„Korábban ebből az épületből irányították az Orbán-kormány gyűlöletpropagandáját. Ma már a társadalmi összefogást és az emberi méltóságot szolgálja” – hirdeti mától szép, fényes réztábla a volt Rogán-féle Miniszterelnöki Kabinetiroda kapuja mellett, ahová most a Szociális és Családügyi Minisztérium hurcolkodott be.
Az első mondat teljesen rendben van. A társadalmi emlékezet közismerten kurta, és nem árt, ha fogodzókat kap: a rogáni propaganda a NER egyik legocsmányabb képződménye volt, nem kéne elfelejteni, hogy meg ne ismétlődjön.
De pont itt a bökkenő: a második mondat kissé necces. Szinte folytonosságot sugall. Már-már ismétlődést. A rogáni propaganda ugyanis nem csupán gyűlöletkeltésben és frusztrációkban, ijesztegetésben és hazudozásban utazott, hanem a gátlástalan önmagasztalásban is. „Erős és büszke”, ugye.
Hogy ma mit szolgál az új minisztérium, azt majd a jövő dönti el. Ha majd ötven év múlva az áll a történelemkönyvekben, hogy „és onnantól a minisztérium a társadalmi összefogást és az emberi méltóságot szolgálta”, az más tészta. De akkor sem az adott minisztérium dolga, hogy önmagát fanfárolja: a dicséret olyan dolog, ami kissé megbüdösödik, ha az ember (vagy a szerv, netán a kormány, ilyesmi) magát illegeti vele. Értéke akkor van, ha mások dicsérnek (és okkal, nem érdekből vagy parancsra).
Addig ezek csak üres szavak, sőt propagandatermékek: és hiába szépek, hogy összefogás és szolidaritás, üresek (végső soron az „erős” meg a „büszke” sem voltak csúnya szavak, csak a NER-adta jelentésük volt az). A szép szavakat persze meg lehet tölteni tartalommal, de ahhoz nem csinos réztáblák kellenek. Vagy akkor írják ki egyszerűen: Szeretet Minisztérium. Nem kell a dolgokat túlbonyolítani.
