Valamikor, a kilencvenes évek legelején, amikor az Élet és Irodalom szerkesztősége még a Széchenyi utcában volt, a társaság törzshelye egy Vigyázó Ferenc utcai étterem vagy inkább borozó lett. (Meg az összes többi környékbeli, Terv presszó, Utasellátó, Tulipán, Talpi és így tovább.) Az első szabadon választott parlament idején különösen sokszor találkoztunk Tamás Gáspár Miklóssal: ő sétapálcáját kopogtatva ment a Parlamentből hazafelé az akkor még Münnich Ferenc utcában, mi rajzottunk ki az ÉS-ből, az utcák pedig keresztezték egymást. Sok időt töltöttünk az akkoriban Parilla nevű egységben, ilyenformán első kézből értesülve, mi is történt aznap a Házban. Tamás Gáspár Miklósnak egy időben visszatérő gondja akadt pártja frakciójának fegyelmezetlenségével: a Szabad Demokraták gyakran szavaztak szét, ki-ki véleménye és meggyőződése szerint. Gyakori panasza volt, hogy ilyen frakciófegyelmezetlenség közepett nem lehet képviselni valós és erős társadalmi érdeket, szavazáskor a párt, így vagy úgy, kisebbségben marad. Ebből gyakran támadt vita, furcsa volt épp az ő szájából hallani, hogy bizonyos esetekben a képviselőnek meggyőződése ellenére kellene szavaznia: ez ma már naivitás, de akkor, az első szabad parlament idején – főleg a legelején – minden tisztának látszott, reálisnak és természetesnek gondoltuk „a hozzáértő, dolgozó nép gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk”.
Aztán az idő a filozófust igazolta, mégpedig olyan könyörtelenül, hogy ma már akkori naivitásunkon legföljebb csodálkozunk. Az azonban tény, hogy ami e szempontból 2010 után történt, az nem egyszerűen frakciófegyelem kérdése, hanem a diktatórikus parlamentarizmus visszataszító gyakorlata lett. Néhány év alatt lezajlott a parlamenti képviselőnek mint önálló személyiségnek a totális kiiktatása, az Országgyűlés egy kamarillaszerűen működő, bűnözőkkel jól teletömött politikai társaság legitimációs testülete lett. Ennek semmi köze nem volt már a hozzáértő nép gyülekezetéhez. Mármost kérdés, hogy a legutóbbi parlamenti szavazásnak, ami a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökéről döntött, mennyi köze volt ehhez az ideához. A leadott száznegyvenöt érvényes szavazatból ugyanis a kormánypárt jelöltjének megválasztását százharminchét képviselő támogatta, hét ellenezte, és egy képviselő tartózkodott. Az Országgyűlés titkos szavazás eredményeként Unger Annát a hivatal elnökévé választotta. A lényeg nem az, hogy jogszerű és demokratikus volt-e a választás, mert hiszen az volt. Ami rossz érzést kelt, hogy a parlament szinte egyöntetű véleménye miként állhat ennyire szöges ellentétben a közfelfogással és a közvéleménnyel. Efféle ellentét nyilván nem tesz érvénytelenné és jogszerűtlenné semmit, de aggályos. Az sem baj, hogy a nép a szavazás óta a döntésen vitatkozik, mert az ilyen vita a legújabb idők fejleménye. Azt mutatja, hogy a közélet érdeklődik és vitatkozik, ami a Fidesz-érában már nem is volt jellemző, nagyfokú érdektelenség övezte a politikát. Márpedig az, hogy a jelöltek közül az egyik szinte minden képviselő szavazatát megkapta, ellenszavazat alig volt, rossz emlékeket idéz, különösen, hogy ennyire eltér a vélemény a kormány jelöltje és annak ellenfele között. Tény, hogy az Országgyűlés Igazságügyi és Alkotmányügyi Bizottsága Unger Anna Rózát javasolta a hivatal élére. De az is tény, hogy az a Melléthei-Barna Márton Tisza-politikus szavazott ellene, akit a kormányfő eredetileg szakminiszternek kért föl. Mint a 24.hu-nak elmondta, szakmai meggyőződésből szavazott nemmel, ő Ligeti Miklóst tartotta a legalkalmasabbnak a pozícióra. Ilyenformán az országgyűlési bizottságban is volt ellenszavazat, mégpedig igen erős. A bizottság hivatalos közlése szerint Unger pályázatát találta a legjobbnak. Részletes indoklást nem adtak arról, miért őt részesítették előnyben a korrupcióellenes munkában nagyobb gyakorlati tapasztalattal rendelkező Ligetivel szemben. De akkor mire jó ez a felhajtás?
A jelöltek meghallgatásán három felfogás jelent meg. Ligeti, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója konkrét büntető- és vagyonvisszaszerzési ügyekről, jogi garanciákról és támadhatatlan eljárásokról beszélt. Sárvári Nicholas egy operatív, nemzetközi együttműködésekre és vagyonkutatásra épülő szervezetet vázolt fel.
Unger Anna szélesebb politikai és történeti feladatot adott volna a hivatalnak. Azt mondta, ami Magyarországon történt, az több volt egyszerű korrupciónál: feudalizmus.
Hogy ezt miért nem lehet a főtevékenység mellett végezni, arra nem tért ki.
Feltételezem, hogy ebben a fontos kérdésben a százharmincvalahány tiszás képviselő a feladat súlyának megfelelően készült fel a szavazásra, ami, akárhogy nézzük, abban a kérdésben döntött, ami a Tisza-párt lelke volt a kampányban. Ígéreteinek az a pontja, ami a legtöbb szavazót hozta a nagy győzelemben: kérlelhetetlenség az állami pénzek módszeres és ipari méretű elbugázóival szemben, a bűnösök elítélése, és olyan struktúra kiépítése, amely egy életre leszámol a korrupcióval és az azzal kapcsolatos bűnözői életformával. A türelmetlenséget meg lehet érteni: tizenhat évnyi tehetetlen düh szorult – mint a választás eredményei mutatják – a társadalom nagy részébe. A jogszerűség határain belül gyors és látványos nyomozásokat, majd bírói ítéleteket várnak. Mindent egybevetve, Ligeti szakmai múltja és eredményei, egész munkássága jobban illik abba a képbe, amit Magyar Péter a kampányban igen erőteljesen vázolt föl börtönbe vezető utakról, kattanó bilincsekről: amit ez ügyben mondott, azt mintha Ligetire szabták volna. Tizenhat évig hallgattuk egy-egy rossz kormányzati döntés után, hogy mielőtt megítélnénk, várjuk ki, milyen lesz majd a gyakorlatban. Meg hogy adjunk időt. Meg hogy a puding próbája.
Amúgy Ligeti Miklós maga védte meg ellenfelét, amikor kijelentette, hogy a közvélemény túldimenzionálta Unger Anna szerencsétlen kijelentését a hatéves ítélethozatali időről. Igaz, Ungernek több szerencsétlen mondata is volt, például, hogy „a jogállami megoldás nem az, hogy pofára átmegyek Felcsútra, és azt mondom, Mészáros Lőrinc, jöjjön velem”. Ez így szimpla és lekezelő. Ennyire senki sem buta, ennél valóban többet várnak azok, akik jogszerű felelősségre vonást remélnek.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 36. számának Publicisztika rovatában 2026. szeptember 4-én.
