„Megitta a mártírság édes, tiszta italát, és csatlakozott a legfőbb mennyei királysághoz” – közölte az iráni állami televízió bemondója Hámenei halálhírét. Nos, váljék egészségére a tiszta ital, és ha van mennyei királyság, ott az ajatollah remélhetőleg az idők végezetéig a klotyókat fogja pucolni azok után, akiket hosszú regnálása során megöletett, megkínoztatott, emigrációba kényszerített, dögletes életre kárhoztatott, megalázott és megszomorított.

Megölték „a történelem egyik leggonoszabb emberét”, örvendezett Donald Trump. Csak hát ezzel az (is) a gond, hogy kissé nagy a tülekedés a történelem egyik leggonoszabb embere címért. Ez egy hosszú történelem, telis-tele gonosz emberekkel, olyan töménységben, hogy a felsőfok igen esetlegessé válik. Nem csoda, hogy ez a kategória nem szerepel a Guinness Rekordok Könyvében sem, nehéz lenne a döntés. (Ahogy a régi viccben: Schwarzenegger, Einstein és Quasimodo cigiznek a Rekordok Könyve kiadója előtt. Bemegy Schwarzenegger, öt perc múlva kijön, büszkén mutatja a pecsétes papírt: „Én vagyok a világ legerősebb embere!”. Bemegy Einstein, öt perc múlva kijön, kissé szabódva mutatja az oklevelet: „Én vagyok a világ legokosabb embere…”. Bemegy Quasimodo, egy perc sem telik bele, már jön is ki dühöngve: „Ki a tököm az a Zámbó Jimmy?!”)

Kétségtelen, hogy maga Trump is eséllyel pályázhatna a történelem leggonoszabb embereinek népes klubjába. Netanjahuról nem is beszélve, neki még papírja is van róla (és hozzátenném: Netanjahu a világ egyik legantiszemitább politikusa is, ahogy például nehéz lenne Putyinnál oroszellenesebb figurát találni). És nekem alapvetően nem lenne gondom azzal, ha az Igazság Bajnokai egyenként levadásznák a főgonoszokat, ahogy azokban a szuperhősös képregényekben, amelyek vélhetőleg Donald Trump önképét formálták (aztán ebbe beleragadt), csak hát ez nem így megy. Hiszen hogy ki az egyik leggonoszabb, azt ők döntik el. Csak hogy egyetlen példát hozzak, Kim Dzsong Un bizonnyal nem tartozik a leggonoszabbak közé, hiszen egyrészt van atombombája, másrészt nincs olaja, harmadrészt országa távol esik a Netanjahu által izraeli Lebensraumnak tekintett Közel-Kelettől, és egyelőre Trump sem akar ott sem ritkafémeket bányászni, sem golfpályákat építeni. (Kína közelsége már csak a hab a tortán.) De ez csak egy példa, a sor végtelen.

És az is bibi (kis kezdőbetűvel) még a dologban, hogy miközben Hámeneire omlott az egész szakramentum, porig rakétáztak például egy általános iskolát is. Az ott meghalt közel száz kislány lehet, hogy mind felettébb gonosz volt (bár ez talán nem valószínű), de lehet, hogy csak „járulékos áldozatok”, ami igen szép eufemizmus a tömeggyilkosságra. Remélem, sikerül majd meggyőzni a szüleiket, hogy mindez az ő érdekükben történt. Remélem, hálásak lesznek, de legalább megértők. Különben – minden nagyhatalmi jóakarat dacára – nagyon rossz lesz nekik.

Ha tudom, hogy a szomszéd Józsi veri az asszonyt és a gyerekeit, és jogos felháborodásomban rágyújtom a házát, ahol bennég Józsi, a felesége, meg a gyerekei, de még a kutya is, védekezhetek avval, hogy Józsi rossz ember volt, és többé már nem veri a családot, sőt ebben igazam is lenne, de ettől én még nem lennék jó ember, sőt. Börtönbe zárnának, meg is érdemelném. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy „a háborúk már csak ilyenek”. Igen, pont ez a baj. Hogy elfogadjuk őket ilyenekként. Hogy egyáltalán elfogadjuk őket. A háború a legabszurdabb emberi cselekvés, mégis gyorsan napirendre térünk fölötte, mert egy végtelenül irracionalista társadalomban élünk. Jellemző amúgy, hogy akik szükségszerű járulékos áldozatokról beszélnek, azok magukat és szeretteiket sosem tekintik annak.

Attól, hogy a bombákra és rakétákra nagy, harsogó betűkkel azt pingálják, hogy „Szabadság!”, meg „Demokrácia!”, meg „Emberi Jogok!”, azok még ugyanúgy ölnek, és ha már felrobbantak, a szép feliratok sem lesznek rajtuk olvashatók.

Mikor még a kampány alatt valaki meglőtte Trump fülét, mindenki roppantul fel volt háborodva. Pedig hát a merénylő nyilván úgy gondolta, hogy a történelem egyik leggonoszabb emberét próbálta kiiktatni (és ebben annyira nem is tévedett, bár – lásd fentebb – ez egy jókora klub, ráadásul igen esetleges). Szóval, ami nagyban megengedhető, sőt természetes (mint a háborúk, ugye), az kicsiben aljas bűncselekmény. Nagyban politika és ráció, kicsiben terrorizmus és elmebaj. Pedig ha értelmezhető azt számolgatni, véralgebrázni, hogy mennyi halált előz meg, ha a főgonoszokat (és a „járulékos áldozatokat”) megölik (a kedvencem az, mikor Hirosimát akarják azzal igazolni, hogy mennyien NEM haltak meg, mert az USA városokon is tesztelni akarta új játékszerét), akkor simán eljátszhatunk a gondolattal, hogy hány ember élne még, ha pár centivel arréb megy az a Trumpnak szánt lövedék. Van ennek értelme? Aligha. Csakhogy akkor nagyban sincs. Az idő egyirányú folyam, csak úgy megy magától (bár pont Einsteinnek voltak ehhez apróbb, de a lényegen nem változtató lábjegyzetei).

„Kedves irániak! – üzeni most Trump és Netanjahu – A kormányotok egy gyilkos geci, tízezrével mészárol le benneteket, ezért most lemészárolunk közületek néhány százezret, hogy jobb legyen nektek, és mellesleg megfelelő környezetet teremthessünk beruházóinknak és telepeseinknek. Kérlek, ne vegyétek a szívetekre, nincs benne semmi személyes!”

Csakhogy a halál mindig személyes. Mindig konkrét. Tegnap olvastam egy ismerősömnél: „Kevés dolgot gyűlölök jobban az orbáni hatalomnál. Mégsem örülnék Budapest bombázásának a rezsimcsere érdekében…” Talán ezen is érdemes lenne elgondolkodnunk.

Ceterum censeo: remélem, a legfőbb mennyei királyság szuterénjában időnként Hámenei fejére esik Kurt Vonnegut apjának szaros alsónadrágja. Ez lenne a minimum.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 1-jén.