-Barna Márton maga lépett vissza –, majd a köztársaságielnök-jelölés kapcsán a miniszterelnök elköteleződött Polgár Judit mellett, aki aztán maga közölte a viták láttán, hogy nem vállalja a jelöltséget. Ehhez képest Unger Anna esetében a miniszterelnök a vita egy pontján világossá tette követői számára, hogy ezúttal nem fog visszakozni, amit elsősorban azzal indokolt, hogy nem csak késedelmet, de teljes kudarcot szenvedhetne az NVVH felállításának ügye, ha újra el kellene kezdeni a jelölési folyamatot. Akár ez volt az ok, akár nem, döntésével Magyar Péter ebben az esetben határt szabott annak, meddig hajlandó elfogadni az állampolgári zsűrizést, egyúttal személy szerint is kritizálta az amúgy szintén nem jogász Hadházy Ákost.
Ugyanakkor Magyar Péternek az a kitétele, miszerint ha valaki egy ilyen személyi döntés miatt elhagyja a Tisza-tábort, az „szíve joga”, egyfelől élére állítja a kérdést, hogy mégis, hova menne, milyen politikai erőhöz csatlakozna, aki elszámoltatást akar – azaz érdemes a háborgást hátrahagyva inkább itt maradni –, de egyúttal hordoz magában egy olyan elemet is, miszerint nem a kedélyek megnyugtatása a cél, hanem az az elvárás, hogy a támogatóknak időről időre el kell fogadni a meghozott kétharmados parlamenti döntést, amit az általuk választott képviselők hoznak.
Maga a parlament által megválasztott NVVH-elnök, habár az első jelek szerint a korai időszakban csendesebb építkezésre készült, gyors egymásutánban három interjút is adott, amelyekkel demonstrálta – ténylegesen létező – elszámoltató elszántságát, elsősorban Tisza kemény magját véve célba. A helyzet komolyságát bizonyítja az is, hogy a kifejezetten háttéremberi stratégiát folytató, holott a rendszerváltó közvélemény előtt rendkívül népszerű Ruff Bálint miniszterelnök-helyettest is bevetették: hetvenkét óra alatt közel 900 ezres nézettséget elérő Telex-interjújának egyik hangsúlyos eleme volt az Unger Anna melletti kiállás és a kritikai kedélyek lecsillapítása. A kormány az esély megadását kérte híveitől, s ettől fogva a bizonyítási teher a hivatalon és új elnökén van.
