Kompromisszumra bírná Orbán Viktort a francia államfő – írtuk csütörtök délutáni cikkünkben, az Orbán-Macron-munkavacsora elé időzítve. Akadtak francia lapok, amelyek ezt kevésbé finoman fogalmazták meg, aknamentesítést és magyar szabotázst emlegetve. Pedig kiderült cikkünkből az is, hogy számos területen találunk egyetértési pontokat még a világnézetileg ennyire különböző két kormány között is. Nemcsak mi mondjuk ezt: Szijjártó Péter beszélt nemrég arról Pakson, hogy a pronukleáris tábort erősítjük, amelyet a franciák vezetnek. Tehát nem egy rossz csapat – fogalmazott a külügyminiszter.
Akadnak ugyanakkor olyan európai kormányok is, amelyek ideológiailag a franciánál jóval közelebb állnak a magyarhoz. Nemcsak liberális konzervatívok, de már a radikális populista politikához közelebb állók is. Miért lehet az mégis, hogy Orbán Viktort és kormányát úgy emlegetik, mint amelyik egyedül áll szemben a többivel? Ez esetben a huszonhetekkel, amelyekkel szemben a magyar kormányfő vétózná Ukrajna támogatását. Ennek kapcsán nem azzal van a probléma, hogy a magyar kormány elkötelezett az ukrajnai magyar kisebbség védelmét illetően. Nagyon is helyesen teszi.
Kompromisszumra bírná Orbán Viktort a francia államfő
Volt olyan francia lap, amely a Párizsban tárgyaló magyar miniszterelnököt egyenesen Moszkva távírászaként emlegette.
A gond a kérlelhetetlenséggel van, a látszólagos kompromisszum-képtelenséggel. Azzal, hogy a kormány egy ideje képtelennek tűnik kormányon lévő európai szövetségeseket maga mellé gyűjteni. A 2010-es évek elején még inkább jellemző volt ez, pedig akkor a mainál erősebb volt a kontinensen a liberális demokrata konszenzus. Ma viszont már ott tartunk, hogy ha valamilyen nagyobb beszédet tart, Orbán Viktornak csak annyi a gondja, hogy milyen, a korábbinál is erősebb jelzővel tudja megsérteni a szövetségi rendszer egyik-másik tagját.
Egyes magyar szavazók körében persze szimpatikus lehet az „egyedül vagyunk mindenki ellen, és úgyis nekünk lesz igazunk” mentalitás. Szimpatikus lehet, mert jól esik dédelgetni a sértettségünket. Közben viszont mélyen azért a legtöbben tudni szokták, hogy nem épp előremutató ez a hozzáállás. Nem fog ettől senki jobban tisztelni bennünket. Ráadásul még az érdekérvényesítésnek sem a legmegfelelőbb módja ez. Semmit nem nyerünk végül, túl azon, hogy a ismét megveregethetjük a saját vállunkat. Remélhetőleg ez egyszer végre nem így lesz.
