Ma harmincnyolc éve született a Fidesz.

Szerintem már csecsemőnek is ronda volt, vagyis inkább furfangos, a József Attila-i értelemben, csupa köröm és fog, mint egy aprócska Nosferatu, és emlőt követelt – előbb csak egy-egy szippantást, aztán egy egész keblet, majd mind a kettőt – ivás közben jön meg az itvágy –, nem érte be a trafikosnő egyik mellével, mint az Amarcord suhancai Fellininél, akik maszturbáló hevületükben gondolatban megosztoztak vágyuk tárgyán (hogy aztán aki eljutott a tettig, kínosan fuldokolva leszerepeljen, maga alá temesse a túlzott bőség), jutott mindenkinek, de a kis Fidesz mindkét gigászi mellet akarta, meg a trafikosnőt, és a trafikot, és mindent, ami körülötte van. A vágyak határtalanok.

A furfangos vámpírcsecsemő gyorsan növekedett: nem volt híján némi talmi csáberőnek, és én éppen ezt utáltam benne a kezdetektől fogva: miközben világosan látszott határtalan hatalomvágya, mindenféle szép dolgokról duruzsolt, drogliberalizációról, a sorkötelezettség eltörléséről, alulról építkező demokráciáról, civil kurázsiról, szabadságjogokról, ilyesmiről – sokban a vicces és ugyanakkor mély lengyelországi Narancs Alternatíva (Pomarańczowa Alternatywa) dizájnját legyúlva, amiből végül csak a szín maradt meg –, és rengeteg ismerősömet vette rá, hogy – mivel a vámpíroknak szükségük van erre – beinvitálják magukhoz, magunkhoz. A legtöbbjüknél ez rövid, átmeneti kábulat volt, és reggel zavarodottan nézték a tükörben a két kis tűszúrásnyi sebhelyet a nyakukon, de néhányan vámpírok lettek maguk is, és már nem látták magukat egykori tükreikben, ezért aztán igyekeztek minden tükröt összetörni.

Gyorsan öregedett a kis Fidesz, sokan azt mondták, értettebbé vált, jómodort tanult, csiszolódott, megkomolyodott, pedig lényegében ugyanaz a hisztériás akarnok maradt, csak a jelmezeit váltogatta, a maszkokat; a farmert decens, polgári öltönyre cserélte, majd naftalinszagú kacagányra, a tornacipőt drága, márkás bőrtopánra vagy éppen látványosan összesározott gumicsizmára, ahogy éppen az általa is szervezett jelmezbál aktuális fordulói diktálták. Divatot szabott és alkalmazkodott.

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) csúnyán öregedett, mondhatni, bár sosem volt szép fiatal. Még a virgonc élőhalottaknak is mindig van egy sajátos, kriptaszagú bukéja, ami idővel aztán egyre áthatóbbá válik. Megfáradt, dühös és agresszív vámpír lett az egykori rémcsecsemőből, úgy teleszívta magát vérrel, mint valami óriásszúnyog, hogy már mozogni is alig bír, talán már kedve sincs hozzá igazán. A klasszikus vámpírnarratíva szerint (hozsánna néktek, Bram Stoker, Friedrich Murnau és Tod Browning!) ilyenkor jön a szívbe karó, a lefejezés, a gyilkosan józan napfény. Ám a profitéhes filmipar nagyot csavart ezen, főleg a folytatások lehetőségét mindig nyitva tartó Hollywood, de valójában már Werner Herzog Az éjszaka fantomjában (1979): Murnau egyszerűen zárja le filmjét, a prédájától elvakított Nosferatut hamuvá égetik a felkelő nap sugarai. Herzognál is ez történik, de Van Helsing még – biztos, ami biztos alapon – karót döf a szívébe. És a végső csavar: az időközben vámpírrá fertőződött Jonathan Harker (Stoker eredeti regényének fő narrátora) belemosolyog a virradatba. Rajta csinos öltöny, tekintete optimista, egészséget sugároz. Éppen Van Helsing letartóztatását intézi gyilkosságért. Nem vergődik, mint az avétos, nyekergő rémalak: az új idők új vérszopója ő, a modern, felvilágosult, áramvonalas vámpír. Nem kötik ős babonák, sötéten elomló várkastélyok dohos szele, ódon szokások, hosszú évszázadok. Nem korlátozza még a nap fénye sem.

Szabad.

És indulhat is egy újabb vámpírmese, egy új évad. Vagy folytatódhat a régi. Csak nézőpont kérdése.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 30-án.