Gábor György: A kisajátított idő

Olvasom a ma reggeli hírekben, hogy egy óra késést mutat a MÁV rendszere az ország minden vonatára, mert a MÁV lemaradt az óraátállításról.

Van valami mélyen metafizikai abban, amikor a MÁV nem állítja át az órát. Ez már közlekedési hírként is szép, de valójában ontológiai közlemény: az idő érvényessége a Fidesz-korszakban többé nem természeti adottság, csak javaslat. A kozmosz küld egy ajánlást, a rendszer mérlegel, a MÁV pedig úgy dönt, hogy most még maradna a téli létben, köszöni szépen.

A modernitás egyik legnagyobb illúziója, hogy az idő objektív. Hogy van egy közös „hét óra negyvenöt”, amelybe beleegyezik bolygó, csillag, állam, polgár, bakter, jegyvizsgáló, sőt még a kijelző is. Newton még bízott ebben a nagy szerkezeti ártatlanságban, Einstein már megbontotta, de amit a Fidesz vezette MÁV előad, az külön magyar hozzájárulás a kozmikus világegészhez. Igazi hungarikum: itt az idő politikailag felülvizsgálható kategória.

A Vonatinfó térképén felvillanó hatvanperces késések persze gyönyörűek. Olyanok, mint vörös pontokkal kirakott kozmológiai vészjelek. Az ember ránéz, és egyszerre érti meg, hogy az ország vasúti rendszere már rég túl van a menetrenden. Ez már időzóna-szakadás. Kronológiai földcsuszamlás. A magyar vasút közlekedik ugyan, de közben kivonja magát abból a naiv nyugati elképzelésből, hogy az indulásnak és az érkezésnek köze volna egymáshoz.

Jusson eszünkbe Szent Ágoston, aki a Confessiones-ben azt írta: „benned mérem, lelkem, az időt.” Úgy tűnik, a MÁV ezt szolgálati utasításként olvasta. Az idő többé belügy, lelkiállapot, intézményi hangulat, rendszerszintű benyomás. Ha a központ úgy érzi, még tél van, akkor még tél van. Ha a kijelző úgy érzi, még csak hat óra negyvenöt, akkor az utasnak is ildomos ehhez igazítani a biológiai óráját, a családi programját, a csatlakozását, sőt világnézeti tartását.

És ha már szubjektív idő, Bergson is elégedetten csettintene. A valódi idő, mondja ő, a durée, a belső tartam, az átélés folyama, amelyet az óra számlapja barbár globalizmussal feldarabol. A MÁV ebben az értelemben a bergsonizmus népi-konzervatív változatát valósítja meg. A menetrend egy mechanikus babona, a késés felszabadult tartamélmény. Az utas végre nem a percek rabja, hanem a tiszta belső időé. Megérkezik a peronra, és ott egyszerre tapasztal múltat, jelent, jövőt, hideget, dühöt, reményt, csalatkozást és forró tea utáni sóvárgást. Kevés közszolgáltatás kínál ilyen sűrű fenomenológiai programot.

Csakhogy Bergsonnál az idő az élet belső gazdagsága. A MÁV-nál az idő a rendszer szétesésének liturgiája. A különbség épp akkora, mint Proust madeleine-je és a restiben kapott előző napról maradt pogácsa között. Proustnál egy sütemény íze egész elveszett világokat nyit meg; a magyar pályaudvaron egy száraz falat ugyanígy idéz fel mindent, csak itt Combray helyett Kelenföld, Balatonfüred, Nyíregyháza és a lehúzott rolójú pénztárablak tér vissza. Az eltűnt idő nyomában nálunk többnyire a hangosbemondó motyogása halad.

És Joyce? Joyce egyetlen dublini napból csinált kozmikus eposzt. A MÁV ugyanezt végzi egyetlen vasárnap reggellel. Az ország kilép a lineáris időből, és belép a magyar Ulysses-be: minden megtörténik ugyanazon a napon, csak közben egyik esemény sem hajlandó ugyanabban az órában maradni. A menetrend belső monológgá válik, a kijelző tudatfolyammá. A vonat áll, a rendszer megy, a valóság közben átírja önmagát. Bloom bolyongott Dublinban; a magyar utas bolyong a peronok között, és mire megtalálja a helyes vágányt, addigra a hatalom megint átállította a történelmet.

Az alapkérdés eközben szétfeszít bennünket: milyen időkép működik ebben a rendszerben?

Az óraátállítás elmaradása világnézet. A hatalom képe, amely már régen kinőtte a minisztériumokat, a közbeszerzéseket, a vármegyéket és a közmédia kórusát, most pedig rátette a kezét a kronológiára is. A tér már az övé, az intézmények az övéi, a nyelv jelentős része is az övé, most jön az idő. Aki a naptárt birtokolja, az uralja a múlt kiosztását, a jelen hosszát, a jövő bejelentésének pillanatát.

És mint minden mást, ezt is privatizálta. Mert itt már nemcsak a pénzt, a közvagyont, a tájat, a kastélyt, a kikötőt, a repülőteret, a hotelt és az államot lopták el: egyesek az időt is ellopták. A központi időt. Mindannyiunk idejét. És most ezt az ellopott időt is magánutakon hordják ki az országból, mint a többi zsákmányt: magángépeken, magánszállítmányokban Dubajba, vagy most épp New Yorkba, ugyanazok, akik korábban Marbellára menekítették a maguk kis különbejáratú lopott perceiket, óráikat, napjaikat, éveiket. Itt már nem egyszerűen késés van, hanem idő-fosztogatás: a hatalom elveszi az ország óráit, majd first class-ban kiviszi őket a kifutópályán túlra.

Mi van, ha az átállás valójában már régen megtörtént, csak épp nem a nyári időszámítás felé? Mi van, ha az i. e. és az i. sz. határán maradt le a rendszer, és azóta egész Magyarország egy ontológiai tolatóvágányon vesztegel?

Mi van, ha Krisztus születéséhez tényleg hiányzott egy megfelelő közbeszerzési stróman, ezért a történelem a Fidesz számára adminisztratív okokból csúszik kétezerhuszonhat éve?

Ebben az esetben a „keresztény idő” a NER-ben disztichonban megírt sírfelirat. Egy szlogen a kronológiai üresség fölött. A kereszténységből marad a póz, az időből marad a kezelésbe vett műsoridő.

Fizikai oldalról is ragyogó a kép. Az idő a téridő része, a világegyetem struktúrájának alapja. A MÁV azonban előállt a magyar relativitáselmélettel: a tér adott, a sínpár adott, a mozdony olykor szintén adott, az idő pedig egy adminisztratív függelék, amely szükség esetén leválasztható. A vonat egyszerre késik és pontos, egyszerre elment és még ki sem állt, egyszerre csatlakozik és lekéste saját magát. Schrödinger macskája mellé odaállt a Schrödinger InterCity, és a doboz kinyitásakor csak annyi derül ki, hogy az utas kávéja időközben kihűlt.

És közben a hivatalos nyugalom tökéletes. Semmi dráma, semmi zavar, semmi pánik. Csak a megszokott fideszes derű, amellyel minden összeomlás után elsőként közlik, hogy rend van, legfeljebb a valóság viselkedik fegyelmezetlenül. Ez a legnagyobb teljesítményük: sikerült felszámolni a pontosság fogalmát, majd a fogalom hiányát rendként bemutatni.

És innen nyílik meg előttünk április 12., a nagy magyar kronológiai kísérlet napja.

Az a nap, amikor az ország hivatalosan választani menne, valójában azonban idősávot fog választani. Melyik idő nyer? A múlté? A jövő előre legyártott idejéé? A végtelenített jelené, amelyben tizenhat éve tart ugyanaz a „most még egy kicsit”? Visszalépünk a múltba? Tovább maradunk késésben? Lekéssük a csatlakozásokat is? Végre átáll a váltó?

Április 12-én a Fidesz valójában azt teszteli, meddig hajlítható a nemzeti időérzék. A MÁV ehhez remek laboratórium. Ha az utas belenyugszik, hogy a kijelző más időben él, akkor a polgár is belenyugodhat, hogy a választás más időben esedékes. Ha a menetrend csak tájékoztató jellegű, akkor az alkotmányos időrend is átalakulhat ajánlássá. Ha a csatlakozás rendszeresen elmegy az ember orra előtt, akkor a történelem csatlakozásait is könnyebb lekésni: Európát, jogállamot, valóságot, szégyent.

Melyik idősáv nyer április 12-én?

Mindenesetre jusson eszünkbe Leibniz „nagy órásmester” tana. Isten, mondja Leibniz, felhúzta a világot, beállította a szerkezetet, és a kozmosz azóta jár a maga harmonikus rendje szerint. Micsoda elegancia. Micsoda bizalom az értelemben. Micsoda felvilágosult remény, hogy a teremtésbe valamilyen intelligibilis áradat épült. Aztán egyszer csak színre lép a másik nagy órásmester, a Fidesz, és kiderül, hogy a magyar történelem óráján a mutatók kézi vezérlésűek. Az egyik kéz a minisztériumban, a másik a pártközpontban, a harmadik a kijelzők szoftverében matat. A világ ketyegne magától, persze, csak közben megjelent egy provinciális ezermester, és rácsavarta a saját nemzeti szigszalagját az egész szerkezetre.

Április 12. így válik a két órásmester párharcává. Leibniz kozmikus órája és a Fidesz kampányórája néz farkasszemet. Az egyikben rend, arány, folyamat, összhang. A másikban beavatkozás, újraszámozás, magyarázkodás, ideges tekergetés. Az egyikben a világ megy előre, a másikban a perc is kormányzati engedélyre vár.

És persze ott az orosz szál, amely ebben az egész fideszes időjátékban aligha mellékes.

Lám, a Julián-naptár, illetve az orosz „régi stílus” világa. A Julián-naptár volt „előrébb”: nagyobb számokat mutatott, mintha sietne az idő. Az orosz „régi stílus” így tizenkét–tizenhárom nappal megelőzte a Gergely-naptárt. Csakhogy ez az előny különös természetű volt. A dátum előreszaladt, a világ közben máshol járt. Ami Európában még tegnap volt, az ott már ma történt — és néha holnapként lett kihirdetve. Két idő futott egymás mellett: az „előrébb járás” így kényelmes illúzióvá vált: egy kis időelőny, amelyben a valóságot utólag is el lehetett igazítani. A történelem ott is kettős dátumokban beszélt: ami egy helyen már megtörtént, máshol még csak készülődött. Csúszott a világ, és a csúszást civilizációs sorsként viselték.

Milyen csodás modell a Fidesznek. Egy állam, amely hivatalosan ugyan itt van Európában, közben lelkileg, politikailag, képzeletileg egy másik kronológiához igazodik. Külsőleg gergelyi, belsőleg juliáni. Papíron uniós, reflexeiben birodalmi. A kijelzőn már nyolc óra van, a központban még hét. A naptár szerint 2026, a kormányzati ösztönvilág szerint valahol az óorosz adminisztratív időben járunk, ahol a csúszás szuverenitás.

És ugyanitt villan fel a francia forradalmi naptár nagy példája, csak most végre annak valóban NER-es változatában. A francia forradalom újrakezdte az időt: új hónapok, új hetek, új korszak, új számozás. A Fidesz persze forradalmárnak szereti magát látni, csak a szabadsággal áll hadilábon, egyedül a nyaktilót vette át, ezért saját naptárat is inkább úgy vezetne be, mint egy államtitkári körlevelet.

Képzeljük el a NER-naptárt. Az év kezdőnapja: Kétharmad elseje. Az évszakok: Kampány, Kinevezés, Átadás, Magyarázat. A hónapok nevei: Rezsihó, Konzulthó, Szuverenitáshó, Brüsszelhava, Békemisszió hava, Nemzethy Szüret, Kézivezérlés hava, Korrigálás hava, Sikerközlés hava, Átkeretezés hava, Eredménymegőrzés hava, Ünnepi Megerősítés hava. A hét napjai: Bejelentés, Cáfolat, Helyesbítés, Pontosítás, Magyarázat, Ünnep, Kegyes Felejtés. A szökőnap neve: Rendkívüli Felhatalmazás. A munkaszüneti napok: Nemzeti Konzultáció Nyitónapja, Előre Megnyert Csaták Emléknapja, A Sajtó Fegyelmezésének Ünnepe, A Késések Rendszerszintű Megértésének Napja.

Ebben a NER-naptárban április 12. külön rubrikát kapna. Valami ilyesmit: „Az idő szuverenitásának napja”. A polgár felkel, ránéz az órára, és rögtön megtudja, hogy a mai nap hossza kizárólag a politikai stabilitás függvénye. Lehet 24 óra, lehet 36, lehet megmagyarázhatatlanul rövid, lehet végtelenül nyúló. A szavazóhelyiségek nyitvatartása együtt lélegzik az aktuális érdekekkel. A naplemente államérdekből elhalasztható. Az urnazárás kommunikációs szempontból rugalmas. A vesztes időszámítás egyszerűen kivezetésre kerül.

Még a kérdés is másként hangzik majd: előreállítjuk az országot vagy visszaállítjuk? Visszalépünk a múltba, ahol minden változás gyanús, és minden vereség csak rosszul értelmezett győzelem? Maradunk késésben, abban a csúszó félhomályban, ahol az ember mindig úgy érzi, mindjárt történik valami, és ebből lesz tizenhat év? Végre lesz váltó, amely átvisz egy másik sínre, egy másik korszakra? Vagy a váltóőr is szabadságon van, mert a központ szerint minden a terv szerint halad?

A csatlakozások képe itt különösen szép. Magyarország évek óta késve fut be történelmi csatlakozásokra. Lekéste a tisztességet, lekéste a mértéket, lekéste a polgári önérzetet, lekéste a nagyvilág józanabbik felét. Most már ott tartunk, hogy a rendszer még a lekésett csatlakozásokat is képes lekésni. A vonat, amelyre fel kellett volna szállni, már elment Bécs felé, de a MÁV-kijelző szerint hamarosan érkezik. Ugyanez a kijelző mondja majd április 12-én is, hogy a jövő menetrendszerű.

Proust itt újra fontos. Az eltűnt idő nyomában a múlt mindig visszatér valami apró jelből: ízből, szagból, hangsúlyból. A NER-ben a múlt ugyanígy tér vissza, csak madeleine helyett szolgálati közleményből, állami plakátból, vezércikkből, rendőrségi kordonszalagból, feketeruhás verőlegényekből. Minden apró részletből kihallatszik a régi világ: a tekintély, az alattvalói tónus, a hivatal komor önhittsége. Joyce pedig azért fontos, mert nála a tudatfolyam szervezi a valóságot. A Fidesznél a hatalomfolyam. A mondat hömpölyög, a jelentés késik, a nyelv újra meg újra körbejár önmaga körül, míg végül mindenki elveszíti, hol is tart a nap, a hónap, az ország.

Így lesz a MÁV-ból korunk legőszintébb állami allegóriája. A vasút nem egyszerűen rosszul működik. A vasút kimondja az igazat a rendszerről. Azt mondja: ebben a világban az időt is felülről kezelik. A késés többé nem kivétel, hanem kormányzati létforma. A csúszás közjogi kategória. A bizonytalanság adminisztratív stílus.

Szent Ágoston még a lélekben mérte az időt, Proust az emlékezet ízében, Joyce a tudat örvényében, Leibniz az isteni óraszerkezet harmóniájában.

Az oroszok a többiekhez cseppet sem alkalmazkodó privát csúszásaikban. A Fidesz pedig a központi tekergetés gyönyörében.

És ezért olyan tökéletes ez a MÁV-hír. Mert egyetlen vasárnap reggelen megmutatta az egész rendszert. A Fidesznél megszűnt az időszámítás közös rendje, s maradt helyette a pártidő. A nemzeti késés. A szuverén csúszás. A kézi vezérlésű kronológia. A kijelzőn villogó ország, amelyről senki sem tudja biztosan, hány óra van benne, csak azt, hogy akik tekerik az órát, halálosan komolyan hiszik: a Nap is minisztériumi alosztály.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. március 30-án.